48 találat látható

Iratképző
Személy Kép

Áron Nagy Lajos

  • Személy
  • 1913 - 1987

(Budapest, 1913. november 7. – Székesfehérvár, 1987. január 6.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő. Főleg tájképeket és portrékat festett poszt-impresszionista stílusban.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1938-ban. Mestere: Benkhard Ágost. 1938-ban elnyerte a Balló Ede Ösztöndíjat, mellyel európai tanulmányutat tett. 1944-ben
magkapta a Kultuszminisztérium balatoni ösztöndíját. 1965-ben Csók István-díjjal, 1956-ban és 1967-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1985-ben a Művészeti Alap nívódíjasa lett. 1939-
től Székesfehérváron élt, az alkotó munka mellett rajzpedagógusként dolgozott. 1971-ben Székesfehérvár díszpolgárává választották. 1935-től szerepelt Fejér megyei és országos
kiállításokon. Első egyéni kiállítását 1955-ben rendezte. 1959-től több alkalommal Székesfehérváron, 1967-ben a Műcsarnok győri kiállítótermében, s több más kiállítóhelyen
mutatta be műveit. Csoportos kiállításon szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában és többször a Műcsarnokban. 1963-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházba
Csongor és Tünde címmel készített pannót. Murális kompozíciói találhatók Bakonycsernyén, Mosonszentjánoson és a székesfehérvári Magyar Király Hotelben. Képei
megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében.
Munkácsy Mihály-díj (1956, 1967)
Alba Regia-díj (1958)
Csók István-díj (1965)

Bajtay András Tibor

  • Személy

Bajtay András 1963-ban végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán. Frissdiplomásként nősült, német asszony lett a felesége, így hat évre Pomerániába költözött. Németországban tett ortopéd szakvizsgát, egy kiváló cseh professzor a brnói ortopéd iskolából volt a mestere. Hazatérve Tatabányán dolgozott baleseti sebészként, szakvizsgázott is sebészetből, később a győri megyei kórházban az ortopéd szakrendelést vezette hét éven át, mígnem 1990-ben a Népjóléti Minisztérium egészségügyért felelős helyettes államtitkárává nevezték ki.
Bajtay doktor a magas állami hivataláról egy évvel később önként lemondott, megpályázta a Győr-Moson-Sopron megyei tiszti főorvosi posztot, amit elnyert. 2002-ben nyugállományba vonult.
Kitüntetés:
MAGYAR ARANY ÉRDEMKERESZT polgári tagozata 2017.

Blaha Béla

  • Személy
  • 1915 - 1970

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

Csóka István

  • Személy
  • 1922 - 2013

Csóka István 1922. szeptember 5-én született Tatabányán Csóka Ferenc vájár és Kormos Hermina második gyermekeként (egyetlen lánytestvére volt).
A villanyszerelőnek tanuló, a repülés iránt erősen érdeklődő fiatal alapító tagja volt a helyi levente egyesület keretein belül egy agilis leventeoktató, Szűcs Lajos tartalékos repülő főhadnagy vezetésével 1939 őszén létrejövő tatabányai repülőszakasznak. A kezdetben mintegy 15 főből álló csoport a téli szünetben repülőelmélettel,
modellezéssel és alaki kiképzéssel foglalkozott. 1940 tavaszán, egy sikeres elméleti vizsga, majd repülőorvosi vizsgálat után a Magyar Országos Véderő Egylet Repülő Osztály (MOVERO) Esztergomi Sportrepülő Egyesületének keretein belül megkezdték vitorlázórepülő kiképzésüket az Esztergom melletti Strázsa-hegyen. Az oda-vissza utazást Szűcs
Lajos egy a MÁV Rt.-től kért teherautóval, vagy kedvezményes vasúti jegyek beszerzésével tette lehetővé. Csóka István az első csúszásokat 1940. áprilisában hajtotta végre, „A” vizsgáját 1940. november 10-én repülte meg a Strázsán a HA-1008 lajstromjelű Tücsökkel. 1941 tavaszán a Magyar Szárnyakban megjelent felhívás nyomán a csoport tagjainak többsége jelentkezett a HMNRA motoros alapkiképzésére. Az ehhez szükséges rendkívül szigorú egészségügyi vizsgálaton közülük négyen feleltek meg és ebből ketten kezdhették meg pilótakiképzésüket 1941-ben: ők Hellebrand László és Nagy József voltak, előbbi éjjeli, utóbbi nappali vadász lett a háborúban.
Két további, az egészségügyi vizsgálaton szintén megfelelt jelentkező, Csóka István és Preizler Antal létszámfelettiként visszakapták papírjaikat. Csóka István a
következő egy évet a tatabányai cementgyárban töltötte villanyszerelőként, majd – Preizler Antallal együtt – 1942-ben a HMNRA győri kereténél nyerte el motoros I. fokú (alap) kiképzését 1942. július 2. és 1942. szeptember 30. között.
Csóka István első motoros egyedül repülésére 1942. augusztus 24-én került sor. Az I. fokú kiképzés sikeres elvégzése után 1942. október végén Szombathelyre, a Regvihez vonult be, ahol a Gyenes László százados vezette II/3. század állományába került.
Csóka István a hadifogságból Tatabányára hazatérve eredeti szakmájában, villanyszerelőként kezdett el dolgozni. Gyakorlatilag végig - egy darabig még a nyugdíjba menetele után is, hatvanhat éves koráig - a tatabányai erőmű villamos műhelyében dolgozott.
A háború után, 1946. április 15-én a megalakuló tatabányai Madisz „Jószerencsét” Sportrepülő Egyesületbe gyakorlatilag alapítóként lépett be, annak megszervezésében tevékenyen részt vett. Az egyesület keretein belül 1947 júliusában Tücsök és Vöcsök típusú vitorlázógépekkel végrehajtott néhány felszállást a Tatabánya közelében lévő
koldusszállási erdészház melletti Sárga-dombról is.
Csóka István az egyesületben egy ideig az ellenőrzőbizottság vezetője is volt, de később munkahelyi elfoglaltsága miatt elszakadt a repüléstől. Egyesületük 1948 februárjában beolvadt az OMRE-be. (Az 1968-ban megszűnő repülőklub 1986-ban OLDTIMER Repülő Szakosztály néven alakult újjá, melyben Csóka István tiszteletbeli, pártoló tag lett.)
Csóka István a rendszerváltáskor megalakuló Magyar Veterán Repülők Egyesületének - majd Szövetségének - kezdetektől aktív, vezetőségi tagja volt. Fáradhatatlanul tevékenykedett és szervezte az Észak-Dunántúlon lévő területi veterán szervekkel a kapcsolattartást, részt vett azok munkájában. Jelentős szerepe volt a Regvi 1942-43-as legénységi
évfolyamainak repülő- és hősi halált halt tagjai emlékére 1991. június 22-én a szombathelyi „A” reptéren felavatott emlékmű létrejöttében is.
Csóka István az egykori tatabányai II. világháborús repülők közül utolsóként, 2013. március 8-án hunyt el Tatabányán. Temetésére 2013. március 23-án, a tatabányai újtelepi temetőben került sor. Forrás: B. Stenge Csaba: In memoriam Csóka István

Erdész Gyuláné Óvári Gizella

  • Személy

Erdész Gyuláné Óvári Gizella 1948-ban szerezte oklevelét a budapesti Szent Lujza Óvónőképző Intézetben. 1960-tól a Móra Ferenc Óvoda, majd 1973-tól az V. számú Óvoda vezetője volt. Életre keltette a Nyugdíjas Pedagógus Klubot.
Vezető óvónő, Újvárosi Napköziotthonos Óvoda, Tatabánya (1974)
Aranydiplomás óvónő, 1998.
Molnár János-díjat kapott 2010-ben.
Évgyűrű díjat kapott 2014-ben.

Fekete Lajos

  • Személy
  • 1934 - 2005

Fekete Lajos 1934. december 20-án született Tardoson. Gimnáziumi tanulmányait a tatai Piarista Gimnáziumban végezte, ahol a műveltség átfogó alapjai megismerése mellett az életre, az abban való helytállásra is felkészítették. Sopronban 1958-ban szerezte bányamérnöki diplomáját. 1958. május 15-én munkát vállalt a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél. Munkássága, egész élete Tatabányához, a tatabányai bányászathoz kötődött. Első beosztása a központi iroda mérnökségén volt, itt ismerte meg a szénmedencét, a vállalatot, a kollégákat, az egész akkori tröszt működését, irányítási rendszerét, majd az év végén V/a. aknára helyezték beosztott mérnöknek. 1960-tól a XII. aknán dolgozott. Az itt végzett bányamérnöki munkájára mindig szívesen emlékezett, és későbbi pályafutása ideális felkészülésének tekintette. 1962. május 7-én az egyik legnehezebb tatabányai akna, a XII/a. akna főmérnökének, felelős műszaki vezetőjének nevezték ki. Munkássága a tatabányai bányászkodás arra az időszakára esett, amikor már túl voltunk a széncsatákon, megjelentek a konkurens energiahordozók, repedezett a merev tervgazdálkodás. Így a tatabányai bányászértelmiség túlnyomó részét képező bányamérnökök közül kellett a szorosan vett bányamérnöki szakmát a közgazdasági ismeretekkel is felvértezni. Ő is a közgazdasági területek felé fordult. Még az aknaüzemben dolgozott, amikor megkezdte tanulmányait a mérnök-közgazdász ismeretek megszerzésére, melyeket 1965-ben sikeresen be is fejezett.
1965-ben váratlanul törés következett be pályafutásában, felmentették főmérnöki beosztásából és a központi irodákhoz került főelőadói beosztásban, majd 1967. január 1-jétől a bérügyi osztály vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli munkája és eredményei az egész iparágban elismertséget és tekintélyt szereztek számára. 1974. február 1-jétõl a közgazdasági főosztály vezetője lett. Már nemcsak az 1968-as új gazdasági mechanizmus bérszabályozása, hanem a komplex szabályozási rendszer kihívásai kezelésének első számú vállalati vezetője lett. 1980-ban dr. Gál István váratlan halálát követően, közel egy éves átmeneti időszak után Fekete Lajos lett a vállalat vezérigazgatója. Működése alatt csúcsra került a szénen kívüli tevékenység, a központi műhely a magyar bányagépgyártás egyik központjává vált, a VIDUS pedig a környezetvédelmi ipar egyik fellegvára lett.
1981-ben indult meg a termelés Nagyegyházán, de 1984-ben bezárt a talán legjobb tatabányai aknaüzem, a XV/c. és sorra a többi, a tatabányai belső aknák, közülük legutoljára, 1987-ben a XII/a. akna. Igen mozgalmas években vezette a vállalatot, amikor már zajlottak a rendszerváltás akkor még nem tudott, de a valóságban már létező folyamatai. A szanálási eljárásig vezette a vállalat küzdelmét a tovább élésért, illetve a méltó befejezésért. Tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a vállalat sikeres szanálási folyamatot tudott végrehajtani. Munkáját nyugdíjazásáig a tatabányai bányászat egyik legnagyobb teljesítményét, a HALDEX eljárás nevét felvevő HALDEX Rt.-nél folytatta, kissé megkeseredve, de változatlan lendülettel és ambícióval.
Munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták, ezekre nem vágyott, de kellő tisztelettel fogadta. A Munka Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend birtokosa. Legjobban, miután egész munkás életét a tatabányai bányászatnak, Tatabányának szentelte, a város Díszpolgára kitüntetésnek örült.
Fekete Lajos a kor követelményeit felismerő, azokat megvalósítani akaró, törekvő vezető volt. Olyan ember, akinek ambíciói voltak, egészséges becsvággyal bírt, maga is sokat dolgozott, a munkában példát mutatott. Hihetetlen memóriával bírt, Tatabányán szinte mindenkit ismert, tudott róluk valamit. A vállalatra, a szénbányászatra vonatkozó szinte valamennyi lényeges adatot ismert. Ha előadást, tájékoztatást tartott, az adatokat papír nélkül, hibátlanul mondta.

Finta Lajos

  • Személy
  • 1930 - 2010

Finta Lajos édesapjához hasonlóan Győrben született. Itt végezte el középiskolai tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történelemtanári diplomát. Néhány hónapig tanított Győr-Gyárvárosban és Rajkán. Egyetlen munkahelye tulajdonképpen a „Torony” alatt volt, ahol kezdetben Győr kulturális életének akkori irányítója, Pernesz Gyula közvetlen munkatársaként dolgozott. Először az amatőr népművelési mozgalmakat irányította és szervezte. Később részt vett többi között a Győri Nyár, a Győri Művésztelep, a városi könyvtár létrehozásában. Nevéhez fűződik több győri művészeti és kulturális létesítmény felállítása és elhelyezése, Eskulits Tamás Mosolygó Vénusz című carrarai fehér márványból készült szépséges szobra, Kerényi Jenő Bisinger sétánybeli Faun-szobrai, meg Borsos Miklós Bartók-emlék- műve.
Létrehozta a TIT Győr városi részlegét, amelynek alelnöke volt.
Győrről és utazásai során nagy mennyiségű fotót készített, Győri Hangulatok című 11 fényképfelvételével a Győri Fotóklub pályázatán előkelő helyezést ért el.
Munkásságának relikviáit, emlékeit több vaskos albumban gyűjtötte össze, amelynek egyikén az alábbi Vergilius-idézet olvasható: „Egykoron talán öröm lesz gondolni ezekre.”

Gál István

  • Személy
  • 1917 - 1979

Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.

Gánti Tibor dr.

  • Személy
  • 1933. szeptember 10 - 2009. április 24.

Gánti Tibor 1933-ban született Vácott. Édesapja órásmester volt. A Naszályon tett diákkori kirándulásai egy életre megszerettették vele a természetet. Később is szívesen vonult vissza a Dunakanyarba. Középiskolai tanulmányait Vácott végezte, de az utolsó évben Budapestre került. Ott is érettségizett, majd a budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karán szerzett diplomát. Több munkahely után (pl. a váci Forte Fotokémiai Kutató) ledoktorált élelmiszer-kémiai témában. Ezt követően ipari mikrobiológia témakörben szerzett kandidátusi fokozatot. A Magyar Biológiai Társaság főtitkára (1978-1986), a Természet Világa főszerkesztője (1980-1990). 1980-ban védte meg nagydoktori disszertációját az elméleti biológia területén. Címzetes egyetemi tanárként 1981-óta akadémiai kutató volt az ELTE Genetikai, illetve Növényrendszertani Tanszékén (1981-1999). Kutatómunkáját az MTA Ökológiai Modellező Csoportjának tudományos tanácsadójaként végezte. 1987. és 2002. között a Váci Múzeum Egyesület elnöke. 2003-tól a Collegium Budapest munkatársa volt. 2009-ben hunyt el Nagymaroson.
Egyetemi tanulmányok és tudományos fokozatok:
Dipl. Chem. Eng. Technical University, Budapest, 1958
Dr. techn. Technical University, Budapest, l962
Candidate of biol. Sci. Hungarian Academy of Sciences, l974
Honorary docent: Eötvös University, Budapest, 1974
Doctor of biol. Sci. Hungarian Academy of Sciences, 1980
Honorary professor: Eötvös University, Budapest, 1982
Munkahelyi pozíciók:
1951-1952 Laboratory assistant. Bacteriological Laboratory, Factory of Canned Food, Dunakeszi.
1953-1954 Laboratory assistant. Photochemical Research Institute, Vác.
1958-1965 Head, Yeast Laboratory, Yeast Factory, Budapest
1965-1974 Head, Biochemical Department. REANAL Factory of Laboratory Chemicals, Budapest
1974-1999 Scientific Consultant, Ecological and Modelling Research Group of Hung. Acad. Sci., Budapest
1992-2000 Director, Cogitator deposit company, Nagymaros
Tanári pozíciók:
1968-1972 Guest lecturer of industrial biochemistry, Eötvös University, Budapest
1974-1976 Guest lecturer of the theoretical biology, University of Gödöllô
1975-1979 Guest lecturer of the theoretical biology, József Attila University, Szeged
1978-1999 Guest professor of the theoretical biology, Eötvös University, Budapest
Egyéb pozíciók:
1968-1973 Member, Presidency of the Hungarian Biochemical Society
1978-1986 General Secretary, Hungarian Biological Society
1980-1988 Member, Presidency of the Hungarian Astronautic Society
1986-1992 President, Environmental Council of the Federation of Scientific and Technical Societies of Hungary
1980-1992 Member, Presidency of the Federation of Scientific and Technical Societies of Hungary
1980-1990 Chief editor of Természet Világa (a Hungarian journal, similar to the Scientific American)
2000-2001 Fellow of Collegium Budapest (Institute for Advanced Study)
Díjak, elismerések:
1982 Herman Otto díj
1986 MTESz díj
1989 Pro Natura medál

Gombkötő Gábor

  • Személy
  • 1935 - 2004

Születési adatok: 1935. január 25., Szombathely
Halálozási adatok: 2004. október 26., Budapest
Szülei: Gombkötő Gábor, Hídvéghy Gabriella.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán végzett (1956), az ELTE BTK magyar szakos tanári–bolgár szakos filológus okl. szerzett (1960).
A Komárom megyei Dolgozók Lapja munkatársa, kulturális rovatvezetője (1959–1982), főszerkesztője (1982–1990), a 24 Óra c. napilap alapító főszerkesztője (1990–1995). Az Axel-Springer Magyarország Kiadó munkatársa (1995-től). Számos népszerű riportkönyvet írt, novellái különböző antológiákban és folyóiratokban jelentek meg. A Kádár-rendszer egyik jelentős vidéki újságírója volt, aki több mint harminc éven át dolgozott a Dolgozók Lapjánál, ahol kulturális rovatvezetőként és az irodalmi melléklet szerkesztőjeként egy vidéki irodalmi műhelyt kívánt kialakítani. Elképzelési alapján valósult meg az Új Forrás c. irodalmi magazin (jóllehet a folyóirat szerkesztőjének nem őt, hanem a politikailag megbízhatóbb Payer Istvánt, a Komárom Megyei Tanács művelődési osztályának egyik munkatársát nevezték ki). Helytörténészként Komárom megye nagyobb városai és elsősorban Tatabánya történetével, a helyi nagyobb gyárak, vállalatok és üzemek történetével foglalkozott. Néhány írása Gábor István néven jelent meg. Az Új Forrás szerkesztőbizottságának alapító tagja (1967-től)
Elismerések: Munka Érdemrend (arany, 1986). A Komárom Megyei Tanács Irodalmi Nívódíja (1975), MÚOSZ Aranytoll (2003).

Halász István

  • Személy
  • 1930 - 1991

Halász István 1930. december 11-én született Veszprémvarsányban, négygyermekes családban. Édesapja kovács volt. A veszprémi polgári elvégzése után a péti Nitrogénművekben, majd a Várpalotai Szénbányáknál dolgozott. 1950-ben katonatisztként került Tatabányára, itt is nősült meg, helyi lányt vett el, ezért telepedett le Tatabányán. Két évvel később leszerelt a Néphadseregtől, és a Tatabányai Szénbányáknál helyezkedett el. Előbb vájár-, majd lőmestervizsgát tett, később az aknászképző technikum elvégzése után aknászként dolgozott a VIII-as aknaüzemben. A munkásőrség alapító, 1957-es tagja. Hamarosan rajparancsokká, majd 1963-ban századparancsnokká nevezték ki.
Halász István 1965. január 13-tól volt a tatabányai Tóth Bucsoki munkásőr zászlóalj parancsnoka, egészen 1985. február 28-ig. Ő volt a leghosszabb ideig a tatabányai munkásőr egység parancsnoka, az ő vezetése alatt kapta az egység a legtöbb elismerését is (beleértve 1977-ben a Vörös Csillag Érdemrendet is).
Halász István 1991 tavaszán hunyt el Tatabányán. Tatabányán is van eltemetve, a síkvölgyi temetőben.
A rövid életrajzot összeállította:
Dr. B. Stenge Csaba
Tatabánya, 2021. február 3.

Horváth József

  • Személy

Egykori MDF tag, Győr MJV Önkormányzatának képviselője, jogtanácsos, ügyvéd, az Antall kormány köztársasági megbízottja 1990 - 1994.

Horváth Júlia

  • Személy
  • 1954 - 2002

(Mór, 1954. augusztus 8. – Székesfehérvár, 2002. október 12.) irodalomtörténész, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos tanár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, osztályvezetője.
Alapfokú tanulmányait Móron végezte, majd 1975-ben diplomázott a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Ezután tanárként vállalt állást a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában, ahol 1982-ig dolgozott. 1982–84 között a székesfehérvári 323. sz. Építőipari Szakmunkásképző Intézet tanára volt. 1984-től a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum népművelője, gyermekeknek, katonáknak tartott ismeretterjesztő képzéseket, ünnepségeket szervezett, kiállításokat rendezett. Elvégezte az ELTE kiegészítő magyar és történelem szakos egyetemi szintű képzését (1985–87), majd a rendszerváltás után az ELTE posztgraduális fotográfiatörténeti szakát. Később irodalom- és fotográfiatörténészi beosztásba került, haláláig az újkortörténeti gyűjtemény munkatársaként a múlt tárgyi emlékeit is gyűjtötte, kezelte.

Hubay Győző

  • Személy
  • 1930 - 2004

Hubay Győző (Miskolc, 1930. április 5. – Tatabánya, 2004. május 25.) SZOT-díjas koreográfus, a Bányász Táncegyüttes alapítója. Az első elemi iskolát Szikszón végezte, majd 7 éves korában Budapestre került, mivel édesapját a Honvédelmi Minisztériumba helyezték. 12 éves korában regös cserkészként ismerkedett meg a népművészettel, néptánccal, népzenével Molnár István vezetése alatt. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban (1948) tanult. A gimnáziumban a Muharai táncegyüttesben táncolt, koreográfusuk Szabó Iván Munkácsy díjas szobrászművész volt. Olyanokkal táncolt együtt, mint Knoll István (Későbbi érdemes filmművész), Jancsó Miklós, Vass Lajos, Béres Ferenc.
1950-1954 között a Színművészeti Főiskolán tanult és táncrendezői szakon végzett.
Rábai Miklós kérte meg a budapesti VIT előtt az amatőr tatai táborban, hogy foglalkozzon tatabányai gimnazistákkal, így 1949-ben alapította meg a Bányász Táncegyüttest. 1957-től a Komárom megyei művelődési osztályra került, ahol a művészetek felügyelőjeként dolgozott két évtizeden keresztül. Később, 1975-től a Tatabányai Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságánál volt a kultúra és sport vezetője 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Nyugdíjasként a Hazafias Népfront városi elnöke volt, majd ennek utódjánál, a TESZ-nél töltötte be ugyanezt a szerepet. 1996 és 1998 között a Tatai Művészeti Iskola igazgatója volt.
Díjak:
Miniszteri Dicséret Elismerés (1955)
Kiváló Népművelő (1969)
Komárom Megyei Művészeti Díj (1970)
Ifjúsági Érdemérem (1974)
SZOT-díj (1975)
Tatabányáért Emlékplakett (1979)
Szakmai Munkáért Arany fokozat (1985)
Kiváló Munkáért-díj (1989)
Életet az Éveknek (1994)
Ezüst Turul Díj (1999)

Jávorszky Ödön dr.

  • Személy
  • 1906 - 1975

Dr. Jávorszky Ödön 1906. november 12-én született Vácon. Itt végezte elemi iskoláit, majd tanulmányait a Piarista Gimnáziumban folytatta. 1925-ben belépett az irgalmasok rendjébe és hat évvel később fogadalmat tett. Szerzetesként tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán, ahol 1939-ben orvosdoktorrá avatták. A háború sújtotta Magyarországon több városban praktizált. A rend feloszlatása után visszaköltözött szülővárosába. Nevéhez fűződik a váci sebészet, traumatológia, belgyógyászat, gégészet és szülészet elindítása. Teljes életét és szakmai tudását a magasabb szintű egészségügyi ellátás kialakításának, ill. a fiatal kollégák tanításának szentelte. Részt vett a jelenlegi kórház beindításában. 1975. június 21-én, nyugdíjba vonulása után másfél évvel halt meg abban a kórházban, amelyért egész életében harcolt. Emléktáblája az első emeleten található. 1991. óta nevét viseli a kórház. Emlékére felesége alapítványt hozott létre, a kórházi betegellátás pénzügyi megsegítésére, valamint az ő neve fémjelzi a minden évben kiadásra kerülő tudományos pályadíjakat is. Hamvai az alsóvárosi temetőben nyugszanak.

Kállay István

  • Személy
  • 1931 - 1988

Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.

1-20 találat a 48 találat közül