74 találat látható

Iratképző
Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára

314. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet (Fellner Jakab)

  • Szervezet/testület
  • 1952 -

Az Iskola 1952. szeptember 1-én a Munkaerő Tartalékok Hivatal (MTH) 314.sz. Építőipari Intézete néven kezdte meg működését. A képzés elsősorban az építőiparra koncentrálódott, kőműves, ács, vasbeton-szerelő tanulókat képeztek. 1955-ben bővül a szakmai képzés struktúrája, megjelennek a vas- és villamos ipari szakmák. Megszűnt a kizárólagos építő-ipari jelleg. 1959-ben tovább bővült a szakmák köre, 45 szakmában folyt képzés. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején a gazdasági változások hatására az iskola stratégiai döntésre kényszerült, saját hatáskörbe vonta a gyakorlati képzést. Így került sor az építőipari tanműhely kialakítására. Az iskola tanműhelyén belül női ruhakészítő és fodrász tanműhelyt is kialakítottak. Az így létrehozott tanműhelyben a ’90-es évek elején közel 1000 tanuló szakképzését biztosította az iskola saját keretein belül. 1991-ben az iskola felvette a megyénkben alkotó nagy barokk építőmester nevét és Fellner Jakab Középfokú Iskola lett. Az 1996-os tanévre a korábbi 1400-as tanulólétszám lecsökkent 1100 főre. 2004-ben az iskola a megyei önkormányzattól Tatabánya Megyei Jogú Város fenntartásába került, egyidejűleg az oktatáspolitika integrációs céljainak megfelelően egyesült a volt Kossuth Lajos Általános Iskolával. A fenntartó így próbálta biztosítani az iskola folyamatos tanuló utánpótlását. 2005-ben az intézmény, több városi intézménnyel együtt a megalakuló Bánki Donát Térségi Integrált Szakképző Központ konzorciumi tagja lett. Ezzel új alapokra helyeződött a város, illetve a térség szakképző iskoláinak együttműködése. A 2009-es évben iskolánk újabb összevonások részese volt, az iskola a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziummal és a városi Középfokú Kollégiummal összeolvadva a Tatabányai Általános Iskola, Szakképző Iskola és Középfokú Kollégium egyik feladat-ellátási helye lett. 2011-ben a törvényi változások miatt az intézmény általános iskolai része levált az iskoláról és felvette a Kandó Kálmán Szakiskola, Középiskola és Kollégium nevet.

Ady Endre Általános Iskola, Tatabánya

  • Szervezet/testület
  • 1902 - 1980

Tatabánya Város Tanácsa 1980-ban jóváhagyta az Ady Endre és József Attila Általános Iskolák 1980. augusztus 1. hatállyal történő szervezeti összevonását és az ezzel kapcsolatban megtett intézkedéseket. Az összevont intézmény József Attila Általános Iskola néven, az Ady Endre Általános Iskola jogutódjaként működik egy igazgatóval és két igazgatóhelyettessel. (27/1980. sz. határozat.)

Alsógalla község

  • Szervezet/testület
  • 1251 -

A középkori oklevelekben először 1251-ben bukkan fel Galla neve. A török hódoltságot követő elnéptelenedés után, a 18. században kapott lendületet a fejlődés. Az új földbirtokos, gróf Eszterházy József főispán 1733. februárjában fogott neki az elnéptelenedett terület betelepítéséhez. Elzászból, Würzburgból és Bambergből jöttek német telepesek, akik hat évi adómentességet és szabad költözködési jogot kaptak. Kezük munkája alatt hamar termőre fordult a talaj, a település takaros kis faluvá fejlődött. 1851-re kiterjedése elérte a 2800 holdat, lakosságszáma pedig a 700 főt. A község élén a falu által választott bíró állt, akinek munkáját képviselőtestület segítette.
Újabb változást a bányászat megjelenése okozott, a MÁK Rt. ugyanis, az Eszterházy uradalomtól megvásárolta a szénkitermelés jogát. Alsógalla képviselőtestülete 1896. decemberében adta bérbe a határában lévő földeket a MÁK Rt-nek. A bányászkodás új betelepülőket hozott az egész Monarchia területéről, az 1920-as évektől a falu a vasút felé kezdett terjeszkedni. Alsógalla kisközségből nagyközség lett. Ebben az időszakban új községháza, plébánia és iskola épült.
A második világháborút követően a várossá válás a fejlődés és a városi élettel járó előnyök mellett több negatívumot is hozott. Alsógalla elvesztette falusias jellegét, a halottak az óvárosi temetőbe kerültek áttelepítésre, az iskolák megszűntek, a községháza helyett kirendeltség lett, sok iparos és kereskedő volt kénytelen visszaadni vállalkozását. A rendszerváltást követően indult újra az egyesületi élet, amely a hagyományok továbbvitelét és ápolását állítja középpontba.
Ma Alsógalla, Tatabánya legkisebb történelmi városrésze, mintegy 3000 fős lakossággal.

Arany János Általános Iskola (Tatabánya Újváros)

  • Szervezet/testület
  • 1965 - 1996

Tatabánya önkormányzatának közgyűlése 1996-ban döntött, hogy 1996. július 1-jével bezárja az Arany János Általános Iskolát és az épületet használatba adja az alapítványi formában működő Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának. Az alsó tagozatos osztályokat áthelyezték a város egy másik általános iskolájába, a felső tagozatos tanulók több oktatási intézménybe kerültek át.

Árpád Gimnázium, Tatabánya

  • Szervezet/testület
  • 1946 -

Az iskolát 1946 őszén alapították Tatabánya Állami Gimnázium néven. A gimnáziumot a volt erdei iskolában helyezték el. Az épület 1920-ban készült TBC betegek részére, szanatórium céljából. 1938-tól a testileg gyenge, iskoláskorú gyermekek számára "Erdei iskolává" alakították át. Az épület Székely Jenő munkája. Az intézethez áthelyezett tanárok számára a MÁSZ Bányaigazgatóság lakásokat biztosított. Az előkészítő munkálatok után Nagy Miklós államtitkár a VKM. 103.928/1946. V. ü.o. számú rendelete alapján engedélyezte a "Tatabányai Állami Gimnázium" megnyitását az 1946/47. iskolai évvel.
Az intézményben nappali és esti, valamint levelező oktatás folyt. A gimnázium 1949-ben felvette Rákosi Mátyás nevét, amelyet 1956 októberéig viselt. 1957-től Tatabányai Állami Árpád Gimnázium, majd a hetvenes évektől - az óvónőképzés bevezetésétől - elnevezése az Óvónőképző Szakiskolával bővült. Az intézmény alapításakor Tatabánya-Óvárosban nyert elhelyezést, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. jogutódja, a Tatabányai Szénbányák Vállalat által rendelkezésre bocsátott erdei iskola épületében, amelyet az intézmény feladatainak növekedése miatt több alkalommal bővítettek.
1963-ban levált és önállósult az Oroszlányi gimnázium. 1966-ban Újvárosban megépült az Újvárosi Szakközépiskola, ahová gimnáziumi csoportokat és egy autószerelő szakközépiskolai osztályt is áthelyeztek. A Dolgozók Gimnáziuma 1964-ben önnálósult.
Az 1970-es évek elején az iskolában megnyílt az egészségügyi szakközépiskola első osztálya. 1971/72-es tanévre már 8 csoportot tett ki. Az iskola épületében 28 tanulócsoport 26 tanteremben működött, amelyek egy része szükségmegoldást képeztek (KISZ-klub, politechnikai műhely, ebédlő, fizikai előadóterem, kémiai előadóterem). 1972-ben a 8 szakközépiskolai osztályból egy új intézmény született: az Egészségügyi Szakközépiskola. Az 1974/75-ös tanévvel egy tanulócsoporttal megkezdték az óvónői szakközépiskolai képzést. A szakközépiskolai képzés mellett a gimnázium vállalkozott az intenzívebb képzés céljából a tagozatos osztályok beindítására — matematikából, fizikából, orosz-, francia-, és német nyelvből. 1978. márciusában átköltözött az iskola az Újvárosba, a volt Ipari és Kereskedelmi Szakközépiskola épületébe. A húsz tanulócsoport számára húsz tantermet sikerült kialakítani és néhány (5 db) szaktanterem is rendelkezésre állt. A 16 gimnáziumi osztályból csak négy osztály volt általános tantervű és 12 osztály tagozatosként működött. A gimnáziumi osztályok mellett 4 óvónői szakközépiskolai osztály is működött. 1974-ben az iskola részt vett a "családi életre nevelés" tantárgy országos kísérletében.
A középfokú oktatás iránti igények arra késztették a város vezetését, hogy egy új gimnázium megépítésére kerüljön sor az Óvárosban. így 1987 szeptemberében a tantestület egy részének a kiválásával és 2 tanulócsoport átköltözésével beindult a város második gimnáziuma: a Bárdos László Gimnázium.
A város első és sokáig egyetlen középiskolája igazi „alma mater"-ként működött, mivel az évtizedek során leváltak belőle és önállósodtak az iskola egyes oktatási szakfeladatai, pl. esti és levelező-képzés, közgazdasági, egészségügyi szakképzés stb.

Bánhida község

  • Szervezet/testület
  • 1288 - 1947

Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte község volt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, melyet az itt talált bronzkori, s a nemrég Ny-i határában feltárt római kori leletek is igazolnak. Nevét a feltevések szerint egykori tulajdonosáról – aki bán méltóságot viselt – és a birtokán átfolyó Rákos folyó (ma Által-ér) felett átívelő hídról, amit a "Bán hídjának" neveztek kapta.
Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal. E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-barlang melletti hegytetőn Európa legnagyobb, turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában.
Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve.A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.
A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.
Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.
A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.
1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.
A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.
A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára, valószínűleg Trencsén Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból,részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.
Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása című művében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel előbb, mint a szőlősiek.” Ő még azt is közli, hogy „földje nem olyan minőségű, hogy alkalmas lenne előnyös földművelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szőlőket északkeletre, a Szőlőstől folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtőjén, ahol a Szt. Vid barlangja is van…Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani. A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetősége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint
A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kőfejtés is. Jellemző volt erre az időszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erőmű) nagy része a műszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erővel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára. A kisebb zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgő bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sőt a mindennapi beszédet is. Új szavak kerültek be a németből, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németből került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülők már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.) Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…
A bányatelep ellátására az ország más részeiből kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Ők az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal. A helybeli gazdálkodók nem foglalkoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelő salátát, a káposztát és a szőlőkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni. A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettős és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az ő közvetítésükkel terjedt el. Ők a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hűen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév őrzi (Bolgárkert utca).
1947-ben szűnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsőgallát, és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselőtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.
Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Művelődési Ház és a Szlovák Ház.

Bánhidai Jókai Mór Általános Iskola, Tatabánya

  • Szervezet/testület
  • 1932 -

Bánhidán ma már csak egy iskola működik, amely Római Katolikus Népiskola néven 1932-ben épült fel lakossági közmunkával, a katolikus egyház támogatásával. Az alsó szinten 6 tanteremben folyt a tanítás.
1960-ban felvette a Jókai Mór nevet. Az önálló iskolában 433 diák és 22 pedagógus kezdte meg a tanévet. 1963-ban az épületet átalakították. A felső szinten is tantermeket alakítottak ki.
1992-ben a régi épület mellé új tornacsarnokot emeltek. Az azóta eltelt években folyamatosan megújult az épület. A külső tatarozás, majd a tetőszerkezet cseréje után a földszinti folyosó teljes felújítása következett. Megtörtént a vizesblokkok korszerűsítése is. A legutóbbi években az informatika és nyelvi terem után sikerült művészeti és természettudományos szaktantermet kialakítani, valamint egy minden igényt kielégítő fejlesztő szobát is. A tantermek, irodák új ajtókat, és ablakokat kaptak.

Blaha Béla

  • Személy
  • 1915 - 1970

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

Csóka István

  • Személy
  • 1922 - 2013

Csóka István 1922. szeptember 5-én született Tatabányán Csóka Ferenc vájár és Kormos Hermina második gyermekeként (egyetlen lánytestvére volt).
A villanyszerelőnek tanuló, a repülés iránt erősen érdeklődő fiatal alapító tagja volt a helyi levente egyesület keretein belül egy agilis leventeoktató, Szűcs Lajos tartalékos repülő főhadnagy vezetésével 1939 őszén létrejövő tatabányai repülőszakasznak. A kezdetben mintegy 15 főből álló csoport a téli szünetben repülőelmélettel,
modellezéssel és alaki kiképzéssel foglalkozott. 1940 tavaszán, egy sikeres elméleti vizsga, majd repülőorvosi vizsgálat után a Magyar Országos Véderő Egylet Repülő Osztály (MOVERO) Esztergomi Sportrepülő Egyesületének keretein belül megkezdték vitorlázórepülő kiképzésüket az Esztergom melletti Strázsa-hegyen. Az oda-vissza utazást Szűcs
Lajos egy a MÁV Rt.-től kért teherautóval, vagy kedvezményes vasúti jegyek beszerzésével tette lehetővé. Csóka István az első csúszásokat 1940. áprilisában hajtotta végre, „A” vizsgáját 1940. november 10-én repülte meg a Strázsán a HA-1008 lajstromjelű Tücsökkel. 1941 tavaszán a Magyar Szárnyakban megjelent felhívás nyomán a csoport tagjainak többsége jelentkezett a HMNRA motoros alapkiképzésére. Az ehhez szükséges rendkívül szigorú egészségügyi vizsgálaton közülük négyen feleltek meg és ebből ketten kezdhették meg pilótakiképzésüket 1941-ben: ők Hellebrand László és Nagy József voltak, előbbi éjjeli, utóbbi nappali vadász lett a háborúban.
Két további, az egészségügyi vizsgálaton szintén megfelelt jelentkező, Csóka István és Preizler Antal létszámfelettiként visszakapták papírjaikat. Csóka István a
következő egy évet a tatabányai cementgyárban töltötte villanyszerelőként, majd – Preizler Antallal együtt – 1942-ben a HMNRA győri kereténél nyerte el motoros I. fokú (alap) kiképzését 1942. július 2. és 1942. szeptember 30. között.
Csóka István első motoros egyedül repülésére 1942. augusztus 24-én került sor. Az I. fokú kiképzés sikeres elvégzése után 1942. október végén Szombathelyre, a Regvihez vonult be, ahol a Gyenes László százados vezette II/3. század állományába került.
Csóka István a hadifogságból Tatabányára hazatérve eredeti szakmájában, villanyszerelőként kezdett el dolgozni. Gyakorlatilag végig - egy darabig még a nyugdíjba menetele után is, hatvanhat éves koráig - a tatabányai erőmű villamos műhelyében dolgozott.
A háború után, 1946. április 15-én a megalakuló tatabányai Madisz „Jószerencsét” Sportrepülő Egyesületbe gyakorlatilag alapítóként lépett be, annak megszervezésében tevékenyen részt vett. Az egyesület keretein belül 1947 júliusában Tücsök és Vöcsök típusú vitorlázógépekkel végrehajtott néhány felszállást a Tatabánya közelében lévő
koldusszállási erdészház melletti Sárga-dombról is.
Csóka István az egyesületben egy ideig az ellenőrzőbizottság vezetője is volt, de később munkahelyi elfoglaltsága miatt elszakadt a repüléstől. Egyesületük 1948 februárjában beolvadt az OMRE-be. (Az 1968-ban megszűnő repülőklub 1986-ban OLDTIMER Repülő Szakosztály néven alakult újjá, melyben Csóka István tiszteletbeli, pártoló tag lett.)
Csóka István a rendszerváltáskor megalakuló Magyar Veterán Repülők Egyesületének - majd Szövetségének - kezdetektől aktív, vezetőségi tagja volt. Fáradhatatlanul tevékenykedett és szervezte az Észak-Dunántúlon lévő területi veterán szervekkel a kapcsolattartást, részt vett azok munkájában. Jelentős szerepe volt a Regvi 1942-43-as legénységi
évfolyamainak repülő- és hősi halált halt tagjai emlékére 1991. június 22-én a szombathelyi „A” reptéren felavatott emlékmű létrejöttében is.
Csóka István az egykori tatabányai II. világháborús repülők közül utolsóként, 2013. március 8-án hunyt el Tatabányán. Temetésére 2013. március 23-án, a tatabányai újtelepi temetőben került sor. Forrás: B. Stenge Csaba: In memoriam Csóka István

Dévald László

  • Személy
  • 1912 - 1974

(Nagyvárad, 1912. augusztus 28. – Nagyvárad, 1974. december 28.) romániai magyar jogász és újságíró.
Szülővárosában érettségizett, Kolozsvárt szerzett jogi doktorátust. Újságírói pályáját Nagyváradon az Erdélyi Lapok, Romániai Magyar Szó belső munkatársaként kezdte (1932–40), elbeszélései és novellái a Pásztortűz, Erdélyi Szemle, A Hírnök, Vasárnap s a napilapok hasábjain jelentek meg; díjat nyert a Pásztortűz novellapályázatán (1931), szerepelt a Tíz tűz című antológiában (1932), Álmodoznak az öregek című zenés operettjét bemutatták Nagyváradon (1935).
Ügyvédi pályára ment 1940-ben, a második világháború után vállalati jogász. Mintegy 20 000 kartotékot magába foglaló idézet- és aforizmagyűjteménye az irodalom, művészetek és tudományok minden ágát felölelte, belőlük 1968-tól közölt a hazai magyar irodalmi folyóiratokban és napilapokban, s önálló köteteket is állított össze: Gondolatok a szerelemről (Szilágyi Júlia bevezetésével, Téka 1970; 2. kiadás 1972); Gondolatok a művészetről (Angi István bevezetésével, Téka 1975).

Dolgozók Általános Iskolája

  • Szervezet/testület
  • 1949 - 1998

Tatabánya a második világháború után nagyipari körzet központja lett, így az 1950-es évektől kezdve óriási mértékben megnőtt a munkaerő beáramlása a városba. A heterogén összetételű lakosságnak már az 1949/50-es tanévtől lehetősége volt részt venni a felnőttképzésben. 1974-ig meglehetősen mostoha körülmények között folyt az oktatás. Kevés volt a terem, ezért kihelyezett tagozatok működtek a város különböző pontjain. A nyolcvanas évek végéig a vállalatok különféle engedményekkel, anyagi és erkölcsi támogatásokkal segítették a felnőtteket a tanulásban. Ennek, valamint a lelkes pedagógusoknak köszönhetően az 1974/75-ös tanévben 578 beiratkozott tanulóból 568-nak sikerült elvégeznie a tanévet.
Ekkor költözött megfelelő épületbe az intézmény, s jelenleg is itt működik. Az 1974-es csúcslétszámadatokat követően azonban folyamatos csökkenés figyelhető meg. A felnőttek kiszorulását a hátrányos helyzetű és problémás gyerekek beáramlása követte. Ennek eredményeként az 1980/81-es tanévben 277 volt a jelentkezők száma.
A tanköteles és ifjúsági rétegek beáramlása komoly problémák elé állította a dolgozók iskoláját. Ők nem rendelkeztek sem megfelelő műveltséggel, sem tudással ahhoz, hogy megkezdjék a tanulást, ezért képzésük komoly és nagyon nehéz feladat. A tatabányai dolgozók általános iskolája ezért 1994-ben alapfeladat módosítási kérelmet nyújtott be az idén a tatabányai polgármesteri hivatal oktatási és közművelődési irodájának. Ebben kérte, hogy az 1994-95-ös tanévet már Általános Iskola és Dolgozók Általános Iskolája néven kezdhesse meg. A város többi általános iskolájának támogatásával a kérelmet elfogadták.
A felnőttoktatást 1998-tól a Remédium Általános Iskola és Szakközépiskola valósította meg.

Dózsa György Általános Iskola

  • Szervezet/testület
  • 1948 -

A Dózsa György Általános Iskola elődjét az 1870-es években létesítették, első épülete a Gellért tér 1. szám alatti két tantermes iskola volt, 1948-ban kapta a Dózsa György Általános Iskola elnevezést. 1960-tól – a jelenlegi Jókai iskola kiválása után – önálló intézményként működött. Mostani épületébe 1974-ben költözött. 1999-ben az önkormányzat kis híján megszűntette.

dr. Németh Vadász József

  • Személy

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1973-ban bíróvá nevezi ki, később a Tatabányai Városi Bíróság elnökhelyettese, majd elnöke lesz. (Magyar Közlöny, 1973. 8. szám)
1983-ban Sárközy Géza tanácselnök "Tanácsi munkáért" emlékplakettet adományozott dr. Németh Vadász Józsefnek 16 éve s tanácstagságáért, valamint a jogi és igazgatási bizottság elnökeként végzett jó munkájáért.
1985-ben Sárközy Géza tanácselnök a megemlékezést követően Tatabányáért Emlékplakettet ad át dr. Németh Vadász Józsefnek közel két évtizede s tanácstagi munkája elismeréseként, amit az igazgatási és jogi bizottság, majd a bizottság mellett működő lakásügyi társadalmi bizottság elnökeként végzett.
1990-ben Tatabánya Város Tanácsa, dr. Németh Vadász József tanácstagnak, a lakásügyi társadalmi bizottság elnökének a Pro Urbe Tatabánya kitüntetést adományozza.
A Köztársaság Elnöke 73/1995. (IV. 19.) KE határozatával Németh Vadász József szolgálati viszonyát 1995. évi október hó 31-i hatállyal — bírói tisztségéből való felmentése nélkül — megszüntette.

Erdész Gyuláné Óvári Gizella

  • Személy

Erdész Gyuláné Óvári Gizella 1948-ban szerezte oklevelét a budapesti Szent Lujza Óvónőképző Intézetben. 1960-tól a Móra Ferenc Óvoda, majd 1973-tól az V. számú Óvoda vezetője volt. Életre keltette a Nyugdíjas Pedagógus Klubot.
Vezető óvónő, Újvárosi Napköziotthonos Óvoda, Tatabánya (1974)
Aranydiplomás óvónő, 1998.
Molnár János-díjat kapott 2010-ben.
Évgyűrű díjat kapott 2014-ben.

Erőmű-lakótelepi Óvoda

  • Szervezet/testület

Szerkezeti átalakítások következtében 1999-ben az Erőmű telepi és a Jókai Óvoda az Arany János Óvoda telephelyévé vált. (144/1999.(VI.17.) k.gy-i határozat, Tatabánya:)
Néhány év elteltével az Erőmű telepi óvodát az önkormányzat lépcsőzetesen megszüntette. (2004-ben.)

Fekete Lajos

  • Személy
  • 1934 - 2005

Fekete Lajos 1934. december 20-án született Tardoson. Gimnáziumi tanulmányait a tatai Piarista Gimnáziumban végezte, ahol a műveltség átfogó alapjai megismerése mellett az életre, az abban való helytállásra is felkészítették. Sopronban 1958-ban szerezte bányamérnöki diplomáját. 1958. május 15-én munkát vállalt a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél. Munkássága, egész élete Tatabányához, a tatabányai bányászathoz kötődött. Első beosztása a központi iroda mérnökségén volt, itt ismerte meg a szénmedencét, a vállalatot, a kollégákat, az egész akkori tröszt működését, irányítási rendszerét, majd az év végén V/a. aknára helyezték beosztott mérnöknek. 1960-tól a XII. aknán dolgozott. Az itt végzett bányamérnöki munkájára mindig szívesen emlékezett, és későbbi pályafutása ideális felkészülésének tekintette. 1962. május 7-én az egyik legnehezebb tatabányai akna, a XII/a. akna főmérnökének, felelős műszaki vezetőjének nevezték ki. Munkássága a tatabányai bányászkodás arra az időszakára esett, amikor már túl voltunk a széncsatákon, megjelentek a konkurens energiahordozók, repedezett a merev tervgazdálkodás. Így a tatabányai bányászértelmiség túlnyomó részét képező bányamérnökök közül kellett a szorosan vett bányamérnöki szakmát a közgazdasági ismeretekkel is felvértezni. Ő is a közgazdasági területek felé fordult. Még az aknaüzemben dolgozott, amikor megkezdte tanulmányait a mérnök-közgazdász ismeretek megszerzésére, melyeket 1965-ben sikeresen be is fejezett.
1965-ben váratlanul törés következett be pályafutásában, felmentették főmérnöki beosztásából és a központi irodákhoz került főelőadói beosztásban, majd 1967. január 1-jétől a bérügyi osztály vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli munkája és eredményei az egész iparágban elismertséget és tekintélyt szereztek számára. 1974. február 1-jétõl a közgazdasági főosztály vezetője lett. Már nemcsak az 1968-as új gazdasági mechanizmus bérszabályozása, hanem a komplex szabályozási rendszer kihívásai kezelésének első számú vállalati vezetője lett. 1980-ban dr. Gál István váratlan halálát követően, közel egy éves átmeneti időszak után Fekete Lajos lett a vállalat vezérigazgatója. Működése alatt csúcsra került a szénen kívüli tevékenység, a központi műhely a magyar bányagépgyártás egyik központjává vált, a VIDUS pedig a környezetvédelmi ipar egyik fellegvára lett.
1981-ben indult meg a termelés Nagyegyházán, de 1984-ben bezárt a talán legjobb tatabányai aknaüzem, a XV/c. és sorra a többi, a tatabányai belső aknák, közülük legutoljára, 1987-ben a XII/a. akna. Igen mozgalmas években vezette a vállalatot, amikor már zajlottak a rendszerváltás akkor még nem tudott, de a valóságban már létező folyamatai. A szanálási eljárásig vezette a vállalat küzdelmét a tovább élésért, illetve a méltó befejezésért. Tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a vállalat sikeres szanálási folyamatot tudott végrehajtani. Munkáját nyugdíjazásáig a tatabányai bányászat egyik legnagyobb teljesítményét, a HALDEX eljárás nevét felvevő HALDEX Rt.-nél folytatta, kissé megkeseredve, de változatlan lendülettel és ambícióval.
Munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták, ezekre nem vágyott, de kellő tisztelettel fogadta. A Munka Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend birtokosa. Legjobban, miután egész munkás életét a tatabányai bányászatnak, Tatabányának szentelte, a város Díszpolgára kitüntetésnek örült.
Fekete Lajos a kor követelményeit felismerő, azokat megvalósítani akaró, törekvő vezető volt. Olyan ember, akinek ambíciói voltak, egészséges becsvággyal bírt, maga is sokat dolgozott, a munkában példát mutatott. Hihetetlen memóriával bírt, Tatabányán szinte mindenkit ismert, tudott róluk valamit. A vállalatra, a szénbányászatra vonatkozó szinte valamennyi lényeges adatot ismert. Ha előadást, tájékoztatást tartott, az adatokat papír nélkül, hibátlanul mondta.

Felsőgalla község

  • Szervezet/testület
  • 1251 - 1947

Felsőgalla története sok tekintetben összefonódik Alsógalláéval, egyes források szerint a két falu valamikor egy települést alkotott. Valójában a 18. század előtti Felsőgalláról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy első fennmaradt okleveles említése 1251-ből származik (Gala), s ezekben az időkben magyarok lakták. A következő háromszáz év azonban homályba vész, hiszen a 16. századi török pusztítás nyomán a település a földdel vált egyenlővé.
A török kiszorítása után, a 18. században spontán népmozgás indult meg a területen. Miután gróf Esterházy József Komárom-megye főispánjaként 1727-ben megvásárolta a Tata-gesztesi uradalmat, megkezdte a szervezett betelepítést. (Az uradalom óriásbirtok volt: Komárom-megye Dunától délre eső területei, Győr és Fehér vármegye is hozzá tartozott.) Alsó- és Felsőgallán kívül Esterházy Tarjánba, Környére és Vértessomlóra is katolikus német telepeseket vonzott. „Módszere” egyszerű volt: adómentességet és az úrbéri szolgáltatások rendje alóli felmentést kínált a betelepülőknek. Ez igen vonzó lehetőség volt a családjuk örökségből kiszorult németek számára. Az akkori német öröklésrend szerint ugyanis a teljes birtok- és állatállományt, valamint a házat is a legidősebb fiú örökölte – osztatlanul. A többiek számára az önálló gazdává válás és a jobb élet lehetősége volt tehát az a motiváció, ami miatt hazájukat elhagyva – többek között – Felsőgallára települtek. Munkájuk gyümölcse bőségesen ellátta a tatai piacot. A következő két évszázad a telepesek szorgos munkájával, ünnepeivel, kultúrájuk ápolásával, az uradalom virágzásával telt.
A 19. században felfedezték a környező szénmezőket, ami viharos változást hozott Felsőgalla és a környék életébe. Az első csille szenet 1896-ban hozták felszínre. Hamarosan óriási ipari fellendülés vette kezdetét. Cementgyár, téglagyár, mészégető telep, karbidgyár, kátrányfeldolgozó üzem létesült. Mindez tömegeket vonzott Felsőgallára és környékére. Egyrészt az ipar kínálta munkalehetőségben, másrészt a felpezsdülő gazdasági életben rejlett a csáberő. Az élet és a polgárosodás központja egyértelműen Felsőgalla volt. A kereskedelem, a különféle szolgáltatások, a kulturális és szórakozási lehetőségek gazdag palettáját kínálta az itt élőknek, ide települőknek.
A két világháború Felsőgallán is végigsöpört. Több épületet, köztük a Kálvárián álló kis kápolnát és az akkori Szent János utcai zsinagógát lebombázták. A második világháború utáni szovjet megszállás véget vetett a nemesi rangoknak, a Tata-gesztesi uradalom korábbi formájában megszűnt.
Az új szellemiség nem tűrte meg a kultúráját hűen ápoló német telepesek több generációnyi leszármazottait. Jórészüket elűzték, erőszakkal kitelepítették. Akik pedig maradtak, nem használhatták a német nyelvet, nem tarthatták meg hagyományaikat. 1947-ben a négy elődtelepülés – Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, és (kis-)Tatabánya (mai óváros) – összevonásával megalakult Tatabánya, 1950-től Komárom-megye székhelye. Az új település központja az első néhány évben Felsőgalla volt, a Városháza is itt kapott helyet. Újváros kiépülésével azonban a város súlypontja áthelyeződött. A Munkásőr-laktanya robusztus épülete Felsőgallán volt – itt verték le 1956-ban a tüntetők a vörös csillagot. (Az épület ma Felsőgallai Szolgáltatóházként működik.)
A rendszerváltás után megindult a civil élet. Létrejött a sportegyesület, nyugdíjas szervezetek, Baráti Kör. Újra előtérbe került a nemzetiségi hagyományok ápolása, felélesztése. Immár húsz éve majd’ minden évben megrendezik a látványos szüreti felvonulást, s két alkalommal tartottak hagyományos sváb lakodalmast. A művelődési házban kapott otthont az Obergalla Kapelle, a felsőgallai nemzetiségi dalkör és tánccsoport.

1-20 találat a 74 találat közül