Felmayer István 1813. VIII. 16-án született Szegeden. Apja, Felmayer Antal szűrszabó mesterként kereste kenyerét, de az 1813. évi nagy tűzvész vagyona nagy részét elpusztította. A család kényessé vált anyagi helyzete miatt István csak a piarista gimnázium VI. osztályáig végezhette tanulmányait, ekkor fivére kékfestőüzemében kezdett el dolgozni. A szakma csínjának-bínjának kitanulása után Pesten szilárdította meg tudását, majd egy pest-budai és egy németországi (Mannheim—Mainz—Lübeck—Hamburg) tapasztalatszerző körút után érkezett Székesfehérvárra 1844 tavaszán. Az 1831-ben Veszprémből ide telepedett, 1834-től polgárjoggal rendelkező (Felmayer érkezésekor már közel egy éve halott) Sáfrán Józsefnek a Palotai utcában, a 364. helyrajzi szám alatt működő kékfestőműhelyében alkalmazta annak özvegye.A kékfestés a kelmefestő mesterség egyik szakága, európai népszerűsége a XVI. század második felében futott fel igazán az Indiából tömegesen beáramló gyarmatáru, az indigó térhódításának köszönhetően. Az indigó a korábban használatos, ún. festőcsüllenget váltotta fel, amit főleg Szászországban és Thüringiában termesztettek. Az indigó használata Nyugat-Európából, ott már „labdába rúgni” képtelen mesterek révén terjedt el hazánkban a XVII–XVIII. században. A legnagyobb népszerűségnek a németajkú lakosság és a parasztság körében örvendett.Az özvegyet, Mutz Juliannát Felmayer István 1845. VI. 8-án nőül vette – a munkakapcsolat tehát egy év alatt házassággá érett. A letelepedési, valamint a „mester” titulus használatához szükséges engedélyt 1845. VI. 6-án, éppen 175 évvel ezelőtt kérvényezte a városvezetéstől a fiatal kékfestő. Polgárjogért 1847. VII. 2-án folyamodott; döntésében a presztízs kivívása mellett a katonáskodás alóli felmentés is motiválta, hogy szüntelen a legényei körmére és a gyár ügyei után tudjon nézni.A fenti engedélyek elnyerését követően első lépéseinek egyike volt a műhely kibővítése. 300 váltó forintot (más forrás 200 tallérról tud) fektetett be a modernizációba – összehasonlításképp: a polgármester éves fizetése 600 forintra rúgott ekkoriban. Később sem sajnálta a beruházásokra a pénzt: 1852-ben, majd 1856-ban is kiszolgálóhelyiségeket építtetett a Városház téren újonnan vásárolt épület udvarán. Keményítőműhelyt, tarkázó- és szárítóhelyiséget többek között. A tanács engedélyét megkapva fazsindellyel fedette be a helyiségeket. A családi munkamegosztást úgy oldották meg, hogy Julianna asszony vásározott – minden eshetőségre felkészülten, hiszen csakhamar köztudottá vált, milyen kelendőek az áruik, s többször meg is támadták hazafelé menet, hogy megkaparintsák a bevételét. Ura eközben segédeivel – először csak egy festőlegény állt rendelkezésére és két mindenes parasztfiú, de számuk az évek során folyamatosan növekedett – a termékeket állította elő. Az első időben természetesen még kézi erővel. Eme eljárás lényege a következő volt: a fehér vászonra (keménysége miatt) körtefából faragott, vagy rézszögekkel és -drótokkal kivert mintákkal, dúcokkal szigetelő masszát nyomtak, amit megszárítottak. A keretre feszített, előnyomott szövetet az indigóalapú lével feltöltött festőkutakba merítették. Az ezt követő száradás közben oxidálódott az indigó, kékbe öltöztetve ezáltal a fehér textíliát. A fehér mintázat pedig a szigetelő massza leoldása után került napvilágra.A Goldberger Ferenc 1784-ben alapította budai gyár mellett a fehérvári Felmayer Istváné vívott ki magának évtizedekig tartó nemzetközi elismerést e szakmában. E siker elérése érdekében természetszerűleg időről időre jelentős modernizáció és bővítések szükségeltettek. A telephellyel szomszédos házakat és telkeket szisztematikusan felvásárolta az iparos a Palotai utcában, és újdonatúj, emeletes szárítót épített. Az Ybl családtól az Uri u. 10. szám alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.) 1852-ben vásárolta meg, s egy 1857-es feljegyzés már tizenkét alkalmazottról tudósít, akik ebben a Nádor-csatornának nevezett vízelvezető partján épült műhelyben foglalatoskodtak. (A tucatnyi festőlegény közül hárman külföldről érkeztek Fehérvárra. Egy gödöllői származású inasnak kellett a legrövidebb utat megtennie otthonától, hogy itt dolgozhasson.)1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú, szintén a Nádor-csatorna mellett elterülő ingatlan megvásárlásával és beépítésével a műhely már kezdett gyáralakot ölteni. Ekkor egy 30 öl hosszú és 6 öl széles létesítménnyel bővült a cég ingatlanvagyona. Egy 1861-es összeírás már ötven fő alkalmazását rögzítette, két évvel később pedig már fióküzletet alapított Felmayer Pesten, a Fürdő u. 6. szám alatt. 1864-ben a Ponty vendéglő szomszédságában lévő Világi-házat vette meg a cég, s a gyár céljainak megfelelően átalakították az épületet. Alkalmazottai számára hálótermet is biztosított a gyáros. Kosztot, kvártélyt kaptak a messze földről érkező munkásai – a tivornyázás és a pazarlás elkerülése végett. A rendet is könnyebb volt fenntartani közöttük, és gyorsabb ütemben is gyarapodhattak a munkások. A ’60-as évek második felében egyébként szinte minden évben vásárolt egy új épületet a meglévők közvetlen környezetében, melyeket valamilyen formában hozzátoldotta a gyárhoz. A vásárlói igényeket azonban még ezzel a folyamatos terjeszkedéssel, fejlesztésekkel sem tudta 100%-osan kiszolgálni.A Felmayer család sokat köszönhet Bismarcknak is, az általa előkészített és kirobbantott porosz–osztrák–olasz háború ugrásszerűen megnövelte a megrendeléseik számát, melynek a hasznát teljes egészében visszaforgatták a gyárba. Ennek köszönhetően rendezkedhetett be a cég a gőzgépekkel több igényt kielégítő gyártásra az első ilyen típusú munkagépük megvásárlását követő évben, 1866-ban. Ekkor építették első nyomógépüket is, s a vállalkozás dinamikus fejlődésére jellemző, hogy 1870-re már nyolc nyomógéppel és száz alkalmazottal folyt a munka. Ekkorra a gyártelep már vitathatatlanul Európa élvonalában tartózkodott. Az 1873-as év komoly elismerést hozott Felmayer István karton-, kendő- és vászonfestő gyárának Székes-Fehérvárott: a bécsi nemzetközi kiállításon bemutatott termékei után érdeméremmel tüntették ki. 1875-re pedig már azt is ki tudta gazdálkodni, hogy indigóültetvényeket vásároljon Kelet-Indiában. (Ide kívánkozik, hogy Felmayer István egész munkásságával kapcsolatosan egyetlen kritikát találtam a kortársak megfogalmazásában. Azt vetették a szemére, hogy a nyersanyagokat (pl. indigó, kőszén) külföldről szerzi be, nem magyar termesztőktől, illetve iparosoktól.)Kiemelendő, hogy a Felmayer-gyárban hagyományos, magyar motívumokkal is dolgoztak. Egyedülállóan, hiszen a repertoárnak az ilyen, változatosabb ornamentikára is kiterjedő bővítését a magasabb költség és a bonyolultabb előállítási mód, egyszersmind a csekélyebb átmérőjű vevőkör okán nem dívott választani.Két fiát – az 1849 augusztusában született Istvánt, illetve az 1853-as születésű Károlyt – 1876-ban vezette be a vállalkozásba, miután kereskedelmi és ipari szakismereteiket Bécsben, Svájcban és Németországban elmélyítették. Az 1879. évi Székesfehérvári Országos Kiállítás Nagy Bizottmányában már mindketten ott tüsténkedtek, sőt, az ifjabb István a tíztagú Végrehajtó Bizottság tagjaként is szerepelt, valamint a kiállított, tizenhét csoportba sorolt cikkek VI. csoportjának („Fonó-, szövőipar, ruházati tárgyak”) az elnöke is volt. Saját pavilont is felállítottak, természetesen, melyben sima és tarkázott perkálok, vásznak, kendők és egyéb ruhadarabok pazar gyűjteményét vonultatták fel; nyersanyagokkal és a termékeik előállítása közben alkalmazott eszközökkel egészítve ki a kollekciót, hogy a munkafolyamatokat is szemléltessék az érdeklődők előtt.Fiai sikerét látva, hogy nem csak ügyes, de ismert és befutott szakemberekké váltak, 1881. I. 10-én bejegyeztette őket cégtulajdonosként. A közkereseti társaság ettől az időponttól a Felmayer István és Fiai nevet használta, a cég képviseletére mindhárman egyformán jogosultak voltak. (ifj. Felmayer István karrierje szárnyalt ekkoriban. Még 1881 tavaszán előbb – Námessy Ferenc halálát követően, III. 17-én – a Székesfehérvári Takarékpénztárnak, majd egy hónappal később – IV. 11-én – a Székesfehérvári Kereskedelmi Banknak választották be az igazgatóságába.Miután a Városház téri ingatlannak a Nádor-csatorna partjára nyúló telkén már nem lehetett tovább fejleszteni az üzemet, 1876 áprilisában a Palotai utca 3. alatt emeltek egy műhelyépületet, mely 1880-ban további három gyárhelyiséggel bővült egy 42,4 x 9,4 méteres területen. A következő jelentős lépés az 1881-ben üzembe helyezett hengernyomógépnek a számlájára írható. 1887-re mindössze a kézifestő-műhelyek és a raktárak egy része maradt a Városház téren. A Nádor-csatorna felett elmozdítható mosóházak voltak, s a két partján lévő épületek között egy kőhíd és két fahíd biztosította az akadálymentes forgalmat.1883.V.23-án az öreg Felmayer elveszítette nejét, Julianna asszonyt, s 1888. XI. 14-én maga is távozott az élők sorából. Szélhűdés végzett vele. Temetésére két nappal később, 16-án került sor. 15 órakor kezdődött a gyászszertartás, de már 13 óra körül elkezdtek szállingózni a halott feketébe öltözött ismerősei és tisztelői a Városház térre. A ceremónia kezdetekor már egy tűt sem lehetett leejteni a földre. Hogy mekkora visszhangot kiváltó társasági esemény volt ez, arra jellemző, hogy a Székesfehérvár és Vidéke, melynek egy oldala negyven hirdetési helyre volt beosztva, hat egységnyi felületen csak azt sorolta, kinek milyen feliratú szalag lógott a koszorúján. Utolsó útjára a Szentháromság (közkeletű nevén Hosszú) temetőbe kísérte el Felmayer Istvánt a gyászmenet.A két fiú, István és Károly, miközben tovább irányították a gyárat; a főtéren lévő ingatlanukat, mely egyben látta el a lakóház, az iroda, az üzlet és a hajtogatóüzem funkcióját, kétemeletessé bővítették. Ők azonban nem örökölték a szegénysorból ragyogó egzisztenciát teremtő apjuk szeretetét a szakma és az üzem iránt. Nélkülözhetetlen forrásként kezelték csupán a gyárat, mely nagyvilági életükhöz előteremtette a javakat. Alkalmazottaikhoz is másképp viszonyultak, édesapjuk munkásairól gondoskodó atyai szigorának nyoma sem volt a jellemükben. Ennek következtében a ’80-as évekre a Zöldfa utcai „Három sasok” korcsma törzsvendégei lettek a festőlegények, hova a bakák is előszeretettel tértek be lazítani. Gyakorivá váltak a két „tábor” közötti, nem egyszer véres kimenetelű súrlódások.S ha már a forrást említettem, érdekes epizódként vonult be a gyár történetébe, hogy 1892-ben az üzem udvarán egy kútfúrás alkalmával tört felszínre első ízben a fehérvári, vastartalmú savanyúvíz, mely elsőrangú gyógyvíznek bizonyult. A járványos időkre való tekintettel szellősebb közterületre vezették ki a vizet. A tulajdonosok nem akartak hasznot húzni a természeti kincsből, ezért Havranek József polgármester indítványozta a kút közkézbe vételét. Ehhez azonban a belügyminiszter nem járult hozzá.Mindkét testvér fiatalon hunyt el. István 1894-es halála után Károly még nemességet kapott Ferenc Józseftől (nem hétköznapi, hogy épp neje, Erzsébet – az imént említett Havranek József unokahúga – 31. születésnapján) „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért”, de 1897-ben őt is elragadta a halál; s az újabb, sürgető beruházások lebonyolítását vállalni nem tudó özvegyek szabadulni kényszerültek a gyártól. Így került 1898. VIII. 2-án a cég – 250 000 forint ellenében – a Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft tulajdonába. A jól bejáratott cégnevet azonban nem változtatták meg.Az vállalkozás még sokáig nagyon szép eredményeket produkált a piacon. 1907-ben a városi tanács éppen ezért járult hozzá, hogy Székesfehérvár címere megjelenhessen áruik csomagolásán és a kiállított számlák fejlécén.Az I. világháború idején hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, így a civilek nélkülözni voltak kénytelenek a csak a katonaság részére termelő üzem portékáit. 1927-ben az akkor már egy ideje csak bérmunkákat végző vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg. A cég 1943-ig újabb beruházásokat eszközölt ki, különböző módszerekkel igyekezett visszahódítani a megváltozott piacot; a világégés azonban minden fejlesztést derékba tört. A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át. Az új vezetőség 1951-ben ignorálta a Felmayer márkanevet, az üzemet Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra keresztelte el.Egy évvel később, 1952-ben lett a Magyar Népköztársaság az államosított gyártelep tulajdonosa, melynek nevét előbb (1960-ban) Pamutkolor Művekre, majd az 1963-as, a budapesti központ alá történő betagozódásakor Pamuttextilművek Kikészítőgyárra változtatták.Többszöri átszervezéseket követően, a ’90-es évek elején már deficitet termelt a vállalkozás, így a végelszámolást sem kerülhette el. Ténylegesen 1996. XII. 13. volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, de jogilag csak 1997 augusztusában szűnt meg a cég.A gyártelep egykori területén ma egy bevásárlóközpont terpeszkedik, melynek a nyugati oldalán kiemelkedő téglás falszakasza (valamint egy emléktábla) hivatott a több mint 150 évig működő vállalatra emlékeztetni a járókelőket.írta Végh Ákos László