M. kir. Szent István Középfokú Gazdasági Tanintézet és Mezőgazdasági Szaktanácsadó Állomás 1938 - 1945
Magyar Állami Mezőgazdasági Középiskola 1945 - 1949
Mezőgazdasági Technikum 1950 - 1961

A szabad királyi városok II. József halála után nem nyerték vissza széles körű önkormányzatukat, egyre inkább a Helytartótanács és a Magyar Kamara irányítása alá kerültek. A kormányszékek utasításainak végrehajtásáról, a városi önkormányzat pontosabb ellenőrzéséről a királyi biztosokon keresztül gondoskodott az udvar. Így jogkörük – 18. századi elődeikhez viszonyítva – a 19. sz. első
évtizedeiben egyre sokoldalúbbá vált, és a városok életének minden területén egyre inkább beleszóltak az ügyekbe.
Az anyag tartalmazza a királyi biztosi ülések jegyzőkönyveit (1840–1845), a Helytartótanács leiratait, a királyi biztos és a városi tanács levelezését, a városi tisztviselőknek a királyi biztoshoz írt leveleit. A királyi biztosi ülések jegyzőkönyveiben számos, a város polgáraira vonatkozó adat található, így a városnak hitelt nyújtók névsora is. Különösen érdekes források a város
polgárainak a királyi biztoshoz írt folyamodványai. Az iratanyag latin, német és magyar nyelvű.

Székesfehérvár 1688. május l9-én szabadult fel a török megszállás alól, de a város 15 évig nem nyerte vissza szabad királyi városi rangját, hanem az udvari kamarától függő kamarai adminisztráció igazgatása alá került. Első bírája nem választott, hanem kinevezett tisztviselő volt. 1692-től kétévenként történt a magisztrátus megújítása – ugyanazt a személyt nemegyszer, néhány éven belül újra bíróvá választották – arra azonban, hogy ugyanaz a bíró 6-8 évig egyfolytában helyén maradjon, csak 1754 után tudunk példákat. A szenátorok száma 1692-től általában 12, hat a magyarok, hat a németek részéről.
A töröktől visszafoglalt városba 1689–90-ben indult meg a németek nagyobb arányú beköltözése.
Az osztrák tartományokból, valamint különböző német területekről – Bajor, Hessen-Nassau, Lotharingia, Szilézia – érkeztek betelepülők. A betelepítés/betelepülés elsősorban a 17. sz. végétől az 1820-as évekig volt nagyobb mértékű, a 18. század második felében már kevésbé jelentős.
Székesfehérváron a német polgárság asszimilációja a 18. század vége óta folyamatosan zajlott. Fényes Elek 1830-ban még kétezer főre becsülte a fehérvári német lakosság lélekszámát. Ez a város összlakosságának kb. 10%-a volt akkor. Az asszimilációs folyamat a 19. sz. közepére befejeződött. Ezt gyorsította, hogy a betelepülő németek római katolikusok voltak. Az 1703. évi privilégium-levéllel kapta vissza Székesfehérvár régi kiváltságait, ettől kezdve az egész polgárság részt vett a bíró és a tanács megválasztásában, majd ezt a szerepet 1726 után a választott község vette át. A városi kormányzatnak, mint önkormányzati szervnek szabályalkotási, igazgatási és jogszolgáltatási jogköre volt a város területén. Ezt elsősorban testületi szervei útján gyakorolta.
Legfontosabb, mindhárom feladatkört ellátó testülete a belső tanács, a magisztrátus volt, élén a bíróval. A külső tanács – élén a szószólóval – szintén 12 tanácsosból állt, a belső tanács tanácsadó szerveként működött, és elsősorban a városi kormányzat szabályalkotó tevékenységében vett részt, de szerepe volt az adó kivetésében és behajtásában, a kamarási számadások felülvizsgálatában, egyes gazdasági ágak felügyeletében és a tanácsi utasítások végrehajtásában. A tanács sokrétű
igazgatási és jogszolgáltatási feladatkörének ellátását a már említett testületi szervek alárendeltségében működő egyedi szervek segítették, azaz a város tisztviselői és alkalmazottai, és az 1720 után egyre gyakrabban jelentkező városi bizottságok. 1787-ben lép hivatalába a város első polgármestere.
A városi tanács igazgatási és bíráskodási hatásköre a város minden polgárára és lakójára kiterjedt, kivéve a nemeseket, akik városi házaik után csak a királyi adót tartoztak fizetni, – a városi adó és közmunka nem terhelte őket – és bíráskodás szempontjából a megyei törvényszék joghatósága alá tartoztak. A tanács határozatai ellen a város lakosai közvetlenül a királyhoz, ill. az országos főhatóságokhoz fellebbezhettek, így örökösödési és jelentősebb adóssági pereikben a személynöki székhez. Házassági és büntetőügyekben fellebbezést csak az 1791. évi XLIII. tc. enged meg nekik, de már a királyi táblához. A városi privilégiumlevelek a szkv.-sok számára biztosítják az igazgatási jogkör mellett az önálló bíráskodás jogát is. A töröktől felszabadult Székesfehérvár
tanácsülési jegyzőkönyvei két évtizeden keresztül sokkal több perrel és bűnüggyel foglalkoztak, mint a közigazgatás körébe eső intézkedéssel. A városi törvényszék ülésein ugyanaz a városbíró elnökölt, és ugyanazok a szenátorok bíráskodtak, akik a tanácsülések testületét alkották. A 17. századi jegyzőkönyvekben a törvényszék elnevezés még nem szerepel, bűnügyekben is a
tanácsülés ítélkezik. A közigazgatási és igazságszolgáltatási iratanyagot acta politica et iuridica néven együtt kezelték 1787-ig. (A pertesteket külön sorozatokba rendezetten találjuk a törvényszék iratainál.)

A városi kamarás (Camerarius, Stadtkammerer) lehet választott vagy kinevezett tisztviselő, legalább 4 évig, de éppen szaktudása és nagy anyagi felelőssége miatt nemegyszer egy-két évtizedig is hivatalában maradhatott. Székesfehérváron – a tanácsülési
jegyzőkönyv bizonysága szerint – már 1690-ben működik, és számadást készít a kamarás, de folyamatosan csak 1724-től maradtak ránk számadáskönyvei. 1703-tól 1708-ig voltaképpen csak egy átnézeti kimutatás közöl rendkívül fontos és érdekes adatokat, de nem minden területre és nem minden évre tér ki részletesen. A kuruc háborúk eseményei miatt – amelyek a számadásokban
sokoldalú összegszerűségekben is jelentkeznek, – bizonyára utólag készült el. Segédszemélyzet hiányában Székesfehérváron a 18. század közepén a tized és hadiadó összeírását, az egyházi, kórházi és a városra szálló javak számadásait is a kamarás intézte. Helyettese az alkamarás
(subcamerarius) más városokban a város ingatlanait kezelte, Székesfehérváron elsősorban az utak, hidak karbantartására felügyelt. Feladatkörét országosan 1770-ben szabályozták, amikor az utak, hidak mellett a városi épületek tatarozásának felügyelete, a kőbányák, tégla- és szénégetők ellenőrzése is kezébe került. A különböző pénztárak számadói számításaikat a számadási
okmányokkal együtt mint főpénztárnoknak a kamarásnak nyújtották be, aki ellenőrzés után az összesítést elvégezte.

Székesfehérvár adóját szkv. lévén a nádori concursusokon vagy nádori leiratban egy összegben állapították meg, amely összeget a város tanácsa évente lebontotta az egyes adózókra. Adóköteles volt minden polgár, lakos vagy zsellér, aki a város területén
ingatlannal, állatokkal rendelkezett, vagy kereskedő, kézműves foglalkozást folytatott. Az adók két nagy csoportra oszlottak. Állami adók voltak: a hadiadó és katonai szolgáltatások, az országgyűlési taxa és a királyi census. Városi adók voltak: a háziadó és a tized. Az adókat az adószedő (perceptor) hajtotta be, felelős volt kezelésükért és számadást vezetett róluk, amelyet első fokon a tanács, másodfokon a Helytartótanács ellenőrzött. Az adószedőnek az adó behajtásában Székesfehérváron a fertálymesterek segítettek, akiknek esküjében is szerepelt, hogy a belső tanácson, a bírón és a kapitányon kívül az adószedő parancsait kötelesek szem előtt tartani.
A beszedett állami adókat a budai hadipénztárba kellett befizetni, de levonták belőle a katonaság részére teljesített szolgálatokat. A városi adók a házi pénztárban maradtak. A tizedet a tanács az esztergomi érsektől bérelte. Székesfehérváron a 18. század első évtizedeiben csak egy perceptor volt, aki az állami és háziadók regiszterét egyaránt vezette. Az 1763. és 1776. évi kamarai leiratok
sürgették, hogy a városok külön pénztárt állítsanak fel a kétféle adófajta kezelésére. A hadipénztárt (cassa portionalis) kezelje a hadipénztár számadó (perceptor contributionalis), a házi pénztárt (cassa domestica) viszont kezelje a házi pénztár számadó (perceptor cassa domesticae). 1785-ben a Helytartótanács elrendelte a két pénztár közös kezelését. E változások az iratanyag tagolódásában is megmutatkoznak.

A szkv.-ok az árvák ingó és ingatlan vagyonát eladták, a befolyt pénzt az árvapénztárban helyezték el, ill. kamatra kiadták. A kamatokat az árvák eltartására fordították. Az árvavagyon kezelésével és a gyámok felügyeletével az árvagondnok (curator pupillorum) volt megbízva. Ő készítette a pozsonyi kamarához felterjesztett árvaszámadásokat és jelentéseket. Általában a választott község tagjaiból került ki. A pénztárat rendszerint egy belső tanácsos ellenőrizte, mint árvapénztári
felügyelő. Az árvaügyek gondosabb intézését szem előtt tartva és az esetleges visszaélések elkerülésére a Pozsonyi Kamara 1756-tól megkövetelte az árvagondnokoktól, hogy a gyámoktól megkövetelt évi számadásokról jelentést tegyenek.

A városra egy összegben kivetett adóterheket Székesfehérvár szkv. tanácsa az ingatlanbirtokok arányában osztotta fel a polgárok között, és szedte be tőlük a király részére. A polgárok jogügyleteinek számontartása és ingatlanaik nyilvántartása, a telekkönyvek pontos vezetése tehát a városi tanács feladatai közé tartozott. A telekkönyvi jövedelmek fontos bevételt is jelentettek a városok számára. A török uralom alól felszabadult Székesfehérvár azonban 25 éven keresztül nem kapta vissza régi rangját és privilégiumait, a Budai Kamarai Adminisztráció igazgatása alá került. Egy 1688 júliusában kelt eredeti latin–német nyelvű házlevél-fogalmazvány is bizonyítja, hogy a felszabadult Székesfehérváron a házak és telkek szétosztását a Budai Adminisztráció Kamarai inspectora ill. megbízottja intézte, aki egyúttal polgárrá is felvette a háztulajdonosokat. Valószínűleg ezt a kiosztást, ill. a 10 éven belül kialakult állapotokat rögzíti 1698-ban Vánossy Lőrinc harmincados provizor, akinek telekkönyvvezetői beosztását az általa készített telekkönyv elején olvasható házlevél-formula (Hausbrief-formular) is feltünteti, sőt ugyanez jelzi a telekkönyvi felügyelő nevét is. A város telekkönyvvezetője a 17. sz. végén a kamarai adminisztrációnak alárendelt székesfehérvári provizori hivatal keretében működött. 1703- ban a városi jegyzőt küldte fel a tanács Bécsbe a városi kiváltságok és telekkönyvek visszaszerzésének kieszközlésére. A lipóti diplomával Székesfehérvár szkv. 1698. évi telekkönyvei – ill. a róluk készült egykorú másolatok – újra visszakerültek a város kezelésébe. Vezetésük a városi jegyző feladatkörébe tartozott, és a befolyó telekkönyvi díjak a kamarási számadásokban a város bevételei közt jelentkeztek. 1745-től volt a városnak önálló telekkönyvvezetője, aki rendszerint az első írnokok sorából került ki. A telekkönyvi felügyelőt (praefectus urbarii) a belső tanács saját tagjai közül küldte ki. 1777-ben a tanácsülési jegyzőkönyv már telekkönyvi hivatalról (officium urbariale) beszél. A város telekhivatalának feladatkörébe és hatáskörébe tartozott a város kül- és belterületén minden ingatlan: ház, telek, kaszáló, szántóföld, szőlő, és azok tulajdonjogi változásainak nyilvántartása, a birtok- és teleklevelek kiadása, és erről a tanács részére adott pontos jelentéstétel. Az ide vonatkozó díjakat a hivatal beszedte, és egy összegben adta át a kamarási hivatalnak. Bizonyos években történtek csak általános felvételek, más években csak a változásokat vezették be.

A szkv.-ok fontos kiváltsága volt a vásártartás joga. A török alól felszabadult Székesfehérváron a császári bizottság már 1689 szeptemberében megállapította, hogy a városnak joga van minden szerdán és szombaton hetivásárt, és évente négyszer éves vásárt tartani. A négy vásár idejét már az 1690. január 22-én tartott tanácsülésen meghatározták és kihirdették. 1757-ben a város megvásárolta az ötödik vásár tartásának jogát is. A vásárok idején a közrend megszegői feletti bíráskodás, a mértékek és árak felügyelete a vásárbíró (magister fori, index fori, Markricher) feladata volt. Mivel a vásárok városi határozat szerint háromnaposak voltak, a vásárbíró legfeljebb 15 napig működött évente bíráskodási jogkörében. A városnak már 1693-ban volt vásárbírája, aki a tanácsülési jegyzőkönyvben feljegyzett esküszöveg szerint a bíró és a tanács iránti hűségre, engedelmességre, a város javainak szolgálatára, és arra tett esküt, hogy hamis mértéket nem tűr meg és az árak terén tartja magát a limitatióhoz. A bíráskodás törvényes alapját az 1703. évi városi kiváltságlevél adta. A vásárbíró hatásköre széles körű volt. Bíráskodott a vásár idején a vásárban elkövetett bűncselekmények – istenkáromlás, paráznaság, lopás, becsületsértés, testi sértés, károkozó cselekmények, városi szabályrendeletek megsértése – felett, kivéve a halálbüntetést maguk után vonó bűncselekményeket. Hatáskörébe tartozott a mértékek és súlyok ellenőrzése és azok kölcsönzése, a megyei árszabás pontos betartása feletti felügyelet és a helypénz szedése. Illetékessége kiterjedt minden helybeli vagy idegen polgár és lakos személyére, aki a vásár idején a városban tartózkodott. A vásárbírót feladatai ellátásában egy külön erre a célra felesketett strázsamester és 12 vásári hajdú segítette. A ránk maradt jegyzőkönyvek nemcsak a vásári, de a városi bíráskodásra is érdekes adatokat tartalmaznak, a két hatáskör ugyanis nem volt egészen szigorúan elhatárolva. Az anyag német, latin és a 19. század elejétől magyar nyelvű. Jelentős forrásértékkel bírnak a kiadott passusokról készült jegyzékek, amelyben a jószágot vásárló személyek neve és lakóhelye van rögzítve. Szintén értékes névanyag található a vásári bírósági jegyzőkönyvekben a panaszt tévő helybéli és idegen kereskedőkre és árusokra vonatkozóan.

Az alsófokú iskolák ellenőrzését rendszerint a magisztrátus tagjai közül egy szenátor látta el, aki hetente meglátogatta az iskolákat. Ezt a városi iskolafelügyelőt az 1770-es évektől „director”-nak kezdik nevezni, a 19. századi levelezési anyag „localis director”-nak címezi. Töredékes anyagában számadásokat, igazgatói jelentéseket (1810–1838), a győri főigazgató hozzá intézett leiratait, s a nemzeti iskolák részére kiadott rendszabályokat (1817–19) találunk. Kiemelten fontos az igazgatói jelentések anyaga, amely félévenként, iskolánként készült, s tartalmazza a tanulók névsorát, származási helyét, vallását, a szülők foglalkozását. Értékes információkat találunk az érdemsorozatokban a különböző tantárgyakat magyarul és/vagy németül tanulók nevére és számára vonatkozóan. Az iratanyag német, latin és magyar nyelvű. Az igazgatói jelentésekhez egy magyar nyelvű korabeli jegyzék tartozik, ami megkönnyíti az eligazodást az iratanyagban.

A város privilégiumlevele Székesfehérvár szkv. számára biztosította az igazgatási jogkör mellett az önálló bíráskodás jogát is. A városi törvényszék ülésein ugyanaz a városbíró elnökölt, és ugyanazok a szenátorok bíráskodtak, akik a tanácsülések testületét alkották. Számuk általában 12, de a Rákóczi szabadságharc idején 5-6 tanácsosnál több nincs jelen, s az is előfordult, hogy a bíróval együtt csupán 4-en voltak jelen. A közigazgatási és igazságszolgáltatási iratanyagot acta politica et iuridica néven együtt kezelték 1787-ig, s a tanácsi iratok között találjuk. A pertestek viszont e fond b) állagában találhatóak külön sorozatba rendezetten. Külön törvényszéki ülésekről készült jegyzőkönyvek csak 1728-tól adnak önálló sorozatot, az azt megelőző közel 40 év bíráskodási ügyeit – nemegyszer részletes tanúkihallgatásokkal – a tanácsülési jegyzőkönyvekben kereshetjük.

Székesfehérváron 1848. május 24-én jött létre az új helyhatóság, amelynek iratai többségében magyar nyelvűek, de van közte német nyelvű irat is. Az a) állag jegyzőkönyveinek tisztázati és fogalmazati példányai egyaránt fennmaradtak. A jegyzőkönyvi
bejegyzések sorszáma megegyezik a kapcsolódó, b) állagban található ügyirat számával, így a segédkönyvek – mutatók – számai mindkettőre vonatkoznak. Az iratanyag jelentős forrásértéket képvisel, mivel teljes áttekintést nyújt az 1848–49. évek városi történéseiről, a főhatóságok és más törvényhatóságok átiratai pedig számos jelentős országos eseménnyel kapcsolatban tartalmaznak adatokat.

A „községi közügyek ideiglenes rendezéséről” 1851. aug. 18-án kiadott belügyminiszteri rendelet végrehajtása során a kerületi főispánok javaslatára a helytartó által 3 évre kinevezett képviselőkből országszerte megalakultak a „községtanácsok”. Székesfehérvárott 1851. nov. 27-én a megyei főnök népgyűlésen ismertette a kinevezettek névsorát, akiket a 3 év lejárta után 1855. ápr. 26-án szinte teljes számban újra jelöltek. Az „ideiglenes”-nek nevezett rend 1859. október 22-ig tartott. Ekkor iktatták be az új polgármestert, aki december 16-án „új rendet és ügymenetet” léptetett életbe, s ezen változtatást csak az 1860. évi Októberi Diploma bevezetése hozott. A „községtanács” vagy „községi választmány” volt a városi tanács mellett a község gazdája. Önkormányzati jogköre kevés, az is ideiglenes jellegű. Feladata a városi ügyek intézése, a felsőbb helyről érkezett intézkedések végrehajtása volt. A kinevezett tisztikar a kormányzattól függött. A politikai hatalom ellenőrizte a községtanácsra átruházott jogkörök végrehajtását. Emellett a községi választmány még megmaradt helyhatósági jogkörével a külön törvény által nem szabályozott esetekben igyekezett – sokszor eredményesen – a város statútumainak, a múltban élvezett szkv.-i kiváltságainak érvényt szerezni. 1850. december 1-től Székesfehérvár a Fejér megyei főnökség közvetlen felügyelete alá került, kerületileg viszont a sopronitól a pest-budaihoz csatolták, s az anyaországi 5 kerület felett a helytartóság budai osztálya állt. A helytartó 1851-ben a polgármester, a főügyviselő, a házi pénztárnok mellett 2 fizetéses tanácsnokot és 25 képviselőt nevezett ki. A „fejedelmi” és a városi ügyek intézését a városi tisztviselők mellett a lakosság arányában 6 fizetés nélküli tanácsnok látta el, akiket a 25 képviselő saját soraiból választott. A községtanács a rendszeres, szokványos munkák elvégzésére alkalmi vagy állandó bizottságokat alakított, egy-egy tanácsnok, vagy képviselő vezetésével. 1851–1859 között Székesfehérváron a következő 16 bizottság létesült: közmunkafelhasználási, rendőrségi teendőkre és előfogatok kiszolgáltatására felügyelő, gazdasági, katonai-beszállásolási, kórházi, árva, szépítési, városi pénztárak számadását ellenőrző, iskolai és újoncozási, telekfelszólalási, marhavész, betegek-öregek intézete és a koldulás megszüntetésére alakított, csatornák és járdák készítésére felügyelő, téglaégetésre felügyelő, borfogyasztási, háztetőknek nem gyúlékony anyagokkal fedésére felügyelő bizottmány. Az 1859. december 16-án életbe léptetett „új rend” a városi hatóság munkáit egy-egy „osztályfőnök” vezetésével 3 osztályba sorolta: a város gazdaságának és pénzügyeinek intézése, a rendőrségi és peres ügyek, és a közigazgatási munkák. Ez a felosztás túlélte a Bach-féle provizóriumot, a későbbi évtizedekben kialakult tanácsi ügyosztályok csíráinak lehet tekinteni őket.

Az 1860. október 20-án kiadott Októberi Diploma rendelkezései értelmében Székesfehérvár törvényhatósági bizottmányát is újjászervezték. 1860. december 27-én tartották az első bizottmányi közgyűlést. A bizottmányi közgyűlés utolsó alkalommal 1861. szept. 4-én ült össze.
Az 1861. szeptember 8-ról kelt kir. udvari rendelet a város bizottmányát feloszlatta.
A fond két állagból áll. Az a) állagban közgyűlési jegyzőkönyv található, amelynek eredeti segédkönyve – mutató – is rendelkezésre áll. A b) állag, az 1861. év közgyűlési iratai a tanácsi iratok között – IV. B. 1107. b) – találhatók.

A Polgári Választmány hatásköre a Bach-korszakbeli községi tanácsi választmányéval egyezik meg. A testület tagjai a polgármester, a főbíró, a városkapitány, a tanácsnokok és a választott polgárok voltak. A testületi szervnek különösen gazdasági ügyekben, valamint a tisztikar választásában volt szerepe.
Az a) állag a jegyzőkönyveket, a b) állag az iratokat foglalja magában.

A Városhatósági Közgyűlés feladata a törvényhatóság újjászervezésére irányuló szervezőbizottmány létrehozása volt. Szerepe a Törvényhatósági Bizottság létrejöttéig van.

A fond Székesfehérvár város legfontosabb közigazgatási szervének iratait tartalmazza. A városigazgatás szinte minden területét felöleli az iratanyag. A jegyzőkönyvek és iratok kutatásához eredeti segédkönyvek – mutatók – állnak rendelkezésre. Megjegyzendő, hogy a város polgármesterének általános iratai – a IV. B. 1110. fond b) állaga – az 1859. évet követően e fond b) állagában folytatódnak. Ugyancsak itt találhatók az 1861. évről a város Bizottmányi Közgyűlése iratainak b) állaga – IV. B. 1104. b) – is. Forrásadottságai miatt különösen kiemelendő a c) állag, a népszámlálási iratok anyaga, amely 3 korszakból őriz adatokat: 1850, 1857, 1869. A felvételi ívek városrészenként következnek. Az összeírólapok és a házankénti összesítések szintén
városrészenként, s a házszámok sorrendjében készültek. Az 1857. évi népszámlálásban külön egységet alkot az idegenek összeírása. A d) állagban található katonai iratok között a sorozási nyilvántartásokban, valamint a szabadságolt és elbocsátott katonák nyilvántartásában értékes információk vannak. Kiemelendő még az e) állag is, a végrendeletek anyaga. Nyelvük magyar és
német vegyesen. Kutatásához korabeli és új segédlet is rendelkezésre áll.