A márciusi törvényhozás a közigazgatás és az igazságszolgáltatás helyi feladatainak megoldásában továbbra is a törvényhatóságokra – megyei és szkv.-i – támaszkodik (1848. III. tc. 26. §.). Az igazságszolgáltatás folyamatosságát a III. tc. 27. §-a biztosotta. Így a városi törvényszék is az eddigi rend alapján működött: a közigazgatási ülések során, előtte vagy utána – de nem elválasztva tőle – folytatták le a törvényszéki üléseket. Eddig a feudális korban az önkormányzati hatalom elválaszthatatlanul fogta össze a jogalkotás, jogalkalmazás és végrehajtó-szolgálat hármas ágazatát: a szkv. közgyűlése alkotta meg a jogszabályokat, amelyeket a főbíró hajtott végre. Ugyanannak a magisztrátusnak a tagjai ültek a bírói fórumokon, amely a rendeleteket egyrészt kiadta, másrészt végrehajtotta. Az önkormányzat szerkezetének átrendezése, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása azonban a kor követelménye, és a forradalmi jogalkotás egyik vívmányaként meg is valósult, amikor az első Független Felelős Minisztérium kinevezése után a belügyminiszter 1848. április 19-én elrendelte az új közgyűlések összehívását. A szétválasztás azonban nem következetes, mert a törvényhozás nem intézkedett új városi bírósági szervezet kialakításáról, hanem a korábban fennálló keretek módosításával mindössze azt tette lehetővé, hogy a képviselőtestület közgyűlésének irányítása alatt külön 2 ágazat, igazgatási egység alakuljon ki: a polgármester vezetésével a közigazgatási ágazat, és a főbíró vezetésével – de a polgármester felügyelete alatt – az igazságszolgáltatási ágazat. Viszont előrehaladást jelent az is, hogy a szétválasztás következtében a törvényszék személyi állománya is állandósult, s így maradt fenn a szabadságharc idején is. Ez a szerkezeti változás Székesfehérvár szkv.-ban a május 11-én lezajlott tisztújító közgyűlés utáni tanácsi ülés határozata alapján az új tisztviselők első képviselőtestületi ülésén, május 24-én nyert elfogadást, amikor kimondták, hogy a büntető- és polgári pereknek gyors elrendezése érdekében állandó külön törvényszék alakuljon (elnökből, 4 közbíróból és jegyzőből). Sem a munkaköri ágazatokban, sem a hatáskör terjedelmében lényeges változás nem következett be, a polgári forradalom előtti joggyakorlat maradt továbbra is érvényben, mely gyakorlatot ők maguk, a kortársak sem érezték merőben újnak, amit legfőképpen az igazol, hogy az előbbi jegyzőkönyvet vezették tovább, a következő sorszámmal. Fennállásának időtartama alatt Székesfehérváron a városi törvényszék elvileg két tanácsra tagolódott: a polgári és büntetőtanácsra, mindkettőnek a főbíró volt az elnöke, a gyakorlatban azonban együtt tárgyalták a polgári és büntetőperes ügyeket. A szabadságharc idején a mezei és kisebb rendőri kihágások a főkapitány hatáskörébe tartoztak. Kisebb bűntények megítélésében a korábbi rendhez hasonlóan a büntető-bizottság járt el. A bűntető, vagy „fenyítő bizottság” állt a kapitányból mint elnökből, 1 tanácsnokból, 1 szavazattal bíró jegyzőből – ők töltötték be a bírói szerepet – és a szavazati joggal nem rendelkező tiszti ügyészből, aki a vádat képviselte. A büntetőbizottságnak a kisebb bűntények esetében hozott ítéletét – a birtokon belül – a vádló és a vádlott a törvényszékre fellebbezhette. A polgári keresetek legfőbb felelőse a főbíró volt, de a sok csekély kártérítési, kisebb becstelenítési és igen kis összegű adóssági követelések miatt a várost 9 kerületre (negyedre) osztották, ahol az illetékes tanácsnok ítélt. A tanácsnok ítélete ellen a törvényszékre lehetett birtokon kívül fellebbezni, birtokon belül csak abban az esetben, ha abban mindkét fél megegyezett. A törvényszék, mint másodfokú joghatóság elé került a fellebbezés a városi kapitány, a büntetőbizottság, a negyedbeli tanácsnokok és a város bírájának döntése ellen. Mint elsőfolyamodású bíróság elé, ide tartozott mindaz a bűntény, amelynek várható büntetése 25 pálcánál, ill. ¼ évi fogságnál több volt, s azok a polgári perek, amelyek a fenti alsóbb fokú bíróságok hatáskörét meghaladták. A rendőrség, az egyes bírák, hivatalnokok, szakbizottmányok ellenőrzése mellett a törvényszék feletti felügyeletet is a főpolgármester gyakorolta. A városi igazságszolgáltatás eme fórumai mellett felállították a statáriumi törvényszéket is, amelynek egyetlen üléséről tudunk – 1848. szeptember 20. –, de ezen nem hoztak halálos ítéletet. Jegyzőkönyv készült erről, utalást találtunk rá, de maga a jegyzőkönyv elveszett. 1849. január 3-án császári katonaság szállta meg a várost, betiltották a közgyűlést, a „lázadók” ellen rögtönítélő törvényszéket állítottak fel, majd hűségnyilatkozatra szólították fel a várost. Az osztrák katonaság csak április 25-én távozott Székesfehérvárról, az első közgyűlést május elsején tartották meg, de a törvényszék január 15-től folyamatosan tartotta üléseit, sőt, nemcsak az 1848-as év gyakorlata szerint hetenként két alkalommal, hétfőn és pénteken, hanem sokszor naponta. Személyi összetétele azonos volt az előző időszakéval. A forradalom alatti utolsó törvényszéki ülést a jegyzőkönyv tanúsága szerint június 16-án tartották. Július 12-én foglalták el az osztrákok újból Székesfehérvárt, s a császári biztos aug. 1-jén új városi tisztviselőket nevezett ki, újjáalakította a tanácsot, kinevezte az új tisztviselőket. A legközelebbi törvényszéki ülést augusztus 28-án tartották, a jegyzőkönyvet ugyan folytatták, de újrakezdődő sorszámmal látták el az ügyeket. Az augusztus 1-jén kinevezett tanács 9 személyből, valójában csak 6 személyből állt (3-3 tanácsnok felváltva tevékenykedik). A szabadságharc bukása után átmenetileg megszüntették a polgári forradalom vívmányát: a közigazgatási és az igazságszolgáltatási ágazat különválasztását, hogy majd az abszolutizmus idején ismét visszaállítsák, de egészen más rendeltetéssel. A közigazgatási tárgyak nem voltak szorosan elkülönítve a törvényszékiektől, többnyire ugyanazon ülésben, azonosan tárgyalták. Némelykor külön törvényszéket tartottak, a város bírája elnökletével, mellette 3 tanácsnok, a jegyző és a tiszti ügyész vett részt. A törvényszék tagjai nemcsak törvényszéki kiküldetéssel, hanem mint a politikai adminisztráció orgánumai, a közigazgatás minden ügyével foglalkoztak. Az igazságszolgáltatás módja hasonló az előbbi időszakéhoz. Tulajdonképpen ez a törvénykezési gyakorlat marad meg 1850 áprilisáig, bár közben fontos szervezeti változás történt. A szabadságharc leverése után az államszervezeti változtatásokkal a törvénykezés felépítése is átalakult. A császári önkényuralom nemcsak a közigazgatás hagyományos, történeti struktúráját változtatta meg, hanem az igazságszolgáltatásét is. Ferenc József az 1849. november 3-i nyílt parancsban hagyta jóvá, és Haynau november 10-én hirdette ki, hogy a bírói szervezet és perrendtartás az új szabályok szerint átdolgozandó. A legfőbb törvényszék Bécsben székelt. Ez az intézkedés volt a kiindulópont ahhoz, hogy a közigazgatás végrehajtó-szolgálata az igazságszolgáltatástól elszakadjon. Székesfehérvár szkv. a Dunántúl nagy részével együtt, az ország 5 kerülete közül a soproni főtörvényszéki kerülethez tartozott. Ennek vezetője 1849. december 22-én leiratot intézett a városhoz, amelyben többek között kötelezte a törvényszéket, hogy működését folytassa, s a fellebbezéseket a soproni főtörvényszékhez irányítsa. A törvényszéki iratok irattári rendszere eredeti. Középszinten rendezett, éveken belül újra kezdődő sorszám szerint (1849 januárjában és augusztus végén is 1-gyel kezdődnek az iratok). Az iratok sorszáma megegyezik a törvényes üléseken készült jegyzőkönyv vonatkozó ügyszámával. Külön mutató nem segíti a tájékozódást. Mivel azonban a törvényszéki ülések jegyzőkönyvei szinte teljes számban fennmaradtak, kutatási lehetőség a jegyzőkönyv segítségével. Az iratanyag terjedelme: 1848 januárjától 1850. április 10-ig bezárólag. Nagyobb hiányok: 1848 júniusában és szeptemberében, 1849. január – március végéig, július és augusztus hónapban. Az 1848. szeptemberi és 1849. márciusi iratanyag nagymértékben rongálódott. A törvényszéki iratok azon túl, hogy a város mindennapi életére, a lakosok ügyes-bajos dolgaira, szokásaira vetnek fényt, sok adatot, elszórt utalást tartalmaznak várostörténeti, néprajzi, gazdaságtörténeti, családtörténeti, hivataltörténeti és a társadalmi viszonyok vizsgálatának szempontjából is. A vagyonleltárak utalnak a különböző társadalmi réteghez tartozók vagyoni állapotára, az átlagos háztartás felszereltségére, az egykori lakás beosztására, az üzletek árukészletére, az egyes árucikkek, termények árára, a tulajdonos kulturális színvonalára, érdeklődési körére. Az árverezések jegyzőkönyvei sok polgár nevét, foglalkozását megőrizték, a hagyatékok leírása közben derül fény az akkori temetési és egyéb szokásokra. A különböző jelentések, kimutatások az akkori gazdasági helyzetről is tájékoztatnak. Az örökösödési ügyekből egyes családok nemzedékeken keresztüli sorsáról, esetleg társadalmi helyzetének megváltozásáról, emelkedéséről vagy elszegényedéséről kapunk képet. A napi politikai eseményekre, a hadi helyzetre, egyesek állásfoglalására vonatkozó utalások mellett találhatók adatok a városiasodás folyamatára is.
