A KPVDSZ Művelődési Ház 1976-ban kezdte meg működését Tatabánya város Újváros részén. Jogelődje a KISKER Kultúrotthon volt. Az új művelődési ház a város akkori központjában történő megépítésére nagy igény mutatkozott. Az akkori fenntartó és az épület tulajdonosa (mivel a művelődési ház téglajegyekből épült) a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete volt. A művelődési ház elhelyezkedése tekintetében központi helyen a tatabányai vasútállomáshoz és buszmegállókhoz közel, az M1-es autópálya mellett helyezkedik el. A földszintes épület esztétikailag, külső megjelenésében egy épületkomplexumban kapott helyet a TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájával. 2004. óta az épület tulajdonosa Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szerkezeti és fenntartói átalakulást követően a KPVDSZ Művelődési Ház fenntartója a KPVDSZ Művelődési Ház Közhasznú Alapítvány. Az intézmény a Területi Művelődési Intézmények Egyesületének tagintézménye. A ház nyitás óta (1976) részt vesz Tatabánya Megyei Jogú Város kulturális alapellátásában, ez mellett betölti Tatabánya-Újváros közösségi ház funkcióját is.

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.

MSZMP Tatabánya Városi Bizottsága első titkára, 1987.12.15 - 1989.08.15

Az 1891-ben alakult Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1894-ben megvásárolta az Esterházy család tatai uradalmának szénkiaknázási jogát, s a sikeres kutatások után 1896-ban megkezdte a szénkitermelést. A kezdeti pénzügyi nehézségek miatt csak külföldi tőke bevonásával lendült fel a kedvező adottságú és fekvésű medencében a szén bányászata. Erre alapozva jöttek létre az önmagukban is jelentős nagyüzemek: a tatabányai erőmű (1898); a brikettgyár (1901); a cementgyár (1912); a karbidgyár (1921); a bauxitcementgyár (1928); a szénlepárló (1929); a ferroszilíciumgyár (1938); az alumíniumkohó (1940). 1914-ben a MÁK Rt. – amelynek gerincét akkor már a tatabányai gyárak, bányák alkották – Európa 50 legnagyobb ipari vállalkozása közé tartozott. Magyarországon először a tatabányai bányászatban alkalmaztak villamos energiát, az iszaptömedékeléses fejtési technológiát, a lejtős aknán történő végtelen köteles szállítást s több más bányászati technológiai újdonságot. Az 1946-os államosítás után a szénbányászathoz közvetlenül nem kapcsolódó nagyüzemek önálló nemzeti vállalattá alakultak; 11 bányaüzem és ezek közvetlen kisegítő üzemei (sűrítettlevegő-ellátás, gépüzem stb.) a bányavállalatnál maradtak. 1957. jan. 1-jén a Tatabányai Szénbányászati Trösztből kivált és önállósult az Oroszlányi Szénbányászati Tröszt. 1958-ban megkezdte működését a Palahányó Üzem (a Haldex lengyel–magyar közös vállalat bázisüzeme). Az 1950-es évek extenzív fejlesztésének időszakát több kisebb, rövid életű és kockázatos bányanyitás jellemezte, ezek közül a megalapozott beruházások is csak az 1950-es évek második felében hoztak eredményt. A medence 1964-ben – immár a korszerűbb bányászati technológia alkalmazásával – érte el a termelési csúcsot 3455 kilotonnával. A tisztán széntermelési profil diverzifikálása 1957-ben kezdődött a szenes meddőhányók feldolgozására alkalmas Haldex eljárás ipari bevezetésével. A tevékenységi kör 1968 után bővült lényegesen. Újabb profilok – víz- és szennyvízkezelés, ásvány-előkészítés, iszapvíztelenítés, szivattyúk, szűrők, egyedi acélszerkezetek; bányabiztosító berendezések, komplett kazántelepek gyártása – felvételével, ami – a bánya már meglévő gépgyártási, építési és szállítási tevékenységével együtt – már komoly ipari kapacitást eredményezett. Az 1960–1970-es években az öreg medencében a bányákat összevonták, rekonstruálták, korszerűsítették. 1973-ban lépett túl a vállalat a medence határain a Csordakúti Bányaüzem megépítésével; ezt 1981-ben a Nagyegyházi Bányaüzem, 1985-ben pedig a Mányi Bányaüzem átadása követte. Ekkor kezdődött a bauxit külszíni bányászata is Nagyegyházán. Miközben a hagyományos tatabányai medence szénkészlete 1987-ben kimerült, a megváltozott gazdasági környezet és a környezetvédelmi előírások szigorodása miatt az új bányák üzemeltetésénél is komoly gondok merültek fel, a mányi bányában pl. beszüntették a termelést. 1987 végén a vállalatot szanálni kellett, majd a szanálási egyezmény módosítása a nagyegyházi bánya termelésének 1989 végi leállításával járt. A kieső termelési lehetőségek pótlására a vállalat Mány I/a néven és Vértessomlón létesített bányát. A szanálási megállapodásnak megfelelően a vállalat szervezetéből kivált és önálló állami vállalatként működik a Haldex Vállalat. A vállalat építészeti üzeméből, gépkocsiüzeméből, adatfeldolgozó irodájából külső tőke bevonásával önálló gazdasági egységek alakultak (Építőipari Rt., Gallakarbon Szállítási Rt., Alfadat GT). Új jogosítvány: 1968-tól önálló külkereskedelmi jog a szénen kívüli tevékenység termékeire.

Sándor Imre gyúró, vagy ahogy mindenki ismerte, Tubi. A sportág elkötelezett híve a 60-as évek elején jegyezte el örökre magát a fontos "munkakörrel", majd roppant sikeres pályát futott be. Dolgozott a válogatottnál, 1976 és 1988 között, eljutott az 1982-es és 1986-os világbajnokságra. Többek között Mészöly Kálmán, Mezey György, Lakat Károly, Kovács Ferenc, Szusza Ferenc, Hidegkuti Nándor segítője is volt. 2000 körül a Lombard FC Haladásnál tevékenykedett. Pályafutása során több mint 2000 hivatalos mérkőzésen dolgozott.
Sándor Imre színészként kezdte pályafutását. Lakat Károly, a válogatott egykori szövetségi kapitánya mondta róla: a legjobb gyúró a színészek közül, és a legjobb színész a gyúrók között.

Tatabánya önkormányzatának közgyűlése 1996-ban döntött, hogy 1996. július 1-jével bezárja az Arany János Általános Iskolát és az épületet használatba adja az alapítványi formában működő Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának. Az alsó tagozatos osztályokat áthelyezték a város egy másik általános iskolájába, a felső tagozatos tanulók több oktatási intézménybe kerültek át.

A Dózsa György Általános Iskola elődjét az 1870-es években létesítették, első épülete a Gellért tér 1. szám alatti két tantermes iskola volt, 1948-ban kapta a Dózsa György Általános Iskola elnevezést. 1960-tól – a jelenlegi Jókai iskola kiválása után – önálló intézményként működött. Mostani épületébe 1974-ben költözött. 1999-ben az önkormányzat kis híján megszűntette.

A Micimackó Óvoda a Tatabánya - Újváros városrész egyik legrégebbi intézménye. Építése idején a környező lakóházak – az akkor új lakásokkal – fiatal bányászcsaládoknak adott otthont. Eredetileg 6 csoportra tervezték, de a növekvő igények miatt kialakítottak az emeleti teraszból egy csoportszobát. Egy ideig az intézmény tagóvodával (II. sz. Óvoda) üzemelt. A gyermeklétszám csökkenése azonban a két intézmény összevonását eredményezte 1988-ban. 1995-ig az intézmény 8 csoporttal üzemelt. 1995-2009-ig önállóan, 2009 óta a Kodály Zoltán Óvoda telephelye.
Gyermeklétszám 2020-ban 162 fő hat csoportban.

Csóka István 1922. szeptember 5-én született Tatabányán Csóka Ferenc vájár és Kormos Hermina második gyermekeként (egyetlen lánytestvére volt).
A villanyszerelőnek tanuló, a repülés iránt erősen érdeklődő fiatal alapító tagja volt a helyi levente egyesület keretein belül egy agilis leventeoktató, Szűcs Lajos tartalékos repülő főhadnagy vezetésével 1939 őszén létrejövő tatabányai repülőszakasznak. A kezdetben mintegy 15 főből álló csoport a téli szünetben repülőelmélettel,
modellezéssel és alaki kiképzéssel foglalkozott. 1940 tavaszán, egy sikeres elméleti vizsga, majd repülőorvosi vizsgálat után a Magyar Országos Véderő Egylet Repülő Osztály (MOVERO) Esztergomi Sportrepülő Egyesületének keretein belül megkezdték vitorlázórepülő kiképzésüket az Esztergom melletti Strázsa-hegyen. Az oda-vissza utazást Szűcs
Lajos egy a MÁV Rt.-től kért teherautóval, vagy kedvezményes vasúti jegyek beszerzésével tette lehetővé. Csóka István az első csúszásokat 1940. áprilisában hajtotta végre, „A” vizsgáját 1940. november 10-én repülte meg a Strázsán a HA-1008 lajstromjelű Tücsökkel. 1941 tavaszán a Magyar Szárnyakban megjelent felhívás nyomán a csoport tagjainak többsége jelentkezett a HMNRA motoros alapkiképzésére. Az ehhez szükséges rendkívül szigorú egészségügyi vizsgálaton közülük négyen feleltek meg és ebből ketten kezdhették meg pilótakiképzésüket 1941-ben: ők Hellebrand László és Nagy József voltak, előbbi éjjeli, utóbbi nappali vadász lett a háborúban.
Két további, az egészségügyi vizsgálaton szintén megfelelt jelentkező, Csóka István és Preizler Antal létszámfelettiként visszakapták papírjaikat. Csóka István a
következő egy évet a tatabányai cementgyárban töltötte villanyszerelőként, majd – Preizler Antallal együtt – 1942-ben a HMNRA győri kereténél nyerte el motoros I. fokú (alap) kiképzését 1942. július 2. és 1942. szeptember 30. között.
Csóka István első motoros egyedül repülésére 1942. augusztus 24-én került sor. Az I. fokú kiképzés sikeres elvégzése után 1942. október végén Szombathelyre, a Regvihez vonult be, ahol a Gyenes László százados vezette II/3. század állományába került.
Csóka István a hadifogságból Tatabányára hazatérve eredeti szakmájában, villanyszerelőként kezdett el dolgozni. Gyakorlatilag végig - egy darabig még a nyugdíjba menetele után is, hatvanhat éves koráig - a tatabányai erőmű villamos műhelyében dolgozott.
A háború után, 1946. április 15-én a megalakuló tatabányai Madisz „Jószerencsét” Sportrepülő Egyesületbe gyakorlatilag alapítóként lépett be, annak megszervezésében tevékenyen részt vett. Az egyesület keretein belül 1947 júliusában Tücsök és Vöcsök típusú vitorlázógépekkel végrehajtott néhány felszállást a Tatabánya közelében lévő
koldusszállási erdészház melletti Sárga-dombról is.
Csóka István az egyesületben egy ideig az ellenőrzőbizottság vezetője is volt, de később munkahelyi elfoglaltsága miatt elszakadt a repüléstől. Egyesületük 1948 februárjában beolvadt az OMRE-be. (Az 1968-ban megszűnő repülőklub 1986-ban OLDTIMER Repülő Szakosztály néven alakult újjá, melyben Csóka István tiszteletbeli, pártoló tag lett.)
Csóka István a rendszerváltáskor megalakuló Magyar Veterán Repülők Egyesületének - majd Szövetségének - kezdetektől aktív, vezetőségi tagja volt. Fáradhatatlanul tevékenykedett és szervezte az Észak-Dunántúlon lévő területi veterán szervekkel a kapcsolattartást, részt vett azok munkájában. Jelentős szerepe volt a Regvi 1942-43-as legénységi
évfolyamainak repülő- és hősi halált halt tagjai emlékére 1991. június 22-én a szombathelyi „A” reptéren felavatott emlékmű létrejöttében is.
Csóka István az egykori tatabányai II. világháborús repülők közül utolsóként, 2013. március 8-án hunyt el Tatabányán. Temetésére 2013. március 23-án, a tatabányai újtelepi temetőben került sor. Forrás: B. Stenge Csaba: In memoriam Csóka István

Hubay Győző (Miskolc, 1930. április 5. – Tatabánya, 2004. május 25.) SZOT-díjas koreográfus, a Bányász Táncegyüttes alapítója. Az első elemi iskolát Szikszón végezte, majd 7 éves korában Budapestre került, mivel édesapját a Honvédelmi Minisztériumba helyezték. 12 éves korában regös cserkészként ismerkedett meg a népművészettel, néptánccal, népzenével Molnár István vezetése alatt. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban (1948) tanult. A gimnáziumban a Muharai táncegyüttesben táncolt, koreográfusuk Szabó Iván Munkácsy díjas szobrászművész volt. Olyanokkal táncolt együtt, mint Knoll István (Későbbi érdemes filmművész), Jancsó Miklós, Vass Lajos, Béres Ferenc.
1950-1954 között a Színművészeti Főiskolán tanult és táncrendezői szakon végzett.
Rábai Miklós kérte meg a budapesti VIT előtt az amatőr tatai táborban, hogy foglalkozzon tatabányai gimnazistákkal, így 1949-ben alapította meg a Bányász Táncegyüttest. 1957-től a Komárom megyei művelődési osztályra került, ahol a művészetek felügyelőjeként dolgozott két évtizeden keresztül. Később, 1975-től a Tatabányai Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságánál volt a kultúra és sport vezetője 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Nyugdíjasként a Hazafias Népfront városi elnöke volt, majd ennek utódjánál, a TESZ-nél töltötte be ugyanezt a szerepet. 1996 és 1998 között a Tatai Művészeti Iskola igazgatója volt.
Díjak:
Miniszteri Dicséret Elismerés (1955)
Kiváló Népművelő (1969)
Komárom Megyei Művészeti Díj (1970)
Ifjúsági Érdemérem (1974)
SZOT-díj (1975)
Tatabányáért Emlékplakett (1979)
Szakmai Munkáért Arany fokozat (1985)
Kiváló Munkáért-díj (1989)
Életet az Éveknek (1994)
Ezüst Turul Díj (1999)

Tatabányán született, a tanítóképző elvégzése után tíz évig a Tolna megyei Grábócon, aztán a közeli Újbarokon tanított, majd 1943-ban tanítóválasztással került haza Felsőgallára.
Iskolaigazgató, Széchenyi István Általános Iskola 1958 - 1973., majd nyugdíjba vonult.
Felsőgallai Német Nemzetiségi Dalkör vezetője 17 éven át, 1985-ig.

Pécs, 1873. nov. 18. – Bp., 1945. márc. 15., bányamérnök. Oklevelét 1895-ben a selmecbányai akadémián nyerte. Pályáját a Dunagőzhajózási Társaság szénbányászatánál kezdte. 1905-ben a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) kötelékébe lépett. 1909-ben a bányaműszaki osztály vezetője, 1912-ben központi bányaigazgatóság, 1939-ben műszaki vezérigazgató., 1941-ben a MÁK vezérigatója. Szerepe volt a gépi munkának a hazai szénbányászatban,való bevezetésében és a tatai szénbányászat nagyarányú kifejlesztésében. Több szakintézményben (Iparügyi Tanács, Magyar Szabványügyi Intézet stb.) vezető szerepet töltött be. A József Nádor műszaki és gazdaságtudományi egy. soproni bányászati kara 1943-ban tb. műszaki doktorává avatta. Szakirodalmi munkássága is jelentős. – F. m. Bányageológiai vázlatok (Bány. és Koh. L. 1904); A szénkérdésről (Elektrotechnika, 1920); Mérnök gondolatvilága (Mérnök- és Építész Egyl. Közl. 1940).

Fekete Lajos 1934. december 20-án született Tardoson. Gimnáziumi tanulmányait a tatai Piarista Gimnáziumban végezte, ahol a műveltség átfogó alapjai megismerése mellett az életre, az abban való helytállásra is felkészítették. Sopronban 1958-ban szerezte bányamérnöki diplomáját. 1958. május 15-én munkát vállalt a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél. Munkássága, egész élete Tatabányához, a tatabányai bányászathoz kötődött. Első beosztása a központi iroda mérnökségén volt, itt ismerte meg a szénmedencét, a vállalatot, a kollégákat, az egész akkori tröszt működését, irányítási rendszerét, majd az év végén V/a. aknára helyezték beosztott mérnöknek. 1960-tól a XII. aknán dolgozott. Az itt végzett bányamérnöki munkájára mindig szívesen emlékezett, és későbbi pályafutása ideális felkészülésének tekintette. 1962. május 7-én az egyik legnehezebb tatabányai akna, a XII/a. akna főmérnökének, felelős műszaki vezetőjének nevezték ki. Munkássága a tatabányai bányászkodás arra az időszakára esett, amikor már túl voltunk a széncsatákon, megjelentek a konkurens energiahordozók, repedezett a merev tervgazdálkodás. Így a tatabányai bányászértelmiség túlnyomó részét képező bányamérnökök közül kellett a szorosan vett bányamérnöki szakmát a közgazdasági ismeretekkel is felvértezni. Ő is a közgazdasági területek felé fordult. Még az aknaüzemben dolgozott, amikor megkezdte tanulmányait a mérnök-közgazdász ismeretek megszerzésére, melyeket 1965-ben sikeresen be is fejezett.
1965-ben váratlanul törés következett be pályafutásában, felmentették főmérnöki beosztásából és a központi irodákhoz került főelőadói beosztásban, majd 1967. január 1-jétől a bérügyi osztály vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli munkája és eredményei az egész iparágban elismertséget és tekintélyt szereztek számára. 1974. február 1-jétõl a közgazdasági főosztály vezetője lett. Már nemcsak az 1968-as új gazdasági mechanizmus bérszabályozása, hanem a komplex szabályozási rendszer kihívásai kezelésének első számú vállalati vezetője lett. 1980-ban dr. Gál István váratlan halálát követően, közel egy éves átmeneti időszak után Fekete Lajos lett a vállalat vezérigazgatója. Működése alatt csúcsra került a szénen kívüli tevékenység, a központi műhely a magyar bányagépgyártás egyik központjává vált, a VIDUS pedig a környezetvédelmi ipar egyik fellegvára lett.
1981-ben indult meg a termelés Nagyegyházán, de 1984-ben bezárt a talán legjobb tatabányai aknaüzem, a XV/c. és sorra a többi, a tatabányai belső aknák, közülük legutoljára, 1987-ben a XII/a. akna. Igen mozgalmas években vezette a vállalatot, amikor már zajlottak a rendszerváltás akkor még nem tudott, de a valóságban már létező folyamatai. A szanálási eljárásig vezette a vállalat küzdelmét a tovább élésért, illetve a méltó befejezésért. Tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a vállalat sikeres szanálási folyamatot tudott végrehajtani. Munkáját nyugdíjazásáig a tatabányai bányászat egyik legnagyobb teljesítményét, a HALDEX eljárás nevét felvevő HALDEX Rt.-nél folytatta, kissé megkeseredve, de változatlan lendülettel és ambícióval.
Munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták, ezekre nem vágyott, de kellő tisztelettel fogadta. A Munka Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend birtokosa. Legjobban, miután egész munkás életét a tatabányai bányászatnak, Tatabányának szentelte, a város Díszpolgára kitüntetésnek örült.
Fekete Lajos a kor követelményeit felismerő, azokat megvalósítani akaró, törekvő vezető volt. Olyan ember, akinek ambíciói voltak, egészséges becsvággyal bírt, maga is sokat dolgozott, a munkában példát mutatott. Hihetetlen memóriával bírt, Tatabányán szinte mindenkit ismert, tudott róluk valamit. A vállalatra, a szénbányászatra vonatkozó szinte valamennyi lényeges adatot ismert. Ha előadást, tájékoztatást tartott, az adatokat papír nélkül, hibátlanul mondta.