Hubay Győző (Miskolc, 1930. április 5. – Tatabánya, 2004. május 25.) SZOT-díjas koreográfus, a Bányász Táncegyüttes alapítója. Az első elemi iskolát Szikszón végezte, majd 7 éves korában Budapestre került, mivel édesapját a Honvédelmi Minisztériumba helyezték. 12 éves korában regös cserkészként ismerkedett meg a népművészettel, néptánccal, népzenével Molnár István vezetése alatt. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban (1948) tanult. A gimnáziumban a Muharai táncegyüttesben táncolt, koreográfusuk Szabó Iván Munkácsy díjas szobrászművész volt. Olyanokkal táncolt együtt, mint Knoll István (Későbbi érdemes filmművész), Jancsó Miklós, Vass Lajos, Béres Ferenc.
1950-1954 között a Színművészeti Főiskolán tanult és táncrendezői szakon végzett.
Rábai Miklós kérte meg a budapesti VIT előtt az amatőr tatai táborban, hogy foglalkozzon tatabányai gimnazistákkal, így 1949-ben alapította meg a Bányász Táncegyüttest. 1957-től a Komárom megyei művelődési osztályra került, ahol a művészetek felügyelőjeként dolgozott két évtizeden keresztül. Később, 1975-től a Tatabányai Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságánál volt a kultúra és sport vezetője 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Nyugdíjasként a Hazafias Népfront városi elnöke volt, majd ennek utódjánál, a TESZ-nél töltötte be ugyanezt a szerepet. 1996 és 1998 között a Tatai Művészeti Iskola igazgatója volt.
Díjak:
Miniszteri Dicséret Elismerés (1955)
Kiváló Népművelő (1969)
Komárom Megyei Művészeti Díj (1970)
Ifjúsági Érdemérem (1974)
SZOT-díj (1975)
Tatabányáért Emlékplakett (1979)
Szakmai Munkáért Arany fokozat (1985)
Kiváló Munkáért-díj (1989)
Életet az Éveknek (1994)
Ezüst Turul Díj (1999)

Csóka István 1922. szeptember 5-én született Tatabányán Csóka Ferenc vájár és Kormos Hermina második gyermekeként (egyetlen lánytestvére volt).
A villanyszerelőnek tanuló, a repülés iránt erősen érdeklődő fiatal alapító tagja volt a helyi levente egyesület keretein belül egy agilis leventeoktató, Szűcs Lajos tartalékos repülő főhadnagy vezetésével 1939 őszén létrejövő tatabányai repülőszakasznak. A kezdetben mintegy 15 főből álló csoport a téli szünetben repülőelmélettel,
modellezéssel és alaki kiképzéssel foglalkozott. 1940 tavaszán, egy sikeres elméleti vizsga, majd repülőorvosi vizsgálat után a Magyar Országos Véderő Egylet Repülő Osztály (MOVERO) Esztergomi Sportrepülő Egyesületének keretein belül megkezdték vitorlázórepülő kiképzésüket az Esztergom melletti Strázsa-hegyen. Az oda-vissza utazást Szűcs
Lajos egy a MÁV Rt.-től kért teherautóval, vagy kedvezményes vasúti jegyek beszerzésével tette lehetővé. Csóka István az első csúszásokat 1940. áprilisában hajtotta végre, „A” vizsgáját 1940. november 10-én repülte meg a Strázsán a HA-1008 lajstromjelű Tücsökkel. 1941 tavaszán a Magyar Szárnyakban megjelent felhívás nyomán a csoport tagjainak többsége jelentkezett a HMNRA motoros alapkiképzésére. Az ehhez szükséges rendkívül szigorú egészségügyi vizsgálaton közülük négyen feleltek meg és ebből ketten kezdhették meg pilótakiképzésüket 1941-ben: ők Hellebrand László és Nagy József voltak, előbbi éjjeli, utóbbi nappali vadász lett a háborúban.
Két további, az egészségügyi vizsgálaton szintén megfelelt jelentkező, Csóka István és Preizler Antal létszámfelettiként visszakapták papírjaikat. Csóka István a
következő egy évet a tatabányai cementgyárban töltötte villanyszerelőként, majd – Preizler Antallal együtt – 1942-ben a HMNRA győri kereténél nyerte el motoros I. fokú (alap) kiképzését 1942. július 2. és 1942. szeptember 30. között.
Csóka István első motoros egyedül repülésére 1942. augusztus 24-én került sor. Az I. fokú kiképzés sikeres elvégzése után 1942. október végén Szombathelyre, a Regvihez vonult be, ahol a Gyenes László százados vezette II/3. század állományába került.
Csóka István a hadifogságból Tatabányára hazatérve eredeti szakmájában, villanyszerelőként kezdett el dolgozni. Gyakorlatilag végig - egy darabig még a nyugdíjba menetele után is, hatvanhat éves koráig - a tatabányai erőmű villamos műhelyében dolgozott.
A háború után, 1946. április 15-én a megalakuló tatabányai Madisz „Jószerencsét” Sportrepülő Egyesületbe gyakorlatilag alapítóként lépett be, annak megszervezésében tevékenyen részt vett. Az egyesület keretein belül 1947 júliusában Tücsök és Vöcsök típusú vitorlázógépekkel végrehajtott néhány felszállást a Tatabánya közelében lévő
koldusszállási erdészház melletti Sárga-dombról is.
Csóka István az egyesületben egy ideig az ellenőrzőbizottság vezetője is volt, de később munkahelyi elfoglaltsága miatt elszakadt a repüléstől. Egyesületük 1948 februárjában beolvadt az OMRE-be. (Az 1968-ban megszűnő repülőklub 1986-ban OLDTIMER Repülő Szakosztály néven alakult újjá, melyben Csóka István tiszteletbeli, pártoló tag lett.)
Csóka István a rendszerváltáskor megalakuló Magyar Veterán Repülők Egyesületének - majd Szövetségének - kezdetektől aktív, vezetőségi tagja volt. Fáradhatatlanul tevékenykedett és szervezte az Észak-Dunántúlon lévő területi veterán szervekkel a kapcsolattartást, részt vett azok munkájában. Jelentős szerepe volt a Regvi 1942-43-as legénységi
évfolyamainak repülő- és hősi halált halt tagjai emlékére 1991. június 22-én a szombathelyi „A” reptéren felavatott emlékmű létrejöttében is.
Csóka István az egykori tatabányai II. világháborús repülők közül utolsóként, 2013. március 8-án hunyt el Tatabányán. Temetésére 2013. március 23-án, a tatabányai újtelepi temetőben került sor. Forrás: B. Stenge Csaba: In memoriam Csóka István

Sándor Imre gyúró, vagy ahogy mindenki ismerte, Tubi. A sportág elkötelezett híve a 60-as évek elején jegyezte el örökre magát a fontos "munkakörrel", majd roppant sikeres pályát futott be. Dolgozott a válogatottnál, 1976 és 1988 között, eljutott az 1982-es és 1986-os világbajnokságra. Többek között Mészöly Kálmán, Mezey György, Lakat Károly, Kovács Ferenc, Szusza Ferenc, Hidegkuti Nándor segítője is volt. 2000 körül a Lombard FC Haladásnál tevékenykedett. Pályafutása során több mint 2000 hivatalos mérkőzésen dolgozott.
Sándor Imre színészként kezdte pályafutását. Lakat Károly, a válogatott egykori szövetségi kapitánya mondta róla: a legjobb gyúró a színészek közül, és a legjobb színész a gyúrók között.

Várady György (Nagyvárad, 1926. július 11. – Budapest, 1980. november 29.) Jászai mari-díjas magyar színrendező, színházigazgató, színész, érdemes művész.
A színészképzőt Nagyváradon végezte el 1944-ben. 1945-ben, a budapesti Színművészeti Akadémia befejezése után a nagyváradi Szigligeti Színházban kezdte pályafutását. Budapesten színész-rendező vizsgát tett. 1949-től a Pécsi Nemzeti Színház, majd a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője volt. Ezen kívül rendező-színész volt a Madách Színházban, a Belvárosi Színházban, és a Magyar Színházban. A Vígszínházban mint segédrendező, illetve mint rendező működött. 1953-tól egy évadon keresztül volt az Állami Faluszínház (1955-től Déryné Színház) főrendezője. 1963-ban kinevezték a győri Kisfaludy Színház igazgató-főrendezőjévé is, itt 1975-ig munkálkodott. A Győri Kamaraszínpad alapítója volt, ezen kívül részt vett a Fertőrákosi Barlangszínház, a Tác-Gorsiumi Nyári Játékok, valamint a Víziszínpad létrehozásában.
Szorgalmazta az új győri színház építését, kidolgozta az új színház működési elvét és tervét ötéves távlatra. Igazgatói munkássága alatt kezdték el a színház alapozását. Az 1970-es évek elején a város felkérésére a Győri Nyár művészeti tanácsadója lett. 1975-ben a Vidám Színpad főrendezőjévé nevezték ki, így halála előtti öt évét ismét Budapesten töltötte. 1985-től a Győri Kisfaludy Színháznál nevét díj őrzi.
A Színházi adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 17 színész; 99 rendező

Finta Lajos édesapjához hasonlóan Győrben született. Itt végezte el középiskolai tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történelemtanári diplomát. Néhány hónapig tanított Győr-Gyárvárosban és Rajkán. Egyetlen munkahelye tulajdonképpen a „Torony” alatt volt, ahol kezdetben Győr kulturális életének akkori irányítója, Pernesz Gyula közvetlen munkatársaként dolgozott. Először az amatőr népművelési mozgalmakat irányította és szervezte. Később részt vett többi között a Győri Nyár, a Győri Művésztelep, a városi könyvtár létrehozásában. Nevéhez fűződik több győri művészeti és kulturális létesítmény felállítása és elhelyezése, Eskulits Tamás Mosolygó Vénusz című carrarai fehér márványból készült szépséges szobra, Kerényi Jenő Bisinger sétánybeli Faun-szobrai, meg Borsos Miklós Bartók-emlék- műve.
Létrehozta a TIT Győr városi részlegét, amelynek alelnöke volt.
Győrről és utazásai során nagy mennyiségű fotót készített, Győri Hangulatok című 11 fényképfelvételével a Győri Fotóklub pályázatán előkelő helyezést ért el.
Munkásságának relikviáit, emlékeit több vaskos albumban gyűjtötte össze, amelynek egyikén az alábbi Vergilius-idézet olvasható: „Egykoron talán öröm lesz gondolni ezekre.”

Bajtay András 1963-ban végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán. Frissdiplomásként nősült, német asszony lett a felesége, így hat évre Pomerániába költözött. Németországban tett ortopéd szakvizsgát, egy kiváló cseh professzor a brnói ortopéd iskolából volt a mestere. Hazatérve Tatabányán dolgozott baleseti sebészként, szakvizsgázott is sebészetből, később a győri megyei kórházban az ortopéd szakrendelést vezette hét éven át, mígnem 1990-ben a Népjóléti Minisztérium egészségügyért felelős helyettes államtitkárává nevezték ki.
Bajtay doktor a magas állami hivataláról egy évvel később önként lemondott, megpályázta a Győr-Moson-Sopron megyei tiszti főorvosi posztot, amit elnyert. 2002-ben nyugállományba vonult.
Kitüntetés:
MAGYAR ARANY ÉRDEMKERESZT polgári tagozata 2017.

MSZMP Tatabánya Városi Bizottsága első titkára, 1987.12.15 - 1989.08.15

Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.

Karnagy-tanár.

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

(Budapest, 1934. 04. 29. - Székesfehérvár, 2010. 03. 02.)
Iskolai tanulmányai: 1952-ben faipari technikus lett, majd egy évig a BME kisegítő üzemében Ohmann Béla szobrászművész mellett épületszerkezeti és híd maketteket készített. BME ÉKME tagozatán építőművész oklevelet kapott 1958-ban. BME posztgraduális képzés során műemlékvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett 1976-ban. Munkássága nagy része Fejér megyéhez kötődik. 1958–ban ÉM 26. sz. Építőipari Vállalatnál Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) beosztott mérnök. 1959 júliusától 1990-ig a Fejér Megyei Tervező Iroda építész tervezője.

(Mór, 1954. augusztus 8. – Székesfehérvár, 2002. október 12.) irodalomtörténész, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos tanár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, osztályvezetője.
Alapfokú tanulmányait Móron végezte, majd 1975-ben diplomázott a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Ezután tanárként vállalt állást a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában, ahol 1982-ig dolgozott. 1982–84 között a székesfehérvári 323. sz. Építőipari Szakmunkásképző Intézet tanára volt. 1984-től a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum népművelője, gyermekeknek, katonáknak tartott ismeretterjesztő képzéseket, ünnepségeket szervezett, kiállításokat rendezett. Elvégezte az ELTE kiegészítő magyar és történelem szakos egyetemi szintű képzését (1985–87), majd a rendszerváltás után az ELTE posztgraduális fotográfiatörténeti szakát. Később irodalom- és fotográfiatörténészi beosztásba került, haláláig az újkortörténeti gyűjtemény munkatársaként a múlt tárgyi emlékeit is gyűjtötte, kezelte.

Országgyűlési képviselő 1958 -1975.
VTRGY Kereskedelmi főosztály vezető 1962.
VTRGY Labóratórium vezető 1967.
MSZBT országos alelnöke 1968.
Videoton vegyi gyáregységének főtechnológusa 1971.
Gyáregység igazgató, Videoton, 1980.
Hazafias Népfront megyei alelnöke 1963., elnöke 1985.
Munka Érdemrend Arany fokozata 1981.
Elhunyt: 2013.03.13.

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.

(Budapest, 1913. november 7. – Székesfehérvár, 1987. január 6.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő. Főleg tájképeket és portrékat festett poszt-impresszionista stílusban.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1938-ban. Mestere: Benkhard Ágost. 1938-ban elnyerte a Balló Ede Ösztöndíjat, mellyel európai tanulmányutat tett. 1944-ben
magkapta a Kultuszminisztérium balatoni ösztöndíját. 1965-ben Csók István-díjjal, 1956-ban és 1967-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1985-ben a Művészeti Alap nívódíjasa lett. 1939-
től Székesfehérváron élt, az alkotó munka mellett rajzpedagógusként dolgozott. 1971-ben Székesfehérvár díszpolgárává választották. 1935-től szerepelt Fejér megyei és országos
kiállításokon. Első egyéni kiállítását 1955-ben rendezte. 1959-től több alkalommal Székesfehérváron, 1967-ben a Műcsarnok győri kiállítótermében, s több más kiállítóhelyen
mutatta be műveit. Csoportos kiállításon szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában és többször a Műcsarnokban. 1963-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházba
Csongor és Tünde címmel készített pannót. Murális kompozíciói találhatók Bakonycsernyén, Mosonszentjánoson és a székesfehérvári Magyar Király Hotelben. Képei
megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében.
Munkácsy Mihály-díj (1956, 1967)
Alba Regia-díj (1958)
Csók István-díj (1965)

(Budapest, 1935. 03. 02. – Bakonykúti, 1995. 10. 30.)
Építészmérnök, városépítés-városgazdasági szakmérnök. Gyógyszerész szülők gyermekeként Budapesten, az Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1957-ben. Házasságkötése után Dunaújvárosba költözött, itt született két gyermeke is. Először a Beruházási Bankban,
majd 1963-tól 1977-ig Dunaújvárosban a Tervező Iroda településtervező építészeként dolgozott.
Csoportvezetőként folytatta hivatali elődje, Dr. Weiner Tibor munkáját. Tervei nyomán több városrész épült, formálódott. Közreműködésével nyerte el mai
ismert formáját a Római tábor városrész. Új szemléletű várostervezési elképzeléseihez a nyilvánosság erejével próbált urbanisztikai szemléletet érvényesíteni a döntéshozók körében. A Győri Tervező Vállalatnál eltöltött évek után 1983-tól Székesfehérvárott dolgozott. A Fejér megyei Tervező Iroda szakfőmérnökeként, később a Sagittarius Kft. tervezőjeként a humánközpontú, értékvédő, ugyanakkor vállalkozásbarát tervezés elveit alkalmazta a gyakorlatban.1993-tól a Polgármesteri Hivatal főtanácsosaként dolgozott. Irányítása alatt készítette el a Városháza Tervező Csoport Öreghegy részletes rendezési tervének módosítását. Kiváló tervező, nagyszerű ember volt. Segítette a pályakezdőket. Aktív közéleti emberként az Építéstudományi Egyesület tagja volt, megszervezte a Magyar Urbanisztikai Társaság megyei csoportját.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.