256 találat látható

Iratképző
Kép

Pestvidéki Nyomda, Vác

  • Szervezet/testület
  • 1907 - 1949

Vác legmagasabb műszaki színvonalon működő nyomdája a Dercsényi Dezső által alapított Pestvidéki Nyomda volt. 1907-ben hozta létre nyomdavállalatát, mely a város és a régió legjelentősebb nyomdaüzemévé nőtte ki magát. A nyomda 8-12 munkást foglalkoztatott, akik 1 szedőgépet, 2 gyorssajtót és 2 nagyobb, teljes ívnagyságú nyomógépet használtak. Széles körű tevékenységet fejtett ki, számos újság, könyv és jó ízléssel készült, díszes aprónyomtatvány került ki a nyomdagépek alól. Itt készült a Mayer Sándortól átvett, s a két világháború közötti időszak legjelentősebb váci újságja, a Váci Hírlap is.

Híradástechnikai Anyagok Gyára

  • Szervezet/testület

A Híradástechnikai Anyagok gyárának elődjét 1884. május 7-én mint Horganyhengermű RT alapították. Hengerelt horganyárut és ofszet lemezeket állítottak itt elő, és ez a hengermű európai szinten is komoly elismerést vívott ki magának. 1929-ben, mint új termék, a horganyhüvelygyártás került bevezetésre, ez a horgany hengerelt áruk mellett napjainkban is gyártott alkatrész, amelyet az Akkumulátor Gyár használ fel elemgyártáshoz.
1959-ben a híradástechnikai transzformátorok, valamint a nyomtatott áramköri termékek gyártására került sor. A kis transzformátorok és fénycsőfojtó előtétek gyártásával egészült ki a jelenlegi híradástechnikai alkatrész profil, melynek megvalósítása a ferrittermékek elődjének tekinthető porvas-mag gyártás 1953. évi bevezetésével kezdődött.
A NYAK termelést 1974-ben, majd 1980-ban kezdődő továbbfejlesztéssel korszerűsítették európai színvonalú gyártássá. A fénycsőfojtók gyártására osztrák licencet vásároltak, és ezt továbbfejlesztve a legkorszerűbb anyag- és energiatakarékos típusok készültek. A transzformátorok fejlesztését a saját szabadalommal védett lemezmaglapos, valamint a ferritmagos és toroidgyűrűs típusok jellemzik.
1992-től Híradástechnikai Anyagok gyára Rt. néven működött.
Tevékenységutód: Elektronikai és Mechanikai Termelő, Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. Váci Gyára. Alakult: 1995-ben. Ez a cég fejleszti, gyártja és értékesíti tovább a régi HAGY fontos termékeit: világítástechnikai alkatrészeket, ferriteket és nyomtatott áramköri lapokat.

Bánhida község

  • Szervezet/testület
  • 1288 - 1947

Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte község volt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, melyet az itt talált bronzkori, s a nemrég Ny-i határában feltárt római kori leletek is igazolnak. Nevét a feltevések szerint egykori tulajdonosáról – aki bán méltóságot viselt – és a birtokán átfolyó Rákos folyó (ma Által-ér) felett átívelő hídról, amit a "Bán hídjának" neveztek kapta.
Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal. E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-barlang melletti hegytetőn Európa legnagyobb, turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában.
Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve.A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.
A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.
Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.
A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.
1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.
A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.
A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára, valószínűleg Trencsén Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból,részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.
Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása című művében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel előbb, mint a szőlősiek.” Ő még azt is közli, hogy „földje nem olyan minőségű, hogy alkalmas lenne előnyös földművelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szőlőket északkeletre, a Szőlőstől folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtőjén, ahol a Szt. Vid barlangja is van…Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani. A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetősége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint
A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kőfejtés is. Jellemző volt erre az időszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erőmű) nagy része a műszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erővel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára. A kisebb zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgő bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sőt a mindennapi beszédet is. Új szavak kerültek be a németből, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németből került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülők már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.) Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…
A bányatelep ellátására az ország más részeiből kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Ők az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal. A helybeli gazdálkodók nem foglalkoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelő salátát, a káposztát és a szőlőkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni. A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettős és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az ő közvetítésükkel terjedt el. Ők a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hűen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév őrzi (Bolgárkert utca).
1947-ben szűnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsőgallát, és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselőtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.
Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Művelődési Ház és a Szlovák Ház.

Felsőgalla község

  • Szervezet/testület
  • 1251 - 1947

Felsőgalla története sok tekintetben összefonódik Alsógalláéval, egyes források szerint a két falu valamikor egy települést alkotott. Valójában a 18. század előtti Felsőgalláról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy első fennmaradt okleveles említése 1251-ből származik (Gala), s ezekben az időkben magyarok lakták. A következő háromszáz év azonban homályba vész, hiszen a 16. századi török pusztítás nyomán a település a földdel vált egyenlővé.
A török kiszorítása után, a 18. században spontán népmozgás indult meg a területen. Miután gróf Esterházy József Komárom-megye főispánjaként 1727-ben megvásárolta a Tata-gesztesi uradalmat, megkezdte a szervezett betelepítést. (Az uradalom óriásbirtok volt: Komárom-megye Dunától délre eső területei, Győr és Fehér vármegye is hozzá tartozott.) Alsó- és Felsőgallán kívül Esterházy Tarjánba, Környére és Vértessomlóra is katolikus német telepeseket vonzott. „Módszere” egyszerű volt: adómentességet és az úrbéri szolgáltatások rendje alóli felmentést kínált a betelepülőknek. Ez igen vonzó lehetőség volt a családjuk örökségből kiszorult németek számára. Az akkori német öröklésrend szerint ugyanis a teljes birtok- és állatállományt, valamint a házat is a legidősebb fiú örökölte – osztatlanul. A többiek számára az önálló gazdává válás és a jobb élet lehetősége volt tehát az a motiváció, ami miatt hazájukat elhagyva – többek között – Felsőgallára települtek. Munkájuk gyümölcse bőségesen ellátta a tatai piacot. A következő két évszázad a telepesek szorgos munkájával, ünnepeivel, kultúrájuk ápolásával, az uradalom virágzásával telt.
A 19. században felfedezték a környező szénmezőket, ami viharos változást hozott Felsőgalla és a környék életébe. Az első csille szenet 1896-ban hozták felszínre. Hamarosan óriási ipari fellendülés vette kezdetét. Cementgyár, téglagyár, mészégető telep, karbidgyár, kátrányfeldolgozó üzem létesült. Mindez tömegeket vonzott Felsőgallára és környékére. Egyrészt az ipar kínálta munkalehetőségben, másrészt a felpezsdülő gazdasági életben rejlett a csáberő. Az élet és a polgárosodás központja egyértelműen Felsőgalla volt. A kereskedelem, a különféle szolgáltatások, a kulturális és szórakozási lehetőségek gazdag palettáját kínálta az itt élőknek, ide települőknek.
A két világháború Felsőgallán is végigsöpört. Több épületet, köztük a Kálvárián álló kis kápolnát és az akkori Szent János utcai zsinagógát lebombázták. A második világháború utáni szovjet megszállás véget vetett a nemesi rangoknak, a Tata-gesztesi uradalom korábbi formájában megszűnt.
Az új szellemiség nem tűrte meg a kultúráját hűen ápoló német telepesek több generációnyi leszármazottait. Jórészüket elűzték, erőszakkal kitelepítették. Akik pedig maradtak, nem használhatták a német nyelvet, nem tarthatták meg hagyományaikat. 1947-ben a négy elődtelepülés – Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, és (kis-)Tatabánya (mai óváros) – összevonásával megalakult Tatabánya, 1950-től Komárom-megye székhelye. Az új település központja az első néhány évben Felsőgalla volt, a Városháza is itt kapott helyet. Újváros kiépülésével azonban a város súlypontja áthelyeződött. A Munkásőr-laktanya robusztus épülete Felsőgallán volt – itt verték le 1956-ban a tüntetők a vörös csillagot. (Az épület ma Felsőgallai Szolgáltatóházként működik.)
A rendszerváltás után megindult a civil élet. Létrejött a sportegyesület, nyugdíjas szervezetek, Baráti Kör. Újra előtérbe került a nemzetiségi hagyományok ápolása, felélesztése. Immár húsz éve majd’ minden évben megrendezik a látványos szüreti felvonulást, s két alkalommal tartottak hagyományos sváb lakodalmast. A művelődési házban kapott otthont az Obergalla Kapelle, a felsőgallai nemzetiségi dalkör és tánccsoport.

Modern Üzleti Tudományok Főiskolája Alapítvány

  • Szervezet/testület
  • 1990 -

Tatabánya város és Dr. Kandikó József marketingszakértő, tanár kezdeményezésével 1992-ben létrejött a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), a közgazdászképzés egyik fellegvára Magyarországon.
Az MÜTF 1999-ben Dunaszerdahelyen is megnyitotta konzultációs központját, amely hét évig működött. Közel száz hallgatója volt, ebből 70-en tettek államvizsgát. A végzettek nagy része sikeres vállalkozó, vállalati vezető, menedzser, tanár lett szűkebb hazájában és a határon túl. A székelyudvarhelyi képzés a mai napig működik a Tatabányai Főiskola és Székelyudvarhely városának támogatásával, jelenleg közel 40 hallgatója van. Az MÜTF fénykorát az 1997–1998-as és a 2002–2004-es években érte el, amikor több száz hallgatója volt Tatabányán és Budapesten egyaránt. Dr. Kandikó József főigazgató és lelkes kollégái, tanárai idejében 18 éven át virágkorát élte az oktatási intézmény, rátermett, gyakorlatorientált üzleti szakemberek kerültek ki a főiskoláról. Nagy változás történt 2011-ben, amikor a Harsányi János Főiskola beolvadásával az intézmény az Edutus Főiskola nevet vette fel, ezt követően a régi tanárok, munkatársak nagy része kicserélődött. 2017-ben a tatabányai képzés hallgatóinak száma jócskán csökkent, a budapesti képzés megerősítést nyert.

314. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet (Fellner Jakab)

  • Szervezet/testület
  • 1952 -

Az Iskola 1952. szeptember 1-én a Munkaerő Tartalékok Hivatal (MTH) 314.sz. Építőipari Intézete néven kezdte meg működését. A képzés elsősorban az építőiparra koncentrálódott, kőműves, ács, vasbeton-szerelő tanulókat képeztek. 1955-ben bővül a szakmai képzés struktúrája, megjelennek a vas- és villamos ipari szakmák. Megszűnt a kizárólagos építő-ipari jelleg. 1959-ben tovább bővült a szakmák köre, 45 szakmában folyt képzés. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején a gazdasági változások hatására az iskola stratégiai döntésre kényszerült, saját hatáskörbe vonta a gyakorlati képzést. Így került sor az építőipari tanműhely kialakítására. Az iskola tanműhelyén belül női ruhakészítő és fodrász tanműhelyt is kialakítottak. Az így létrehozott tanműhelyben a ’90-es évek elején közel 1000 tanuló szakképzését biztosította az iskola saját keretein belül. 1991-ben az iskola felvette a megyénkben alkotó nagy barokk építőmester nevét és Fellner Jakab Középfokú Iskola lett. Az 1996-os tanévre a korábbi 1400-as tanulólétszám lecsökkent 1100 főre. 2004-ben az iskola a megyei önkormányzattól Tatabánya Megyei Jogú Város fenntartásába került, egyidejűleg az oktatáspolitika integrációs céljainak megfelelően egyesült a volt Kossuth Lajos Általános Iskolával. A fenntartó így próbálta biztosítani az iskola folyamatos tanuló utánpótlását. 2005-ben az intézmény, több városi intézménnyel együtt a megalakuló Bánki Donát Térségi Integrált Szakképző Központ konzorciumi tagja lett. Ezzel új alapokra helyeződött a város, illetve a térség szakképző iskoláinak együttműködése. A 2009-es évben iskolánk újabb összevonások részese volt, az iskola a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziummal és a városi Középfokú Kollégiummal összeolvadva a Tatabányai Általános Iskola, Szakképző Iskola és Középfokú Kollégium egyik feladat-ellátási helye lett. 2011-ben a törvényi változások miatt az intézmény általános iskolai része levált az iskoláról és felvette a Kandó Kálmán Szakiskola, Középiskola és Kollégium nevet.

Bánhidai Jókai Mór Általános Iskola, Tatabánya

  • Szervezet/testület
  • 1932 -

Bánhidán ma már csak egy iskola működik, amely Római Katolikus Népiskola néven 1932-ben épült fel lakossági közmunkával, a katolikus egyház támogatásával. Az alsó szinten 6 tanteremben folyt a tanítás.
1960-ban felvette a Jókai Mór nevet. Az önálló iskolában 433 diák és 22 pedagógus kezdte meg a tanévet. 1963-ban az épületet átalakították. A felső szinten is tantermeket alakítottak ki.
1992-ben a régi épület mellé új tornacsarnokot emeltek. Az azóta eltelt években folyamatosan megújult az épület. A külső tatarozás, majd a tetőszerkezet cseréje után a földszinti folyosó teljes felújítása következett. Megtörtént a vizesblokkok korszerűsítése is. A legutóbbi években az informatika és nyelvi terem után sikerült művészeti és természettudományos szaktantermet kialakítani, valamint egy minden igényt kielégítő fejlesztő szobát is. A tantermek, irodák új ajtókat, és ablakokat kaptak.

Római Katolikus Elemi Népiskola, Szár

  • Szervezet/testület

Száron a németek betelepülése 1729-ben kezdődött. 1747-ben található az első utalás a tanítóra, akit Müller Györgynek (Georg Müller) hívtak, és már 11 éve szolgált. Tehát ez alapján, már 1736-ban is volt iskola, illetve tanító a faluban! Az iskoláról az előző írás azt mondja, hogy az iskola megfelelő nagyságú volt, a tetejét és a kerítést javítani kellett. A tanító fél sessio (fél telek) földet kapott, azt viszont neki kellett megművelnie.
Ebben az időben Leber János (Johann Leber) volt a falu papja, aki a Michael Mullay után töltötte be ezt a tisztet. 1770-től Müller Ferenc a tanító. Télen körülbelül 130 tanítványa volt. Minden tanulótól 50 dénárt kapott, a falutól pedig 20 mérő rozsot, és 8 öl tüzifát.
1833-ban falusi tanítóként Gajetan Kopalikk-ot említik. A másikról, Willendorfer Ferencről már többet lehet tudni. A Minisztériumnak javasolták, hogy adjanak neki fizetést. Azzal indokolták, hogy nem mindennapos tanár. Az iskola, amit vezetett, kitűnően volt fegyelmezve, az egész környéken mintaként volt ismert. A tanár munkája kiemelkedő volt, az életszínvonalát is megemlítették, mégpedig a szorgalmával és spórolásával átlagosan tudott élni. Ő 1871-ig dolgozott Száron, és 47 évig volt kántortanító, és ebből 34 évet Száron töltött el.
Miután Willendorfer Ferenc már nem tudott az iskolában dolgozni, pályázatot írtak ki az állás betöltésére. A pályázókat a következő kritériumok alapján vizsgálták: a pályázó etikai viselkedése, a bizonyítvány jegyei, a gyakorlatának a helye, a szorgalma és kántori képességei.
Az állást a szári Freesz András kapta, aki akkor 33 éves volt. Ő Száron született, és kitűnően volt kiképezve, több éves gyakorlata volt és a szorgalma pedig nagyon dicséretes.
Mivel a falu nagyobb lett és több gyerek lett, ezért bővíteni kellett az iskolát. Így Száron még egy osztály lett, az első segédtanító Birnbauer János volt, majd utána Hasenfratz János. Miután Freesz András (1899) nyugdíjba ment, Birnbauer János volt a tanító, majd 1903-tól Hasenfratz Jánossal egyenrangú kollégák lettek. Halász János pedig kántor lett. Mellettük még segédtanítóként Schuppa Lajos dolgozott.
Egy 1905-ös irat szerint a tanároknak nemcsak naponta kellett az iskolában tanítaniuk, hanem vasárnap is. A gazdasági továbbképző iskolákban is órákat kellett adniuk, a templomban és templomon kívül is el kellett látniuk a kántori teendőket. Az állásnak még volt egy fontos előírása, hogy a tanítónak mind magyarul és mind németül ugyanolyan szinten kellett beszélnie.
Egy 1930-as irat szerint a szári iskolában 233 tanköteles gyerek és 3 tanító volt.
A ma Szárligetnek nevezett település régen Szárhoz tartozott, és Ujtelepnek hívták. Egy 1933-as jegyzőkönyv adatai alapján a telepen élők száma 350 fő volt, a tanköteles gyerekek száma pedig 58. A gyerekek Szárra jártak iskolába, de mivel nagy volt a távolság e szerint az irat szerint, ezért Fejér vármegye királyi Tanfelügyelője egy rendeletet adott ki a szári iskolaszéknek, mely szerint Ujtelepen mindennapi iskolát létesítsenek.
Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szár-2- Újtelepi állami (volt római katolikus) fiók iskola adatgyűjtőíve [9]szerint Ujtelepen (Szárligeten) 1932 és 1942 között egy tanerő volt, majd két tanerő. Az iskola 1942-ig magánházban bérelt 1 tanteremben működött, és 1942-ben épült fel a 2 tantermes egy lakásos iskola.
Száron a négy tantermes épületet, ahol most az alsó tagozat van, azt 1936-ban kezdték építeni. Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szári állami önálló általános iskola adatgyűjtőíve szerint miután az iskolát újjáépítették 4 tantermes lett és 4 tanerős. 1940-ben 5 tanerős és nyolcosztályos népiskola lett. 1944-ben a háborús események miatt az összes bútorzat, ajtók és részben a padlózat is tönkrement. 1947-re hozták teljesen rendbe, ami akkor 8 tantermes lett.
Az 1940-es években a tanulók két csoportra voltak osztva, magyar vagy német szakot választhattak. A szakfelügyelő a diákok magyar kiejtését hibátlannak és megfelelőnek tartotta. 1941-ben a német nyelvű szülők választhattak, hogy melyik nyelven tanítatják a gyereküket. A magyar nyelvet senki nem választotta, 125 szülő kétnyelvű oktatást óhajtotta, míg 34 szülő csak németül akarta a gyermekét taníttatni.
A magyar nyelv helyes használata viszont hangsúlyozva volt az iskolában.
A háború előtt működött a Venosz-alapítvány, melyet Venosz Imre hozott létre (1000 Ft-tal), – aki szári születésű, kanonok volt. Az alapítvány kamatait a főtanító kapta. A II. világháborút követően ez megszűnt.
A II. világháborút követően az iskolai oktatás nyelve csak a magyar volt. 1952-től volt újra lehetőség németül tanulni a magyarországi iskolákban, de azt is csak kapcsolódó órában, illetve délután.
A szári iskola is államosítva lett, a véghatározatot erről 1950. augusztus 10-én adták ki. Habár az iskola most már állami iskolaként működött, a hittanra beiratkozottak száma majdnem mindig meghaladta az összes tanuló számának a felét. Mivel a községben „csak” római katolikus templom van, ezért az iskola épületében engedélyeztek a református vallásúak részére Húsvétkor és Karácsonykor istentiszteletet, továbbá, az 35/1965-ös irat szerint még a református egyház szerint esküvői szertartást is.
1953-ben még az iskola épületével egy épületben volt a kulturotthon, viszont a 18/1953-as irat (Határozat) szerint 1954. március 31-re át kell költöztetni a községbe más helyre azt.
Az iskolában 1954. szeptember 14-én alakult meg a Szülői Munkaközösség. Az SZ.M. a tanulók iskolán kívüli viselkedésének ellenőrzését is célul tűzte ki, melynek keretében utcafelelősöket jelöltek ki, akik a tanulók iskolába menését illetve az onnan távozását figyelik, és figyelmeztetik a rendetlenkedő diákokat. Az SZ.M. mulatságokat is rendez, illetve a tanulók karácsonyi megajándékozásáról is gondoskodik, illetve „Építsünk, szépítsünk”, valamint „Miénk az iskola” mozgalom keretében segít az iskolai takarításokban.
A német nyelvet az 1961/62-es tanévben kezdték újra oktatni heti három órában; ezek közül 1 óra volt a csatlakozó 6. órában, a többit délután tartották. A német nyelv oktatásának bevezetése nem felmenő rendszerben történt, hanem egyszerre került bevezetésre mind a nyolc évfolyamon. Ez azért volt lehetséges, mivel a gyerekek beszéltek németül (svábul), viszont ennek ellenére nem anyanyelvi oktatás indult, hanem nyelvoktató forma, ami 1996-ig meg is maradt az iskolában kizárólagos formaként.
1962-ben bővítették az iskolát, így politechnikai műhely is lett.
A felső tagozatos tanulókat, ha rendkívüli időjárás volt, szüreti munkákra is befogták, népgazdasági érdekből. (232/1968; Szüretelési munkában való részvétel).
1970-es adatok szerint az iskola tanulóinak a száma 268 fő volt, a tantermek száma pedig 7. A tanítás váltott műszakban oldották meg. (187/1970) Szintén 1970-ben történt, hogy a szári iskola 14 iskola közül a „tiszta, virágos iskola” versenyben 2. helyezett lett. (111/1970; Tisztasági verseny értékelése )
Az 1971-72-es tanévben a szári iskola megnyerte az előbb említett versenyt. (38/1972)
1982-ből való az a jelentés, amelyben az iskola igazgatója német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzetéről ír. E szerint 1978 óta mind a 8 tanulócsoportban folyik a német nemzetiségi nyelvoktatás. Az iskola tanulóinak számához viszonyítva a német nemzetiségi oktatásban részesülő tanulók száma az 1982-83-as tanévben 163 fő (70%-os az iskola tanulóinak számához viszonyítva). Az iskolában német nemzetiségi szakkör is működött, melyen honismeretet (hagyományok gyűjtése, ápolása), illetve német iskolával való levelezések és ének- illetve táncfoglalkozások is voltak. (140/1982; A német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzete)
Az 1983-as iratok szerint a tanulóknak ifjúsági opera bérletük is volt. Elkezdődött a tornaterem alapozása is. Szintén ebben az évben rengeteg kézi és gépi földmunkával háromszintes, teraszos területet alakítottak ki, az alsó szinten kézilabdapályát (bitumenes), a középsőn röplabdapályát (bitumenes) készítettek, a felső szinten pedig egy 8x22m-es tornaszoba kialakítása volt folyamatban. Egyműszakos oktatás folyt. (127/1983; Pályázat az „Edzett Ifjúságért Mozgalom” keretében meghirdetett sportfejlesztési támogatásra, 1-2.p.) A tanulók társadalmi munkaakciós napok keretében rendszeresen gondozták a védnökségük alá tartozó közterületeket, és az iskolai sportpálya környékén is sokat tevékenykedtek, de nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is részt vettek társadalmi munkában. (75/1983; Az 1982-83-as tanév értékelése 1-8.p.)
1984-ben kezdték a szári iskolában a központi fűtést szerelni. A tanulók segítettek a szemét, illetve vakolat kihordásában, a pince takarításában. Társadalmi munkaakció keretében a tanulókkal rendbe hozták az iskola udvarát, környékét és a Hősi Emlékművet is. Április 14-én a móri nemzetiségi nyelvi (próza, vers, irodalmi színpad, népi játékok) versenyen az iskola tanulói kiemelkedően szerepeltek, és a felkészítő tanárnak a zsüri külön gratulált. A szülők és nagyszülők is sokat tettek a tanulók felkészítésben, a helyi nyelvjárás elsajátíttatása, ápolása területén. (3/1984; Információs jelentés)
1985-ben lett kész a központi fűtés. Az iskola egész napos autóbusz kirándulást szervezett Zircre. (3/1985; Információs jelentés) Az iskola tanulóinak a száma ebben a tanévben 265 fő volt.
Az 1986-87-es tanévben is a német nemzetiségi vers, -és prózamondó versenyen sikerrel szerepeltek az iskola tanulói. (83/1987; Beszámoló)
Az 1990-es évek elején megépült az iskola harmadik épülete, mely két osztálytermet, illetve a pincében a vizesblokkot tartalmazta.
Az 1996-97-es tanévben bevezetésre került a kéttannyelvű oktatás a nemzetiségi oktatás mellett az első osztályban, ahol a gyerekek heti 4 órában tanulták a német nemzetiségi nyelvet. A gyerekek itt a rajz, technika, ének-zene és testnevelés tantárgyakat tanulták németül. (1997. febr. 10. ; Anyanyelv – idegen nyelv szakmai munkaközösség féléves munkájának értékelése)
1998-ban elfogadták, majd bevezették az iskola pedagógiai programját.
2001.április 28-án rendezte meg először a szári iskola Száron a „Nemzetiségi Nap”-ot. Ez a nemzetiségi nap azóta is megrendezésre került 2004-ig minden évben, utána kétévente.
2002.június 19-én határozat született arról, hogy a szári iskola a Romhányi György Általános Iskola nevet veszi fel.
2005.november 5-én felavatták a szári sportcsarnokot, ahol az iskola tanulói azóta is tartják a testnevelési órákat. 2005/2006-os tanévben 154 volt az iskola tanulóinak létszáma.
2007.augusztus 21-től iskolánk a Szári Általános Művelődési Központ intézményegységeként működik, 2012 májusában újra önálló lett.
2013.januárjától a bicskei tankerülethez tartozik. Új neve: Szári Romhányi György Nyelvoktató Német Nemzetiségi Általános Iskola.

Tatabánya Nagyközség

  • Szervezet/testület
  • 1902 - 1947

Az 1896-os bányanyitás hívta életre Tatabányát. Az első akna Alsógalla területén nyílt meg, ahol Alsógalla-bányatelep néven új kolónia alakult ki. 1897-ben nagyszabású építkezés kezdődött. 1899 végére szinte már teljesen kiépült ipari és szociális létesítményekkel. Ekkor már 170 lakás volt, az összes épület száma 240. 1898-ban épült a jelenleg is működő hőerőmű, amely ekkor a Gépház nevet viselte.
A bányászat fejlődésével párhuzamosan a lakosság száma is megnőtt, az ország minden részéből, és külföldről is különféle rendű, rangú, felekezetű személyek jöttek és telepedtek le, hiszen kellett a munkaerő. A rohamos fejlődés hatására Alsógalla-bányatelep 1902-ben Tatabánya kisközség nevet kapta, majd 1923-ban nagyközségi rangra emelték.

Tatabányai Közösségi Televízió

  • Szervezet/testület
  • 1984 -

A Tatabányai Közösségi Televízió 2015-ben kezdte meg működését az Agora Nonprofit Kft. üzemeltetésében. Maga a Televízió 1984-ben alakult meg Tatabányán. Az ország egyik első helyi televízióját előbb egy, a város tulajdonában álló cég, a Tatabányai Közösségi Televízió Kft. működtette, majd 2010 és 2015 között a Tatai Televízió Közalapítvány volt a műsorkészítő.
A város kulturális életét szervező és bonyolító Agora Nonprofit Kft. 2015 júliusában kapott lehetőséget, hogy a korábbi kiváló elődök nyomdokaiba lépjen, és a városon belül, helyi szakemberekkel karöltve készíthesse el az itt élők tájékoztatására alkalmas műsorokat. A műsorok gyártását tizenöt fős stábbal, saját kollégáikkal, illetve a műsorgyártásban partnerükké vált Turul Média Kft-vel karöltve végzik modern, digitális technikával felszerelt stúdióban. Munkatársaik hétköznapokon esti híradót, illetve tematikus agazinműsorokat készítenek 15-15, illetve 45-45 percben.

KPVDSZ Művelődési Ház

  • Szervezet/testület
  • 1976 -

A KPVDSZ Művelődési Ház 1976-ban kezdte meg működését Tatabánya város Újváros részén. Jogelődje a KISKER Kultúrotthon volt. Az új művelődési ház a város akkori központjában történő megépítésére nagy igény mutatkozott. Az akkori fenntartó és az épület tulajdonosa (mivel a művelődési ház téglajegyekből épült) a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete volt. A művelődési ház elhelyezkedése tekintetében központi helyen a tatabányai vasútállomáshoz és buszmegállókhoz közel, az M1-es autópálya mellett helyezkedik el. A földszintes épület esztétikailag, külső megjelenésében egy épületkomplexumban kapott helyet a TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájával. 2004. óta az épület tulajdonosa Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szerkezeti és fenntartói átalakulást követően a KPVDSZ Művelődési Ház fenntartója a KPVDSZ Művelődési Ház Közhasznú Alapítvány. Az intézmény a Területi Művelődési Intézmények Egyesületének tagintézménye. A ház nyitás óta (1976) részt vesz Tatabánya Megyei Jogú Város kulturális alapellátásában, ez mellett betölti Tatabánya-Újváros közösségi ház funkcióját is.

Katolikus Tanitóképző, Győr

  • Szervezet/testület
  • (1778) 1894 - 1948

A győri tanítóképzés több mint 235 éves. 1778. július 1-jén nyílt meg a Ratio Educationis rendelkezései alapján Győr város Nemzeti Iskolájában a történelmi Magyarország második mesterképző tanfolyama. Tradicionálisan Nyugat-Magyarország tanítójelöltjei és tanítói látogatták az intézményt, de szép számmal gyarapították mesterségbeli tudásukat Kolozsvárról, Munkácsról, Felvidékről érkezők is. Az egykori anyakönyv, a Protocollum ad Magisteria Praeparandorum de anno 1778 arról tanúskodik, hogy 1778 és 1847 között a tanítói mesterségről 993-an szereztek "Testimonium"-ot (bizonyosságlevelet), és térhettek vissza az iskolákba „a szellemugar megmunkálására”. 1847 októberében önálló intézményként, önállótestülettel a pannonhalmi főapát, a csornai prépost, a győri káptalan, Moson megye és Győr város anyagi támogatásával folytatta a Mesterképző Intézet a tanítók képzését, továbbképzését. Az önálló katolikus mesterképzőben a tanítás időtartama két év lett.
A tanítóképző intézet az 1869/70-es tanévtől vált háromévessé az 1868. évi 38. törvény értelmében. Az átmeneti tanterveket dr. Zalka János megyés püspök tervei alapján készítették. Ebben a tanévben jelölte ki a megyés püspök az intézet gyakorlóiskolájának a belvárosi hatosztályos elemi iskolát. 1875. október 20-án megnyílt az Állami Tanítónőképezde, Trefort Ágoston kultuszminiszter rendelete alapján. A kor színvonalán álló tanterv, haladó polgári szellemű tantestület, igényes pedagógiai tevékenység jellemezte az intézetet.
1884-ben elkészült az állami intézet új épülete (jelenlegi Kiss János utcaiépületszárny), majd a püspök is új épületet emelt a fiúképzősöknek (mai gyakorlóiskola). A miniszteri rendelettel előírt négyéves tantervű tanítóképzés Győrött 1893-ban kezdődött. Ebben az évben megszűnt a soproni katolikus tanítóképző, melynek feladatait a győri képző vette át. Ettől a tanévtől nevezték ki a képző gyakorlóiskolájának első önálló vezetőjét, Öveges Kálmánt.
Dr. Zalka János megyés püspök 1894. szeptember 1-jén kelt levelével az alapítványi intézetet a győri egyházmegyének ajándékozta.
Az első világháború hosszú időre megtörte az intézetek fejlődését.
Az 1920/21-es tanévtől megindult a hatéves tanítóképzés, 1923/24-től öt évre változott. 1926 szeptemberében a Szent Orsolya Rend is megnyitotta tanítónőképző intézetét, amit az államosítás 1948-ban megszüntetett. A tanítóképző intézet a magyar tannyelvű iskolákban érvényes képesítés mellett 1927-től horvát, majd 1928-tól német tannyelvű elemi iskolában való tanításra is adott ki diplomát.
Az 1938. évi XIII. és XIV. tc. alapján a győri tanítóképző is átszerveződött négyéves líceummá és kétéves tanítóképző akadémiává. 1945/46-ban volt az első líceumi érettségi, amit agyakorlatban egy év múlva követett a "képesítő vizsgálat".
Az 1948. XXXIII. tc. az intézményeket államosította. A tanítóképző pedagógiai gimnáziummá alakult, majd egy év múlva a hagyományos 4 + 1 formában működött tovább. A fiú- és a leány tanítóképző összevonására 1953-ban került sor, az összevont intézmény a Megyeház utcai épületben (ma: Liszt Ferenc u. 42.) folytatta tevékenységét.

Quantum Üzleti Szakközépiskola és Szakiskola, Győr

  • Szervezet/testület
  • 1994 - 2015

A Quantum Üzleti Szakközépiskola és Szakiskola 1994 ben nyitotta meg kapuit Győrben. Első éveiben szakmunkások szakközépiskolájaként működött, amikor 2 tanév alatt érettségire készitette fel diákjait. Ezt követően érettségizetteket készitett fel OKJ szakmai vizsgára nappali tagozaton. Fő ágazatai logisztika, külkereskedelem, belkereskedelem, idegenforgalom. Több ezer tanuló végezte itt tanulmányait. 2010 után ismét megnyitotta kapuit a 8. osztályt végzetteknek, és szakács, pincér, kereskedelmi eladó szakon valamint kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolaként működött. A megváltozott állami finanszirozási rendszer lehetetlenné tette további működését, ezért 2015 augusztus 31.-én jogutód nélkül megszünt. https://www.facebook.com/pages/category/School/Quantum-%C3%9Czleti-Szakk%C3%B6z%C3%A9piskola-%C3%A9s-Szakiskola-Gy%C5%91r-128133197284958/

Győr Törvényhatósági Jogú Város Tanácsa

  • Szervezet/testület
  • 1872 - 1950

A törvényhatósági jogú város (rövidítve th.j. város, t.j. város, tjv. stb.) a városok és a törvényhatóságok egyik jogi kategóriája volt Magyarországon 1870 és 1950 között. Az elnevezés abból adódott, hogy e városok egyenrangúak voltak az 1870-től egységes szervezetű területi törvényhatóságokkal és azoktól különálló közigazgatási területi egységeket alkottak. A törvény eredetileg a törvényhatósági joggal felruházott város formulát használta, ezt azonban bonyolultsága miatt csak a szigorúan formális fogalmazást igénylő helyzetekben használták.
Városoknak törvényhatósági joggal való felruházása vagy attól való megfosztása törvényhozási hatáskör volt. Ez alól kivételt csak az 1938. évi XXXIV. törvénycikk[1] engedett, mely az ún. visszatért területeknek az ország fennálló jogrendjébe való beillesztése végett szükséges intézkedések megtételére teljeskörű felhatalmazást adott a kormánynak.
A törvényhatósági jogú városok szervezete lényegében megegyezett a többi törvényhatóságéval, vagyis a vármegyékével és a fővároséval, de mindkettőtől kisebb mértékben el is tért.
A városi törvényhatóság élén a vármegyékhez hasonlóan főispán állt, akit a belügyminiszter előterjesztésére az államfő (a király, majd a kormányzó) nevezett ki, a kormány képviselője volt a városban, és számos jogosítvánnyal rendelkezett az önkormányzat vezetésére és ellenőrzésére.
A legfőbb testületi szerv a törvényhatósági bizottság volt, melynek összetétele ugyanolyan volt 1929 előtt és után is, mint a vármegyék hasonló testületéé, eltérés csak 1929 után volt a bizottság virilista tagjainak választási módjában. A törvényhatósági bizottság képviselte a város önkormányzatát, és tőle származott valamennyi további önkormányzati szerv és tisztviselő megbízatása.
A városi törvényhatóság első tisztviselője a polgármester volt, ellentétben a vármegyében működő alispánnal. A két tisztségnek nem csak az elnevezése, de feladataik és hatáskörük is különböző volt.
A törvényhatósági jogú városok sajátos testületi szerve volt 1929-ig a városi tanács, melyet tisztviselőtanácsnak is neveztek, mivel kizárólag tisztviselőkből állt, és kettős szerepet töltött be. Egyrészt ellátta a vármegyék állandó választmányának feladatait, vagyis előkészítette a törvényhatósági bizottság üléseit és döntéseit. Másik feladata a törvényhatósági bizottság döntéseinek végrehajtásában való közreműködés volt, ami azt is jelentette, hogy a polgármester hatásköre szűkebb volt a vármegyei alispánénál, mivel az utóbbi egyszemélyben irányította a döntések végrehajtását. A tanácsban való elnöklés attól függően alakult, hogy az ülésen éppen mely hatáskörében járt el a testület: az előkészítő hatáskör gyakorlása esetén a főispán, a végrehajtó hatáskör gyakorlásakor viszont a polgármester volt az elnök. A tanács tagjai a polgármesteren kívül a tanácsnokok, a főjegyző, a tiszti főügyész és a rendőrkapitány voltak. A közigazgatás 1929-es átszervezésekor a városi tanács megszűnt, feladatainak egy részét az ekkor létrehozott törvényhatósági kisgyűlés vette át.
1876-tól működött valamennyi törvényhatóságban, így a t.j. városokban is a közigazgatási bizottság, melynek fő feladata az önkormányzati és az állami közigazgatás összehangolása volt. A város területére illetékes állami szervek vezetőiből, a városi önkormányzat vezető tisztviselőiből, továbbá a törvényhatósági bizottság által saját tagjai sorából választott tagokból állt.

Felmayer István és Fiai Rt.

  • Szervezet/testület
  • 1845 - 1997

Felmayer István 1813. VIII. 16-án született Szegeden. Apja, Felmayer Antal szűrszabó mesterként kereste kenyerét, de az 1813. évi nagy tűzvész vagyona nagy részét elpusztította. A család kényessé vált anyagi helyzete miatt István csak a piarista gimnázium VI. osztályáig végezhette tanulmányait, ekkor fivére kékfestőüzemében kezdett el dolgozni. A szakma csínjának-bínjának kitanulása után Pesten szilárdította meg tudását, majd egy pest-budai és egy németországi (Mannheim—Mainz—Lübeck—Hamburg) tapasztalatszerző körút után érkezett Székesfehérvárra 1844 tavaszán. Az 1831-ben Veszprémből ide telepedett, 1834-től polgárjoggal rendelkező (Felmayer érkezésekor már közel egy éve halott) Sáfrán Józsefnek a Palotai utcában, a 364. helyrajzi szám alatt működő kékfestőműhelyében alkalmazta annak özvegye.
A kékfestés a kelmefestő mesterség egyik szakága, európai népszerűsége a XVI. század második felében futott fel igazán az Indiából tömegesen beáramló gyarmatáru, az indigó térhódításának köszönhetően. Az indigó a korábban használatos, ún. festőcsüllenget váltotta fel, amit főleg Szászországban és Thüringiában termesztettek. Az indigó használata Nyugat-Európából, ott már „labdába rúgni” képtelen mesterek révén terjedt el hazánkban a XVII–XVIII. században. A legnagyobb népszerűségnek a németajkú lakosság és a parasztság körében örvendett.
Az özvegyet, Mutz Juliannát Felmayer István 1845. VI. 8-án nőül vette – a munkakapcsolat tehát egy év alatt házassággá érett. A letelepedési, valamint a „mester” titulus használatához szükséges engedélyt 1845. VI. 6-án, éppen 175 évvel ezelőtt kérvényezte a városvezetéstől a fiatal kékfestő. Polgárjogért 1847. VII. 2-án folyamodott; döntésében a presztízs kivívása mellett a katonáskodás alóli felmentés is motiválta, hogy szüntelen a legényei körmére és a gyár ügyei után tudjon nézni.
A fenti engedélyek elnyerését követően első lépéseinek egyike volt a műhely kibővítése. 300 váltó forintot (más forrás 200 tallérról tud) fektetett be a modernizációba – összehasonlításképp: a polgármester éves fizetése 600 forintra rúgott ekkoriban. Később sem sajnálta a beruházásokra a pénzt: 1852-ben, majd 1856-ban is kiszolgálóhelyiségeket építtetett a Városház téren újonnan vásárolt épület udvarán. Keményítőműhelyt, tarkázó- és szárítóhelyiséget többek között. A tanács engedélyét megkapva fazsindellyel fedette be a helyiségeket. A családi munkamegosztást úgy oldották meg, hogy Julianna asszony vásározott – minden eshetőségre felkészülten, hiszen csakhamar köztudottá vált, milyen kelendőek az áruik, s többször meg is támadták hazafelé menet, hogy megkaparintsák a bevételét. Ura eközben segédeivel – először csak egy festőlegény állt rendelkezésére és két mindenes parasztfiú, de számuk az évek során folyamatosan növekedett – a termékeket állította elő. Az első időben természetesen még kézi erővel. Eme eljárás lényege a következő volt: a fehér vászonra (keménysége miatt) körtefából faragott, vagy rézszögekkel és -drótokkal kivert mintákkal, dúcokkal szigetelő masszát nyomtak, amit megszárítottak. A keretre feszített, előnyomott szövetet az indigóalapú lével feltöltött festőkutakba merítették. Az ezt követő száradás közben oxidálódott az indigó, kékbe öltöztetve ezáltal a fehér textíliát. A fehér mintázat pedig a szigetelő massza leoldása után került napvilágra.
A Goldberger Ferenc 1784-ben alapította budai gyár mellett a fehérvári Felmayer Istváné vívott ki magának évtizedekig tartó nemzetközi elismerést e szakmában. E siker elérése érdekében természetszerűleg időről időre jelentős modernizáció és bővítések szükségeltettek. A telephellyel szomszédos házakat és telkeket szisztematikusan felvásárolta az iparos a Palotai utcában, és újdonatúj, emeletes szárítót épített. Az Ybl családtól az Uri u. 10. szám alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.) 1852-ben vásárolta meg, s egy 1857-es feljegyzés már tizenkét alkalmazottról tudósít, akik ebben a Nádor-csatornának nevezett vízelvezető partján épült műhelyben foglalatoskodtak. (A tucatnyi festőlegény közül hárman külföldről érkeztek Fehérvárra. Egy gödöllői származású inasnak kellett a legrövidebb utat megtennie otthonától, hogy itt dolgozhasson.)
1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú, szintén a Nádor-csatorna mellett elterülő ingatlan megvásárlásával és beépítésével a műhely már kezdett gyáralakot ölteni. Ekkor egy 30 öl hosszú és 6 öl széles létesítménnyel bővült a cég ingatlanvagyona. Egy 1861-es összeírás már ötven fő alkalmazását rögzítette, két évvel később pedig már fióküzletet alapított Felmayer Pesten, a Fürdő u. 6. szám alatt. 1864-ben a Ponty vendéglő szomszédságában lévő Világi-házat vette meg a cég, s a gyár céljainak megfelelően átalakították az épületet. Alkalmazottai számára hálótermet is biztosított a gyáros. Kosztot, kvártélyt kaptak a messze földről érkező munkásai – a tivornyázás és a pazarlás elkerülése végett. A rendet is könnyebb volt fenntartani közöttük, és gyorsabb ütemben is gyarapodhattak a munkások. A ’60-as évek második felében egyébként szinte minden évben vásárolt egy új épületet a meglévők közvetlen környezetében, melyeket valamilyen formában hozzátoldotta a gyárhoz. A vásárlói igényeket azonban még ezzel a folyamatos terjeszkedéssel, fejlesztésekkel sem tudta 100%-osan kiszolgálni.
A Felmayer család sokat köszönhet Bismarcknak is, az általa előkészített és kirobbantott porosz–osztrák–olasz háború ugrásszerűen megnövelte a megrendeléseik számát, melynek a hasznát teljes egészében visszaforgatták a gyárba. Ennek köszönhetően rendezkedhetett be a cég a gőzgépekkel több igényt kielégítő gyártásra az első ilyen típusú munkagépük megvásárlását követő évben, 1866-ban. Ekkor építették első nyomógépüket is, s a vállalkozás dinamikus fejlődésére jellemző, hogy 1870-re már nyolc nyomógéppel és száz alkalmazottal folyt a munka. Ekkorra a gyártelep már vitathatatlanul Európa élvonalában tartózkodott. Az 1873-as év komoly elismerést hozott Felmayer István karton-, kendő- és vászonfestő gyárának Székes-Fehérvárott: a bécsi nemzetközi kiállításon bemutatott termékei után érdeméremmel tüntették ki. 1875-re pedig már azt is ki tudta gazdálkodni, hogy indigóültetvényeket vásároljon Kelet-Indiában. (Ide kívánkozik, hogy Felmayer István egész munkásságával kapcsolatosan egyetlen kritikát találtam a kortársak megfogalmazásában. Azt vetették a szemére, hogy a nyersanyagokat (pl. indigó, kőszén) külföldről szerzi be, nem magyar termesztőktől, illetve iparosoktól.)
Kiemelendő, hogy a Felmayer-gyárban hagyományos, magyar motívumokkal is dolgoztak. Egyedülállóan, hiszen a repertoárnak az ilyen, változatosabb ornamentikára is kiterjedő bővítését a magasabb költség és a bonyolultabb előállítási mód, egyszersmind a csekélyebb átmérőjű vevőkör okán nem dívott választani.
Két fiát – az 1849 augusztusában született Istvánt, illetve az 1853-as születésű Károlyt – 1876-ban vezette be a vállalkozásba, miután kereskedelmi és ipari szakismereteiket Bécsben, Svájcban és Németországban elmélyítették. Az 1879. évi Székesfehérvári Országos Kiállítás Nagy Bizottmányában már mindketten ott tüsténkedtek, sőt, az ifjabb István a tíztagú Végrehajtó Bizottság tagjaként is szerepelt, valamint a kiállított, tizenhét csoportba sorolt cikkek VI. csoportjának („Fonó-, szövőipar, ruházati tárgyak”) az elnöke is volt. Saját pavilont is felállítottak, természetesen, melyben sima és tarkázott perkálok, vásznak, kendők és egyéb ruhadarabok pazar gyűjteményét vonultatták fel; nyersanyagokkal és a termékeik előállítása közben alkalmazott eszközökkel egészítve ki a kollekciót, hogy a munkafolyamatokat is szemléltessék az érdeklődők előtt.
Fiai sikerét látva, hogy nem csak ügyes, de ismert és befutott szakemberekké váltak, 1881. I. 10-én bejegyeztette őket cégtulajdonosként. A közkereseti társaság ettől az időponttól a Felmayer István és Fiai nevet használta, a cég képviseletére mindhárman egyformán jogosultak voltak. (ifj. Felmayer István karrierje szárnyalt ekkoriban. Még 1881 tavaszán előbb – Námessy Ferenc halálát követően, III. 17-én – a Székesfehérvári Takarékpénztárnak, majd egy hónappal később – IV. 11-én – a Székesfehérvári Kereskedelmi Banknak választották be az igazgatóságába.
Miután a Városház téri ingatlannak a Nádor-csatorna partjára nyúló telkén már nem lehetett tovább fejleszteni az üzemet, 1876 áprilisában a Palotai utca 3. alatt emeltek egy műhelyépületet, mely 1880-ban további három gyárhelyiséggel bővült egy 42,4 x 9,4 méteres területen. A következő jelentős lépés az 1881-ben üzembe helyezett hengernyomógépnek a számlájára írható. 1887-re mindössze a kézifestő-műhelyek és a raktárak egy része maradt a Városház téren. A Nádor-csatorna felett elmozdítható mosóházak voltak, s a két partján lévő épületek között egy kőhíd és két fahíd biztosította az akadálymentes forgalmat.
1883.V.23-án az öreg Felmayer elveszítette nejét, Julianna asszonyt, s 1888. XI. 14-én maga is távozott az élők sorából. Szélhűdés végzett vele. Temetésére két nappal később, 16-án került sor. 15 órakor kezdődött a gyászszertartás, de már 13 óra körül elkezdtek szállingózni a halott feketébe öltözött ismerősei és tisztelői a Városház térre. A ceremónia kezdetekor már egy tűt sem lehetett leejteni a földre. Hogy mekkora visszhangot kiváltó társasági esemény volt ez, arra jellemző, hogy a Székesfehérvár és Vidéke, melynek egy oldala negyven hirdetési helyre volt beosztva, hat egységnyi felületen csak azt sorolta, kinek milyen feliratú szalag lógott a koszorúján. Utolsó útjára a Szentháromság (közkeletű nevén Hosszú) temetőbe kísérte el Felmayer Istvánt a gyászmenet.
A két fiú, István és Károly, miközben tovább irányították a gyárat; a főtéren lévő ingatlanukat, mely egyben látta el a lakóház, az iroda, az üzlet és a hajtogatóüzem funkcióját, kétemeletessé bővítették. Ők azonban nem örökölték a szegénysorból ragyogó egzisztenciát teremtő apjuk szeretetét a szakma és az üzem iránt. Nélkülözhetetlen forrásként kezelték csupán a gyárat, mely nagyvilági életükhöz előteremtette a javakat. Alkalmazottaikhoz is másképp viszonyultak, édesapjuk munkásairól gondoskodó atyai szigorának nyoma sem volt a jellemükben. Ennek következtében a ’80-as évekre a Zöldfa utcai „Három sasok” korcsma törzsvendégei lettek a festőlegények, hova a bakák is előszeretettel tértek be lazítani. Gyakorivá váltak a két „tábor” közötti, nem egyszer véres kimenetelű súrlódások.
S ha már a forrást említettem, érdekes epizódként vonult be a gyár történetébe, hogy 1892-ben az üzem udvarán egy kútfúrás alkalmával tört felszínre első ízben a fehérvári, vastartalmú savanyúvíz, mely elsőrangú gyógyvíznek bizonyult. A járványos időkre való tekintettel szellősebb közterületre vezették ki a vizet. A tulajdonosok nem akartak hasznot húzni a természeti kincsből, ezért Havranek József polgármester indítványozta a kút közkézbe vételét. Ehhez azonban a belügyminiszter nem járult hozzá.
Mindkét testvér fiatalon hunyt el. István 1894-es halála után Károly még nemességet kapott Ferenc Józseftől (nem hétköznapi, hogy épp neje, Erzsébet – az imént említett Havranek József unokahúga – 31. születésnapján) „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért”, de 1897-ben őt is elragadta a halál; s az újabb, sürgető beruházások lebonyolítását vállalni nem tudó özvegyek szabadulni kényszerültek a gyártól. Így került 1898. VIII. 2-án a cég – 250 000 forint ellenében – a Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft tulajdonába. A jól bejáratott cégnevet azonban nem változtatták meg.
Az vállalkozás még sokáig nagyon szép eredményeket produkált a piacon. 1907-ben a városi tanács éppen ezért járult hozzá, hogy Székesfehérvár címere megjelenhessen áruik csomagolásán és a kiállított számlák fejlécén.
Az I. világháború idején hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, így a civilek nélkülözni voltak kénytelenek a csak a katonaság részére termelő üzem portékáit. 1927-ben az akkor már egy ideje csak bérmunkákat végző vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg. A cég 1943-ig újabb beruházásokat eszközölt ki, különböző módszerekkel igyekezett visszahódítani a megváltozott piacot; a világégés azonban minden fejlesztést derékba tört. A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át. Az új vezetőség 1951-ben ignorálta a Felmayer márkanevet, az üzemet Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra keresztelte el.
Egy évvel később, 1952-ben lett a Magyar Népköztársaság az államosított gyártelep tulajdonosa, melynek nevét előbb (1960-ban) Pamutkolor Művekre, majd az 1963-as, a budapesti központ alá történő betagozódásakor Pamuttextilművek Kikészítőgyárra változtatták.
Többszöri átszervezéseket követően, a ’90-es évek elején már deficitet termelt a vállalkozás, így a végelszámolást sem kerülhette el. Ténylegesen 1996. XII. 13. volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, de jogilag csak 1997 augusztusában szűnt meg a cég.
A gyártelep egykori területén ma egy bevásárlóközpont terpeszkedik, melynek a nyugati oldalán kiemelkedő téglás falszakasza (valamint egy emléktábla) hivatott a több mint 150 évig működő vállalatra emlékeztetni a járókelőket.
írta Végh Ákos László

Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Gróf Klebelsberg Kunó Polgári Fiúiskola

  • Szervezet/testület
  • 1920 - 1948

A polgárosodó Székesfehérvár lakossága több esetben szorgalmazta fiú polgári iskola létesítését. Az igényekkel egyetértve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a város közötti hivatalos megállapodás értelmében 1920-ban kezdte meg működését a Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola. 1921 szeptemberében költözött az iskola a Mirth-féle csendőrlaktanya öreg, de tágasabb épületébe. Az első végzősöket (32 tanulót) az 1922/23. tanévben vizsgáztatták. Az egyre növekvő tanulólétszám miatt a délutáni órákban a vízivárosi, az Öreg utcai elemi iskolákban és az ipariskolában bérelt termekben is folyt az oktatás. Az 1927/28-as tanévben készültek el az új iskola épületének tervei. A létesítmény alapkövét 1931. június 22-én helyezték el. A város vállalta az építési költség 30 %-át, és a Horthy Miklós tér délkeleti oldalán biztosította az építkezéshez szükséges területet.
Az épület 1932 tavaszán került tető alá. Orth Ambrus budapesti műépítész tervei alapján épített vörös dísztéglás új épület avatására a leánygimnáziummal egy időben, 1932. november 19-én 11 órakor az Szent István teremben került sor. Ugyanekkor vette fel az iskola gróf Klebelsberg Kunó elhunyt kultuszminiszter nevét. A beköltözés november 3-án történt. Az 1943 tavaszán előbb magyar, majd orosz katonai célokra (hadikórház) lefoglalt épület a háború alatt súlyos károkat szenvedett. Székesfehérvár 1944 őszén, 1945 tavaszán a magyarországi harcok középpontjában volt. 1945-ben hazánkban létrejött új társadalmi struktúra lehetővé tette a demokratikus iskolarendszer kiépítését. A köznevelési reform első, egyben legjelentősebb lépése már 1945-ben megtörtént. A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A hazai polgári iskolai oktatás 1947/48-as tanév végén, az iskola fennállásának 28. tanévében végleg megszűnt. 1948 szeptemberétől (az iskolák államosítását követően) az intézményt Marx Téri Általános Iskola néven összevonták az épületben önállóan működő III. sz. Állami Leány Általános Iskolával.

Marx Téri Általános Iskola

  • Szervezet/testület
  • 1948 - 1952

A Rákosi éra éveiből viszonylag kevés a forrás, annyi azonban mindenképpen megállapítható, az egész társadalmat átszövő, szaporodó válságjelek az iskolában is éreztették hatásukat. Az intézménynek e rövid időszakban (1948-1952) hat igazgatója volt, s ez semmiképpen sem válhatott - sok más tényező mellett - az oktatás javára.

61-80 találat a 256 találat közül