A Quantum Üzleti Szakközépiskola és Szakiskola 1994 ben nyitotta meg kapuit Győrben. Első éveiben szakmunkások szakközépiskolájaként működött, amikor 2 tanév alatt érettségire készitette fel diákjait. Ezt követően érettségizetteket készitett fel OKJ szakmai vizsgára nappali tagozaton. Fő ágazatai logisztika, külkereskedelem, belkereskedelem, idegenforgalom. Több ezer tanuló végezte itt tanulmányait. 2010 után ismét megnyitotta kapuit a 8. osztályt végzetteknek, és szakács, pincér, kereskedelmi eladó szakon valamint kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolaként működött. A megváltozott állami finanszirozási rendszer lehetetlenné tette további működését, ezért 2015 augusztus 31.-én jogutód nélkül megszünt. https://www.facebook.com/pages/category/School/Quantum-%C3%9Czleti-Szakk%C3%B6z%C3%A9piskola-%C3%A9s-Szakiskola-Gy%C5%91r-128133197284958/

A törvényhatósági jogú város (rövidítve th.j. város, t.j. város, tjv. stb.) a városok és a törvényhatóságok egyik jogi kategóriája volt Magyarországon 1870 és 1950 között. Az elnevezés abból adódott, hogy e városok egyenrangúak voltak az 1870-től egységes szervezetű területi törvényhatóságokkal és azoktól különálló közigazgatási területi egységeket alkottak. A törvény eredetileg a törvényhatósági joggal felruházott város formulát használta, ezt azonban bonyolultsága miatt csak a szigorúan formális fogalmazást igénylő helyzetekben használták.
Városoknak törvényhatósági joggal való felruházása vagy attól való megfosztása törvényhozási hatáskör volt. Ez alól kivételt csak az 1938. évi XXXIV. törvénycikk[1] engedett, mely az ún. visszatért területeknek az ország fennálló jogrendjébe való beillesztése végett szükséges intézkedések megtételére teljeskörű felhatalmazást adott a kormánynak.
A törvényhatósági jogú városok szervezete lényegében megegyezett a többi törvényhatóságéval, vagyis a vármegyékével és a fővároséval, de mindkettőtől kisebb mértékben el is tért.
A városi törvényhatóság élén a vármegyékhez hasonlóan főispán állt, akit a belügyminiszter előterjesztésére az államfő (a király, majd a kormányzó) nevezett ki, a kormány képviselője volt a városban, és számos jogosítvánnyal rendelkezett az önkormányzat vezetésére és ellenőrzésére.
A legfőbb testületi szerv a törvényhatósági bizottság volt, melynek összetétele ugyanolyan volt 1929 előtt és után is, mint a vármegyék hasonló testületéé, eltérés csak 1929 után volt a bizottság virilista tagjainak választási módjában. A törvényhatósági bizottság képviselte a város önkormányzatát, és tőle származott valamennyi további önkormányzati szerv és tisztviselő megbízatása.
A városi törvényhatóság első tisztviselője a polgármester volt, ellentétben a vármegyében működő alispánnal. A két tisztségnek nem csak az elnevezése, de feladataik és hatáskörük is különböző volt.
A törvényhatósági jogú városok sajátos testületi szerve volt 1929-ig a városi tanács, melyet tisztviselőtanácsnak is neveztek, mivel kizárólag tisztviselőkből állt, és kettős szerepet töltött be. Egyrészt ellátta a vármegyék állandó választmányának feladatait, vagyis előkészítette a törvényhatósági bizottság üléseit és döntéseit. Másik feladata a törvényhatósági bizottság döntéseinek végrehajtásában való közreműködés volt, ami azt is jelentette, hogy a polgármester hatásköre szűkebb volt a vármegyei alispánénál, mivel az utóbbi egyszemélyben irányította a döntések végrehajtását. A tanácsban való elnöklés attól függően alakult, hogy az ülésen éppen mely hatáskörében járt el a testület: az előkészítő hatáskör gyakorlása esetén a főispán, a végrehajtó hatáskör gyakorlásakor viszont a polgármester volt az elnök. A tanács tagjai a polgármesteren kívül a tanácsnokok, a főjegyző, a tiszti főügyész és a rendőrkapitány voltak. A közigazgatás 1929-es átszervezésekor a városi tanács megszűnt, feladatainak egy részét az ekkor létrehozott törvényhatósági kisgyűlés vette át.
1876-tól működött valamennyi törvényhatóságban, így a t.j. városokban is a közigazgatási bizottság, melynek fő feladata az önkormányzati és az állami közigazgatás összehangolása volt. A város területére illetékes állami szervek vezetőiből, a városi önkormányzat vezető tisztviselőiből, továbbá a törvényhatósági bizottság által saját tagjai sorából választott tagokból állt.

Felmayer István 1813. VIII. 16-án született Szegeden. Apja, Felmayer Antal szűrszabó mesterként kereste kenyerét, de az 1813. évi nagy tűzvész vagyona nagy részét elpusztította. A család kényessé vált anyagi helyzete miatt István csak a piarista gimnázium VI. osztályáig végezhette tanulmányait, ekkor fivére kékfestőüzemében kezdett el dolgozni. A szakma csínjának-bínjának kitanulása után Pesten szilárdította meg tudását, majd egy pest-budai és egy németországi (Mannheim—Mainz—Lübeck—Hamburg) tapasztalatszerző körút után érkezett Székesfehérvárra 1844 tavaszán. Az 1831-ben Veszprémből ide telepedett, 1834-től polgárjoggal rendelkező (Felmayer érkezésekor már közel egy éve halott) Sáfrán Józsefnek a Palotai utcában, a 364. helyrajzi szám alatt működő kékfestőműhelyében alkalmazta annak özvegye.
A kékfestés a kelmefestő mesterség egyik szakága, európai népszerűsége a XVI. század második felében futott fel igazán az Indiából tömegesen beáramló gyarmatáru, az indigó térhódításának köszönhetően. Az indigó a korábban használatos, ún. festőcsüllenget váltotta fel, amit főleg Szászországban és Thüringiában termesztettek. Az indigó használata Nyugat-Európából, ott már „labdába rúgni” képtelen mesterek révén terjedt el hazánkban a XVII–XVIII. században. A legnagyobb népszerűségnek a németajkú lakosság és a parasztság körében örvendett.
Az özvegyet, Mutz Juliannát Felmayer István 1845. VI. 8-án nőül vette – a munkakapcsolat tehát egy év alatt házassággá érett. A letelepedési, valamint a „mester” titulus használatához szükséges engedélyt 1845. VI. 6-án, éppen 175 évvel ezelőtt kérvényezte a városvezetéstől a fiatal kékfestő. Polgárjogért 1847. VII. 2-án folyamodott; döntésében a presztízs kivívása mellett a katonáskodás alóli felmentés is motiválta, hogy szüntelen a legényei körmére és a gyár ügyei után tudjon nézni.
A fenti engedélyek elnyerését követően első lépéseinek egyike volt a műhely kibővítése. 300 váltó forintot (más forrás 200 tallérról tud) fektetett be a modernizációba – összehasonlításképp: a polgármester éves fizetése 600 forintra rúgott ekkoriban. Később sem sajnálta a beruházásokra a pénzt: 1852-ben, majd 1856-ban is kiszolgálóhelyiségeket építtetett a Városház téren újonnan vásárolt épület udvarán. Keményítőműhelyt, tarkázó- és szárítóhelyiséget többek között. A tanács engedélyét megkapva fazsindellyel fedette be a helyiségeket. A családi munkamegosztást úgy oldották meg, hogy Julianna asszony vásározott – minden eshetőségre felkészülten, hiszen csakhamar köztudottá vált, milyen kelendőek az áruik, s többször meg is támadták hazafelé menet, hogy megkaparintsák a bevételét. Ura eközben segédeivel – először csak egy festőlegény állt rendelkezésére és két mindenes parasztfiú, de számuk az évek során folyamatosan növekedett – a termékeket állította elő. Az első időben természetesen még kézi erővel. Eme eljárás lényege a következő volt: a fehér vászonra (keménysége miatt) körtefából faragott, vagy rézszögekkel és -drótokkal kivert mintákkal, dúcokkal szigetelő masszát nyomtak, amit megszárítottak. A keretre feszített, előnyomott szövetet az indigóalapú lével feltöltött festőkutakba merítették. Az ezt követő száradás közben oxidálódott az indigó, kékbe öltöztetve ezáltal a fehér textíliát. A fehér mintázat pedig a szigetelő massza leoldása után került napvilágra.
A Goldberger Ferenc 1784-ben alapította budai gyár mellett a fehérvári Felmayer Istváné vívott ki magának évtizedekig tartó nemzetközi elismerést e szakmában. E siker elérése érdekében természetszerűleg időről időre jelentős modernizáció és bővítések szükségeltettek. A telephellyel szomszédos házakat és telkeket szisztematikusan felvásárolta az iparos a Palotai utcában, és újdonatúj, emeletes szárítót épített. Az Ybl családtól az Uri u. 10. szám alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.) 1852-ben vásárolta meg, s egy 1857-es feljegyzés már tizenkét alkalmazottról tudósít, akik ebben a Nádor-csatornának nevezett vízelvezető partján épült műhelyben foglalatoskodtak. (A tucatnyi festőlegény közül hárman külföldről érkeztek Fehérvárra. Egy gödöllői származású inasnak kellett a legrövidebb utat megtennie otthonától, hogy itt dolgozhasson.)
1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú, szintén a Nádor-csatorna mellett elterülő ingatlan megvásárlásával és beépítésével a műhely már kezdett gyáralakot ölteni. Ekkor egy 30 öl hosszú és 6 öl széles létesítménnyel bővült a cég ingatlanvagyona. Egy 1861-es összeírás már ötven fő alkalmazását rögzítette, két évvel később pedig már fióküzletet alapított Felmayer Pesten, a Fürdő u. 6. szám alatt. 1864-ben a Ponty vendéglő szomszédságában lévő Világi-házat vette meg a cég, s a gyár céljainak megfelelően átalakították az épületet. Alkalmazottai számára hálótermet is biztosított a gyáros. Kosztot, kvártélyt kaptak a messze földről érkező munkásai – a tivornyázás és a pazarlás elkerülése végett. A rendet is könnyebb volt fenntartani közöttük, és gyorsabb ütemben is gyarapodhattak a munkások. A ’60-as évek második felében egyébként szinte minden évben vásárolt egy új épületet a meglévők közvetlen környezetében, melyeket valamilyen formában hozzátoldotta a gyárhoz. A vásárlói igényeket azonban még ezzel a folyamatos terjeszkedéssel, fejlesztésekkel sem tudta 100%-osan kiszolgálni.
A Felmayer család sokat köszönhet Bismarcknak is, az általa előkészített és kirobbantott porosz–osztrák–olasz háború ugrásszerűen megnövelte a megrendeléseik számát, melynek a hasznát teljes egészében visszaforgatták a gyárba. Ennek köszönhetően rendezkedhetett be a cég a gőzgépekkel több igényt kielégítő gyártásra az első ilyen típusú munkagépük megvásárlását követő évben, 1866-ban. Ekkor építették első nyomógépüket is, s a vállalkozás dinamikus fejlődésére jellemző, hogy 1870-re már nyolc nyomógéppel és száz alkalmazottal folyt a munka. Ekkorra a gyártelep már vitathatatlanul Európa élvonalában tartózkodott. Az 1873-as év komoly elismerést hozott Felmayer István karton-, kendő- és vászonfestő gyárának Székes-Fehérvárott: a bécsi nemzetközi kiállításon bemutatott termékei után érdeméremmel tüntették ki. 1875-re pedig már azt is ki tudta gazdálkodni, hogy indigóültetvényeket vásároljon Kelet-Indiában. (Ide kívánkozik, hogy Felmayer István egész munkásságával kapcsolatosan egyetlen kritikát találtam a kortársak megfogalmazásában. Azt vetették a szemére, hogy a nyersanyagokat (pl. indigó, kőszén) külföldről szerzi be, nem magyar termesztőktől, illetve iparosoktól.)
Kiemelendő, hogy a Felmayer-gyárban hagyományos, magyar motívumokkal is dolgoztak. Egyedülállóan, hiszen a repertoárnak az ilyen, változatosabb ornamentikára is kiterjedő bővítését a magasabb költség és a bonyolultabb előállítási mód, egyszersmind a csekélyebb átmérőjű vevőkör okán nem dívott választani.
Két fiát – az 1849 augusztusában született Istvánt, illetve az 1853-as születésű Károlyt – 1876-ban vezette be a vállalkozásba, miután kereskedelmi és ipari szakismereteiket Bécsben, Svájcban és Németországban elmélyítették. Az 1879. évi Székesfehérvári Országos Kiállítás Nagy Bizottmányában már mindketten ott tüsténkedtek, sőt, az ifjabb István a tíztagú Végrehajtó Bizottság tagjaként is szerepelt, valamint a kiállított, tizenhét csoportba sorolt cikkek VI. csoportjának („Fonó-, szövőipar, ruházati tárgyak”) az elnöke is volt. Saját pavilont is felállítottak, természetesen, melyben sima és tarkázott perkálok, vásznak, kendők és egyéb ruhadarabok pazar gyűjteményét vonultatták fel; nyersanyagokkal és a termékeik előállítása közben alkalmazott eszközökkel egészítve ki a kollekciót, hogy a munkafolyamatokat is szemléltessék az érdeklődők előtt.
Fiai sikerét látva, hogy nem csak ügyes, de ismert és befutott szakemberekké váltak, 1881. I. 10-én bejegyeztette őket cégtulajdonosként. A közkereseti társaság ettől az időponttól a Felmayer István és Fiai nevet használta, a cég képviseletére mindhárman egyformán jogosultak voltak. (ifj. Felmayer István karrierje szárnyalt ekkoriban. Még 1881 tavaszán előbb – Námessy Ferenc halálát követően, III. 17-én – a Székesfehérvári Takarékpénztárnak, majd egy hónappal később – IV. 11-én – a Székesfehérvári Kereskedelmi Banknak választották be az igazgatóságába.
Miután a Városház téri ingatlannak a Nádor-csatorna partjára nyúló telkén már nem lehetett tovább fejleszteni az üzemet, 1876 áprilisában a Palotai utca 3. alatt emeltek egy műhelyépületet, mely 1880-ban további három gyárhelyiséggel bővült egy 42,4 x 9,4 méteres területen. A következő jelentős lépés az 1881-ben üzembe helyezett hengernyomógépnek a számlájára írható. 1887-re mindössze a kézifestő-műhelyek és a raktárak egy része maradt a Városház téren. A Nádor-csatorna felett elmozdítható mosóházak voltak, s a két partján lévő épületek között egy kőhíd és két fahíd biztosította az akadálymentes forgalmat.
1883.V.23-án az öreg Felmayer elveszítette nejét, Julianna asszonyt, s 1888. XI. 14-én maga is távozott az élők sorából. Szélhűdés végzett vele. Temetésére két nappal később, 16-án került sor. 15 órakor kezdődött a gyászszertartás, de már 13 óra körül elkezdtek szállingózni a halott feketébe öltözött ismerősei és tisztelői a Városház térre. A ceremónia kezdetekor már egy tűt sem lehetett leejteni a földre. Hogy mekkora visszhangot kiváltó társasági esemény volt ez, arra jellemző, hogy a Székesfehérvár és Vidéke, melynek egy oldala negyven hirdetési helyre volt beosztva, hat egységnyi felületen csak azt sorolta, kinek milyen feliratú szalag lógott a koszorúján. Utolsó útjára a Szentháromság (közkeletű nevén Hosszú) temetőbe kísérte el Felmayer Istvánt a gyászmenet.
A két fiú, István és Károly, miközben tovább irányították a gyárat; a főtéren lévő ingatlanukat, mely egyben látta el a lakóház, az iroda, az üzlet és a hajtogatóüzem funkcióját, kétemeletessé bővítették. Ők azonban nem örökölték a szegénysorból ragyogó egzisztenciát teremtő apjuk szeretetét a szakma és az üzem iránt. Nélkülözhetetlen forrásként kezelték csupán a gyárat, mely nagyvilági életükhöz előteremtette a javakat. Alkalmazottaikhoz is másképp viszonyultak, édesapjuk munkásairól gondoskodó atyai szigorának nyoma sem volt a jellemükben. Ennek következtében a ’80-as évekre a Zöldfa utcai „Három sasok” korcsma törzsvendégei lettek a festőlegények, hova a bakák is előszeretettel tértek be lazítani. Gyakorivá váltak a két „tábor” közötti, nem egyszer véres kimenetelű súrlódások.
S ha már a forrást említettem, érdekes epizódként vonult be a gyár történetébe, hogy 1892-ben az üzem udvarán egy kútfúrás alkalmával tört felszínre első ízben a fehérvári, vastartalmú savanyúvíz, mely elsőrangú gyógyvíznek bizonyult. A járványos időkre való tekintettel szellősebb közterületre vezették ki a vizet. A tulajdonosok nem akartak hasznot húzni a természeti kincsből, ezért Havranek József polgármester indítványozta a kút közkézbe vételét. Ehhez azonban a belügyminiszter nem járult hozzá.
Mindkét testvér fiatalon hunyt el. István 1894-es halála után Károly még nemességet kapott Ferenc Józseftől (nem hétköznapi, hogy épp neje, Erzsébet – az imént említett Havranek József unokahúga – 31. születésnapján) „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért”, de 1897-ben őt is elragadta a halál; s az újabb, sürgető beruházások lebonyolítását vállalni nem tudó özvegyek szabadulni kényszerültek a gyártól. Így került 1898. VIII. 2-án a cég – 250 000 forint ellenében – a Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft tulajdonába. A jól bejáratott cégnevet azonban nem változtatták meg.
Az vállalkozás még sokáig nagyon szép eredményeket produkált a piacon. 1907-ben a városi tanács éppen ezért járult hozzá, hogy Székesfehérvár címere megjelenhessen áruik csomagolásán és a kiállított számlák fejlécén.
Az I. világháború idején hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, így a civilek nélkülözni voltak kénytelenek a csak a katonaság részére termelő üzem portékáit. 1927-ben az akkor már egy ideje csak bérmunkákat végző vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg. A cég 1943-ig újabb beruházásokat eszközölt ki, különböző módszerekkel igyekezett visszahódítani a megváltozott piacot; a világégés azonban minden fejlesztést derékba tört. A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át. Az új vezetőség 1951-ben ignorálta a Felmayer márkanevet, az üzemet Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra keresztelte el.
Egy évvel később, 1952-ben lett a Magyar Népköztársaság az államosított gyártelep tulajdonosa, melynek nevét előbb (1960-ban) Pamutkolor Művekre, majd az 1963-as, a budapesti központ alá történő betagozódásakor Pamuttextilművek Kikészítőgyárra változtatták.
Többszöri átszervezéseket követően, a ’90-es évek elején már deficitet termelt a vállalkozás, így a végelszámolást sem kerülhette el. Ténylegesen 1996. XII. 13. volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, de jogilag csak 1997 augusztusában szűnt meg a cég.
A gyártelep egykori területén ma egy bevásárlóközpont terpeszkedik, melynek a nyugati oldalán kiemelkedő téglás falszakasza (valamint egy emléktábla) hivatott a több mint 150 évig működő vállalatra emlékeztetni a járókelőket.
írta Végh Ákos László

A polgárosodó Székesfehérvár lakossága több esetben szorgalmazta fiú polgári iskola létesítését. Az igényekkel egyetértve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a város közötti hivatalos megállapodás értelmében 1920-ban kezdte meg működését a Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola. 1921 szeptemberében költözött az iskola a Mirth-féle csendőrlaktanya öreg, de tágasabb épületébe. Az első végzősöket (32 tanulót) az 1922/23. tanévben vizsgáztatták. Az egyre növekvő tanulólétszám miatt a délutáni órákban a vízivárosi, az Öreg utcai elemi iskolákban és az ipariskolában bérelt termekben is folyt az oktatás. Az 1927/28-as tanévben készültek el az új iskola épületének tervei. A létesítmény alapkövét 1931. június 22-én helyezték el. A város vállalta az építési költség 30 %-át, és a Horthy Miklós tér délkeleti oldalán biztosította az építkezéshez szükséges területet.
Az épület 1932 tavaszán került tető alá. Orth Ambrus budapesti műépítész tervei alapján épített vörös dísztéglás új épület avatására a leánygimnáziummal egy időben, 1932. november 19-én 11 órakor az Szent István teremben került sor. Ugyanekkor vette fel az iskola gróf Klebelsberg Kunó elhunyt kultuszminiszter nevét. A beköltözés november 3-án történt. Az 1943 tavaszán előbb magyar, majd orosz katonai célokra (hadikórház) lefoglalt épület a háború alatt súlyos károkat szenvedett. Székesfehérvár 1944 őszén, 1945 tavaszán a magyarországi harcok középpontjában volt. 1945-ben hazánkban létrejött új társadalmi struktúra lehetővé tette a demokratikus iskolarendszer kiépítését. A köznevelési reform első, egyben legjelentősebb lépése már 1945-ben megtörtént. A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A hazai polgári iskolai oktatás 1947/48-as tanév végén, az iskola fennállásának 28. tanévében végleg megszűnt. 1948 szeptemberétől (az iskolák államosítását követően) az intézményt Marx Téri Általános Iskola néven összevonták az épületben önállóan működő III. sz. Állami Leány Általános Iskolával.

A Rákosi éra éveiből viszonylag kevés a forrás, annyi azonban mindenképpen megállapítható, az egész társadalmat átszövő, szaporodó válságjelek az iskolában is éreztették hatásukat. Az intézménynek e rövid időszakban (1948-1952) hat igazgatója volt, s ez semmiképpen sem válhatott - sok más tényező mellett - az oktatás javára.

Az iskola 1854. december 12-én Ferenczy János polgármester és Dr. Bula Teophil ciszt. r. gimn. igazgató munkálkodása folytán mint kétosztályú közs. alreáltanoda alakult meg, és a volt leánylyceum épületében nyert elhelyezést. 1859-ben már teljes alreáltanodává épült ki, míg 1871—73. megnyílt a IV., V. és VI. osztály is, és ezzel az intézet teljes főreáltanodává lett. 1875-ben országosan átszervezik a reáltanodákat nyolcosztályossá, de az iskola megmaradt hatosztályúnak. A régi tanárok itthagyják az iskolát, és fennmaradása évről-évre bizonytalanabb, sőt 1881- ben már arról van szó, hogy visszafejlesztik négyosztályúvá, végre Trefort Ágoston akkori miniszter átveszi az állam vezetésébe, így lett reáliskolánk 1883-ban nyolcosztályos főreáliskolává. Hosszas huzavona és alkudozások után 1894-ben át tudott költözködni új épületébe.
Az állam kezében most már ismét az emelkedés útjára lép az intézet. Az előbbi tíz év alatt megcsappant növendékek száma egyszerre felszökik, 1890-ben már a III. osztályt is párhuzamosítani kellett. így haladt most már biztos úton előre az intézet, és ünnepelte fennállásának ötvenéves jubileumát 1904-ben.
A második félszázad ugyanazzal a csendes, mély, céltudatos munkával indult abban a biztos mederben, melybe a 90-es években jutott. A világháború alatt kórházul szolgálván az intézet épülete, egy ideig a múzeum jelenlegi épületében folyt a tanítás.
1920-an felvette a m. kir. áll. Ybl Miklós-reáliskola nevet. Jelenleg a lehetőség szerint a kívánalmaknak megfelelően alakított épületben folyik a tanítás, hirdetvén a XX. század nagy feladatát: keresztény valláserkölccsel és a múlt szent hagyományait féltő gonddal őrző mély hazaszeretettel egy nagy cél felé törekedni, melynek neve: N agy-Magyarország.
1934-ben a nm. VKMin. 32000/1934. V. a.—1. sz. rendeletével az első osztálytól kezdődőleg megszüntette az intézet reáliskolai jellegét ; az 1936. évi 1301. ein. sz. rendelete alapján az 1936/37. tanévben az I. és II. oszt. már gimnázium, a III. oszt. reálgimn., a IV—VIII. még reáliskola.
Az 1941—42. iskolai évben az I—VII. oszt. gimnázium, a VIII. oszt. reálgimnázium. A megnövekedett tanuló létszám szükségessé tette a VIII. oszt. párhuzamosítását is, úgyhogy ebben az évben már minden osztály párhuzamos. Második modern nyelvül az egyik felső osztály franciát, a megfelelő párhuzamos osztály olaszt tanult.

A honi iparpártolás általában szabadkereskedelmi időszakokban és/vagy olyan helyzetekben alakul ki, amikor a hazai terméket nem lehet – nem szabad – protekcionista technikákkal védeni. A kiegyezés után alapvetően iparosok-gyárosok alakítanak ki ilyen mozgalmat, ami tulajdonképpen nem folytat nagyon látványos tevékenységet. 1906 elején elit társadalmi támogatást kap a mozgalom, amikor arisztokrata hölgyek és ellenzéki politikusok feleségei megalakítják – az 1844-es Védegyletet utánozva – a Tulipán Szövetséget. Ez "zsírjába akarja fojtani Ausztriát", azaz nyakán hagyni a termékeit, hiszen úgy vélték, hogy a Birodalom nyugati fele akadályozza meg az 1905-ös választásokon győztes ellenzék kormányra kerülését. Abban a pillanatban, mikor a tulipánjelvénytől függetlenül az addigi ellenzéki koalíció kormányra kerül, a lelkesedés is elszáll a mozgalomból. Az olyan apróságok, hogy a tulipánt nem lehet védjegyeztetni, csak gyorsítják a folyamatot.
A tulipánmotívum használatát a XVIII. századi hollandiai tulipomániához hasonlóan nálunk is felbolydulás, szokatlan társadalmi események kísérték 1905-ben. A politikai tiltakozási hullám nyomában a hazai ipar pártolása is, ami mintegy hazafias kötelességként fogalmazódott meg, új lendületet kapott. 1906-ban létrehozták a magyar népművészet és a magyar ipar támogatását kitűző Tulipánkert Szövetséget. Gondolata a Vasárnapi Újság tudósítója szerint 1906. március 15-én, a magyar úriasszonyok társaságában született meg. Jelvényül a tulipánt választották, azt remélve, hogy olyan elfogadott szimbólum lesz, mint az írek által Szent Patrik napján kitűzött zöld lóhere. Károlyi Mihályné visszaemlékezése szerint édesanyjának, Andrássy Tivadarnénak "támadt az az ügyes ötlete, hogy a társaság sznobizmusát ki lehessen használni pénzforrásként politikai célra. Ő indította meg a tulipán mozgalmat a honi ipar támogatása céljából; mindenki, aki lépést akart tartani a divattal, tulipános melltűt viselt a ruháján vagy tulipános jelvényt kabátja hajtókáján, és ezzel elkötelezte magát, hogy csak magyar gyártmányt vásárol. A Váci utcai ékszerészek rubin- és smaragdkőből kirakott tulipánokat készítettek, a kalaposok tulipánnal díszítették a női kalapokat."
1906-ban a koalíció kormányra jutásával a magyar politikai életet egységesen és kizárólagosan a nemzeti hangulat uralta. Természetesen az egyes választási szervezetek is szigorú esküvéseket tesznek: ha nem tudnak beszerezni magyar gyártmányú nemzetiszínű lobogót, akkor fehér zászlót fognak használni, zöld zsinórral, piros fölírással és természetesen piros tulipánnal, a magyarság pillanatnyilag meghatározó jelvényével. A harci jelvényként született tulipán, a kormányalakítás idejének békeszimbólumából a választások idején hadi jellegűvé válik, de nem a különböző pártok közötti összecsapás jelvényévé, hanem a Béccsel való nem-létező összecsapás szimbólumává. A tulipánban tükröződő politikai "nemzeti egység" azonnal tükröződik a hirdetésekben is.15 A legnagyobb tülekedés természetesen a pillanat szimbóluma körül volt. Több vállalat azonnal felveszi például a Tulipán Zászlógyár nevet, mások csak tulipános díszítést ígérnek a zászlókra, termékekre.
A Tulipánkert mozgalom indulásakor nagy sikert aratott, különösen a "hölgy- és úri közönség" karolta fel, s igen gyorsan országos méretűvé szélesedett. 1906 májusában egymás után jelentek meg a szerveződésre szólító plakátok, és megalakultak a helyi szövetségek.
A Tulipán-Szövetség–Magyar Védő Egyesület alakuló közgyűlésére, a két egyesület összeolvadására 1907. február 3-án került sor, amelynek székhelye továbbra is Budapest maradt. Az egyesület célja a nemzeti eszme és törekvés melletti állásfoglalás volt, továbbá a megalkuvást nem ismerő nemzeti érzés ápolása a családi életben és főként a nevelés terén. Célként határozták meg azt is, hogy az ország mezőgazdasági és minden más iparát fejlesszék, azt a külföldi versennyel szemben megvédjék. Az egyesület szervezete a korábbiakhoz hasonló felépítésű volt, ezután is rendelkezett vidéki fiókokkal. Az egyes vármegyék, illetőleg országrészek területén megalakult vidéki fiókok a vármegyére, illetve az országrészre kiterjedő általános érdekű egyesületi feladat ápolására egymás közötti szövetségi viszonyt létesíthettek. Az egyesület az 1907 februárjában létrehozott formájában 1909 végéig működött. Eddig használta a Tulipán-Szövetség–Magyar Védő Egyesület szövegű emblémás cégjelzést.
A következő, az 1910-es választásra megszűnt a koalíció pártjai iránti lelkesedés. Az 1910-es választáskor ugyan még akadt valami, ami emlékeztessen a tulipánra. A Magyar Védő Egyesület 1910 elején visszavette régi nevét, megszabadult a Tulipán-Szövetség névtől.
Prohászka Ottokár 1917-ben megjelent kötetében a következőképpen emlékezett vissza a tíz évvel korábban kialakult mozgalomra: "...akkor megszállt minket valami csodálatos érzés, hogy szeressük a magyarságot, és kivirágzott a hazai föld rögéből egy csodálatos virág, és belenőtt a szívünkbe: a tulipán. Ez a tulipán máskor is nőtt, de meg nem értették, ott díszelgett azon a fiókládán, ott láttuk a szegedi bicskán, de nem értettük szavát: hogy szeresd fajodat, szeresd a magyart, mentsd meg, segítsed meg, ne folyjon ki a vére és az ereje, nyúlj a hóna alá, munkád a tied, a pénzed a tied, hazádat csak úgy tartod meg, ha gazdaságilag erős leszel!
Ez volt a magyarság tíz év előtti szeretete. Szégyellem magamat, hogy a tulipán elhervadt, hogy az a szó elnémult, de a magyarság szeretete egy más szimbólummal lép elénk, egy más magyar virággal: az árvalányhajjal. Tíz év előtt tulipán, ma árvalányhaj."
Forrás: BAJZIK ZSOLT: IPARVÉDELEM ÉS A TULIPÁNKERT MOZGALOM VAS MEGYÉBEN, Vasi Szemle, 2015/1.

Az egyesület előde 1837. április 5-én alakul meg, Cél-lövészi Egyesület néven.
Az 1848–1849. évi forradalmi őrseregben néhányan részt vesznek a tagok közül. Görgey Artúr üldözésére küldött császári csapatok az Egylet fegyvereit begyűjtik (1849. január), így annak működése lehetetlenné válik egészen 1858. május 16-ig. Noha az egyesület nem működhet, a tagok mégis együtt maradnak, bár szoros ellenőrzés alatt.
A magyar királyi hatóság az Egylet újjáalakulását engedélyezi (1858) és 12 darab golyóra és fegyverre vonatkozó engedélyt ad, 1859-tõl ismét visszatér a virágzó társasági élet a Lőház falai közé. Jelentős épület felújításra kerül sor 1873-ban, de 1876-ban ismét árvíz pusztít, és az Egylet iratainak és könyvállományának jó része elpusztul.
Az Egylet célja ekkor a polgári társasági élet fellendítése a lőgyakorlatok és egyéb szórakozási lehetőségek mellett. Taglétszáma ezekben az időkben 120–140 között mozog 4 tiszteleti taggal, akik között például Deák Ferenc is szerepel.
A Váci Lövész Egylet működéséről az 1920-as évek elejéig nem maradt fenn dokumentum (mint ahogyan fénykép sem maradt fenn magáról a Lőházról, vagy legalábbis eddig még nem került elő). Az első világháború feltehetőleg nagy ritkítást végzett az Egylet tagjai között, és a túlélők anyagi helyzete is megrendült az infláció következtében. Az épület egy részét kénytelenek voltak kiadni: 1922-ben Polacsek Károly nyit itt vegyeskereskedést, majd 1926-ban ugyanő kocsmát üzemeltet. 1924 és 1926 között Kalecsnik István Béla bérli kocsmaként. A Lőház állapotát közben többen kritizálják. A Polgári Lövész Egylet vagy más néven Váci Lövész Egylet taglétszáma a harmincas évekre 60-ról 50-re, majd később már csak 38-ra olvad. Közben megalakul egy új lövészegylet is Váci Polgári Lövész-egyesület néven (1935 vagy 1936?), amely 1938-tól kezdve évi 400 pengő segélyt kap a Polgármesteri Hivataltól. Ennek taglétszáma 300 feletti. 1940-ben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja határozatot hoz arról, hogy egy településen csak egy, hasonló célból működő és közérdekű egyesület működhet.
Később, ismeretlen szerző tollából megjelenik egy kézirat, mely szerint a Váci Lövészegylet 1941–1942-ben céljainak megfelelően már nem működik, és javasolja vagyonának jótékony vagy céljuknak megfelelő felhasználását. Ez tehát a vég…
Forrás: Fehér Tamás: A váci Lőház története, Honismeret 2014/5., 43 - 46. l.

A Váci Pedagógus Klub 1969. február 15-én alakult meg. Bartosné Oláh Márta alapította a klubot, aki az akkori Hámán Kató iskolában volt tanárnő. Később újraalapította , Tóthné Dévánszki Erzsébet, Taglétszáma néhány év alatt több százra emelkedett. Ekkor nemcsak nyugdíjas, hanem aktív pedagógus és pártoló tagjai is voltak a klubnak. Eszperantó, német, néprajzgyűjtő, kézimunka és természetjáró szakköröket indítottak. A kulturális és közéleti témájú ismeretterjesztő előadások mellett rendszeresen szerveztek bel- és külföldi kirándulásokat is. A kézimunka és néprajzgyűjtő szakkörök anyagaiból több alkalommal is rendeztek kiállításokat. 1990 után egyre kevesebb új tag csatlakozott a klubhoz, így a létszám lassan csökkenni kezdett. 2019-ben a klub beszüntette működését.

Egyes városok kulturális, közösségi életében a társaskörök, egyesületek élete meghatározó. Így volt ez a dualizmus korában is, amikor szabadon (bejegyezve, minisztériumi engedéllyel) működhettek kulturális egyesületek az országban. Vác sem volt kivétel ez alól. Jelen írásunkban a rövid életet megért, de egy ideig meglehetősen aktív Váczvidéki Egyetemi Ifjak Köréről (a sajtóban kevésbé gyakran Vácz-vidéki Egyetemi Ifjak Köreként is szerepel) emlékezünk meg. Ez az egyesület egy kísérlet volt a helyi ifjúság, értelmiség összefogására. Az egyesület sok rendezvényen részt vett, úgymint koncerteken, táncmulatságokon, hazafias ünnepélyeken (pl. március 15, július 17, október 6), banketteken, felolvasó-esteken. Ezen rendezvénytípusok közül többek között felolvasó-esteket önállóan is tartottak, míg a hazafias ünnepélyeket más egyesületekkel és a városi hatóságokkal együtt szervezték.
A városi kommemoratív eseményekben is részt vett aznap a kör, hol szavalataival, hol csupán részvételével. 1890-ben például négy helyi egyesület vette kezébe III.15-e megszervezését: a Váczvidéki Egyetemi Ifjak Köre, a Dalegyesület, az Első Általános Ipartársulat, valamint a Római Katholikus Legényegylet. A Dalegyesület szavalta a Szózatot és egy másik, meg nem nevezett éneket. Gregus Dániel az ifjak képviseletében szavalt Bajza-verset, míg a fővárosi egyetemi olvasókör küldötte, Alpári Lajos mondta az ünnepi beszédet. Tagjai közt tudhatta Tragor Ignácot is.
Az egyetemi ifjak köre 1892-ben szűnt meg, mindössze 3 év fennállás után.

Vácott 1987 januárjában néhány lelkes lokálpatrióta összefogásával alakult meg a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete, melynek értékteremtő tevékenységét a város számos kitüntetéssel - Pro Urbe Közösségi kitüntetéssel (1992.), a „Vác Város Művelődéséért” közösségi díjjal (2002.) és a Váci Múzeum Egyesület által alapított Tragor Ignác közösségi emlékéremmel (2005.) – ismerte el.
Az Egyesület 1987 nyarán - egy környezetszennyezés elleni tiltakozással - kezdte meg tevékenységét. Városunk, melyet az ipari üzemek rendkívüli porral és vegyi anyaggal árasztottak el, ebben az időszakban a „piszkos 12”, vagyis az ország 12 legszennyezettebb levegőjű települése közé tartozott, ezért úgy éreztük, hogy nekünk is szót kell emelnünk az áldatlan állapotok ellen. Első rendezvényünk Szent István halálának 950. éves jubileumához kapcsolódott. Az egyesület - a város intézményeinek: a múzeumnak, a művelődési központnak, a levéltáraknak és a társegyesületeknek a bevonásával – „Szent István emlékezete, 950 év” címmel nagyszabású kiállítást rendezett, mely a Szent Jobb váci látogatásakor nyitotta meg kapuit. A munkák sorából kiemelkedik a dunaparti Zenepavilon teljes körű rekonstrukciója. A város egyik szimbólumaként ismert, öntöttvas szerkezetű építmény Budapestről, az Országház helyéről került át Vácra 1889-ben, a Dunakorzó öntöttvas korlátjával együtt. A II. világháború alatt azonban olyannyira megrongálódott, hogy életveszélyessé nyilvánították. A teljes átépítést és korhű helyreállítást – a váci üzemek anyagi támogatásával és a szakdolgozók (mintegy 180 fő) társadalmi munkavállalásával – 1989. és 1991. között sikerült megvalósítani. A rendszerváltás után javasoltuk a régi utca és közterület – elnevezések visszaállítását, majd elhatároztuk, hogy a jeles személyiségekről elkeresztelt utcák névtáblái mellé a névadót ismertető emléktáblákat helyezünk. Ezt a tevékenységet azóta is folytatjuk, mindenekelőtt pályázati forrásokból. Ez idáig összesen 40 ismertető emléktáblát szögeztünk ki, mindemellett pótoltunk 3 db múlt rendszerben eltüntetett táblát, valamint 23 egyéb emléktáblát állítottunk váci, illetve a városhoz kötődő személyiségeknek. (Szalay István, VácOnline interjú, 2007 körül)

A mai Mozgáskorlátozottak Közép-Magyarországi Regionális Egyesület elődje 1979-ben alakult meg, Rokkantak Váci Egyesülete néven, 33 fővel. Dr. Chikán Csaba lelkes és kitartó munkájának köszönhetően a megye több városában alakultak mozgássérült csoportok és az ő küldötteik megalakították 1981. október 1-jén a Mozgáskorlátozottak Pest Megyei Egyesületét.
Vác Város Önkormányzata 1998-ban egy nagyméretű, de leromlott állapotú iskolaépületet adott Egyesületünk tulajdonába, azzal a megállapodással, hogy az épületet felújítjuk. Így jöhetett létre évek hosszú munkájával az Önálló Élet Központjaként a váci Diadalív Lakóotthon 2002-ben, ahol 14 fő súlyos mozgássérült éli a mindennapjait.

1987 őszén első pest-megyei csapatként megkezdhette szereplését az NB I-ben, ahol 13 évet töltött el. Ebben az időben állt a csapat mellé támogatóként a Samsung, mely évekig biztosította az elsőosztályú szereplés biztos anyagi hátterét. Az ismételt benntmaradásokat követően az első jelentősebb eredmény egy negyedik helyezés volt (1991), majd 1992-ben már ezüst éremig jutott a csapat. A következő idényben egy újabb bajnoki ezüst érem következett, majd 1994-ben elérte a váci futball legnagyobb eredményét: a Vác FC magyar bajnok lett 46 ponttal. A bajnok csapat és a siker korszak edzője Csank János volt, aki két évtizeddel később egészen más szinten és más körülmények között vezette bajnoki címre ismét a váci labdarúgást. Az 1994-es bajnok csapat tagjai: Hahn Árpád, Koszta János, Nyilas Elek, Puglits Gábor, Nagy Tibor, Kriska Gábor, Aranyos Imre, Romanek János, Füle Antal, Víg Péter, Simon Antal, Szedlacsek István, Kasza István, Répási László, Molnár György, Miovecz Zoltán, Dzurják József, Szalai Attila, Sallai Tibor, Burzi Attila, Nyikos József, Schwarcz Zoltán, Bereczki Péter, Hámori István és Kelemen Zsolt. Közülük nyolcan a címeres mezt is magukra ölthették, köztük Nagy Tibor, Koszta János, Répássy László, Simon Antal, Hahn Árpád és Puglits Gábor. Élcsapatként azonban nem kellett sokáig számolni az erőn felül teljesítő alakulattal, a következő évek ismét a kiesés elleni küzdelemmel teltek, az első 10 közé többé már nem sikerült bejutni. Ebben az évtizedben három magyar-kupa döntőt is játszott a Vác, győznie azonban egyszer sem sikerült: 1991-ben és 1995-ben a Fradi, míg 1992-ben az Újpest múlta felül a vidéki egyletet. 1994-ben szuper-kupa döntőt is játszott a csapat, a Fraditól azonban itt is kikapott (2-1). Az első nemzetközi szereplés az akkorra már presztízsét vesztett Mitropa-kupán jutott a Vácnak: Pisában, Olaszországban vettek részt a hatcsapatos megmérettetésen. A csoportmérkőzések során előbb egy 4-1-es vereség következett a Pescara ellen, a Slovan Bratyiszlavát azonban 6-0-ra lelépték a váciak. Így gólkülönbséggel megnyerték a hármas csoportot, a döntőben azonban a házigazda Pisa 3-0-ra könnyedén legyőzte a Vácot. 1989 nyarán az Intertotó-Kupa csoportkörébe kapcsolódott be a váci csapat, az osztrák Tirol, a svájci Bellinzona és a bulgár Tarnovo ellen játszott összesen 6 mérkőzést, az eredmény 2 győzelem, 3 döntetlen és egy vereség volt. Két évvel később ismét az Intertotó-kupa csoportkörében a dán Ikast, az osztrák Casino Salzburg és a német Hallescher voltak az ellenfelek, ekkor egy győzelem, egy döntetlen és négy vereség jutott osztályrészül. 1991. őszén az UEFA-kupában szerepelhetett a Vác: a Dinamó Moszkvát odahaza 1-0 arányban sikerült legyőzni, az orosz fővárosban azonban már 4-1-es vereség lett a vége. 1992-ben nyáron ismét az Intertotó-kupa csoportkörében szerepeltek a váciak: a dán Aarhus és a finn Kiruna ellen kettős győzelmet arattak, a Slovan Bratyiszlavával szemben azonban oda-vissza alul maradtak. Ősszel újra az UEFA-kupa következett, komoly sikerrel: a Gróningemet búcsúztatta a Vác (1-0, 1-1). A második kanyarban a Benficát hozta a Vác útjába a sorsolás, Liszabonban 5-1-re győztek a portugálok, Vácon pedig 1-0-ra nyertek. 1993-ban ismét az UEFA-kupában szerepelt a Vác, súlyos kudarccal: a hazai odavágón 2-0-ra nyertek az Apollón Limassol ellen, Cipruson viszont már 4-0-ra alul maradtak. 1994. nyarán az Intertotó-kupában négy mérkőzést játszott a Vác, az Inter Bratyiszlava, a Ceské Budejovice, valamint az Ikast ellen is nyertek a Váciak, az ötös csoport döntő mérkőzésén Hamburgban azonban 2-1-re kikaptak. Magyar bajnokként 1994. őszén a Bajnokok Ligája selejtezőjében is szerencsét próbálhatott a Vác: a Paris Saint Germain 3-0 és 2-1 arányban verte a magyar bajnokot. A nemzetközi szempontból is rendkívül eseménydús éveket 1995-ben egy rövid KEK szereplés zárta: a macedón Silex 3-1, 1-1 eredményekkel búcsúztatta a váciakat. Három nézőcsúcsot tartanak számon, mint váci nézőcsúcsot: 1990-ben a Fradi vendégjátékát, 1986.ban a feljutás idején egy Salgótarján elleni másodosztályú bajnokit, 1982-ben pedig egy magyar-szovjet öregfiúk válogatott mérkőzést. A sikerek, a növekvő érdeklődés és a nemzetközi szereplés infrastruktúrális fejlesztéseket is hozott: 1993-ban eredményjelző táblát szereltek fel a stadionban, két évvel később pedig a Fradi elleni kupadöntő előtt bevezették a világítást és tv közvetítői állást is létesítettek. A világítást felavató mérkőzésen a Vác FC 8-0-ra legyőzte az olimpiai válogatottat. Ebben a korszakban szurkolói ultracsoport is alakult, a Samsung helyét a 90-es évek közepén szponzorként pedig a Zollner foglalta el.

A Váci Izzó beolvadásával változott a klub neve és struktúrája (1980). 1982-ben az átszervezések miatt két évre távozott a csapat a másodosztályból, azonban már 1984-ben egy bajnoki címmel tért oda vissza. Ezzel vette kezdetét a váci futball történetének legsikeresebb korszaka. 1985-ben bronz, majd 1987-ben ezüst érmet nyert a csapat a második vonalban, utóbbi eredménynek köszönhetően 1987 őszén első pest-megyei csapatként megkezdhette szereplését az NB I-ben, ahol 13 évet töltött el. Ebben az időben állt a csapat mellé támogatóként a Samsung, mely évekig biztosította az elsőosztályú szereplés biztos anyagi hátterét.

A Samsung helyét a 90-es évek közepén szponzorként pedig a Zollner foglalta el. A 90-es évek második felében kiesés ellen küzdő klub az 1999/2000-es idényben morálisan és szakmailag is teljesen szétesett, egymást követték a nagyobb zakók, így végül utolsóként búcsúzott az élvonaltól a Vác és 2000 őszén már a negyedosztályban találta magát. Innen egy bronz éremmel kerültek vissza a harmadosztályba, majd 2003-ban feljutott a második vonalba az immár Dunakanyar névre keresztelt klub.