Tokodaltárón született, 1941-ben. A II. sz. Általános Iskolában tanult. Pályáját szőnyeggyári munkásként kezdte a Latex Tatai Szőnyeggyárában, majd volt cipőgyárban írnok, gépjavító állomáson forgalmi könyvelő, a Kesztyűs Szövetkezetben személyzeti vezető. 1975-től a Dolgozók Lapja (később 24 óra) munkatársa, főmunkatársa, rovatvezetőja, 1982-től főszerkesztő-helyettese 1996-ig, nyugdíjba vonulásáig. Utána bűnügyi tudósításokat írt 11 évig.
Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.
Kelemen Mária 1931-ben, a gazdasági világválság idején született Hajdúböszörményben. Apai nagyapja gazdálkodott, anyai nagyapja viszont a volt hajdúváros levéltárának volt az őre. Édesapja követte szülei foglalkozását. A család négy gyereke közül ketten szintén a mezőgazdaságban találták meg a megélhetés forrását, míg Marika és a bátyja az értelmiségi pályát választották.
Az 1949-ben megszerzett érettségi után hát beiratkozott az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, majd tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytatta, diplomát mégis csak jóval később, 1962-ben szerzett Budapesten, az ELTE magyar-történelem szakán. 1974-ben megszerezte második diplomáját is a levéltári kiegészítő szakon, 1981 -ben pedig, már 50 évesen — summa cum laude minősítéssel — az egyetemi doktori fokozatot
is elnyerte. Közben dolgozott a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóságának gyógyüdülőjében, a gyöngyöspatai általános iskolában, majd 1963-tól
a salgótarjáni Madách Gimnázium tanára lett, ahol országosan elismert honismereti szakkört alakított és vezetett. Az eredményes oktató-nevelő munkát
az egészségi állapotában bekövetkezett hirtelen romlás miatt kellett abbahagynia. — 1967-ben ugyanis szívműtéten esett át, s ezért 1970-ben — 40 évesen
— orvosai tanácsára pályát változtatott, s anyai nagyapja foglalkozását követve Ő is levéltáros lett.
Kutatási területének a XIX—XX. századot tekintette. Első önálló munkája
A mai Nógrádi megye községeiben működó' nemzeti és földigényló' bizottságok vezetó'i és tagja címmel jelent meg 1975-ben. Cikkeket, könyvismertetéseket, levéltári módszertani tanulmányokat viszont már attól kezdve publikált, hogy a levéltárba került. Fontosnak tartotta az úgynevezett tudományos ismeretterjesztő munkát is. Ennek tudható be, hogy számos cikke jelent meg a Honismeretben, a helyi Palócföldben, a Történelemtanításban. Az ilyen jellegű munkáját 1980-ban Ortutay Gyula emlékéremmel honorálta a honismereti mozgalom.
Igazán nagyot, országos jelentőségűt ugyanis azzal a kétkötetes Madáchforráspublikációval alkotott, amelyben közzétette a Nógrád Megyei Levéltárban, illetve az ország közgyűjteményeiben Madách Imre közéleti tevékenységére, illetve a Madách család XIX. századi gazdasági viszonyaira vonatkozó valamennyi fellelhető dokumentumot. Lektorai, kritikusai ezen két kötetét a Madách-kutatás bibliájának tartják. Véleményük szerint amennyiben ezek a kötetek nem állnának ma az irodalomtudomány rendelkezésére, úgy
nem lehetne hozzákezdeni Madách Imre műveinek kritikai kiadásához sem.
Tudományos munkásságát 1988-ban Madách-, 1991-ben Toldy-díjjal jutalmazták.
Okl. bányamérnök, okl. bányagazdasági mérnök, főbányamérő (Vértesi Erőmű Rt., Mány I/a Bányaüzem).
Ládai Jenő Tamás 1987. szeptember 11-én ,,cum laude” minősítéssel megvédte a „Frontfejtési és vágatbiztositó szerkezetek in situ vizsgálatának eredménye” című doktori értekezését.
(Medgyes, Nagyküküllő megye, 1908. november 20 - Melbourne, 1995. július. 17., a. n. Kovács Anna; Vác, Köztársaság u. 67.)
Jogi doktor. 1937-ben vármegyei díjnok, majd tanácsnok Vác Város Polgármesteri Hivatalában. 1945-től 1949. április 28-ig Vác város polgármestere. Ezt követően a Váci Tatarozó, illetve az Észak-Pest Megyei Tatarozó és Építő Vállalat tervfelbontó normása, technikusa, majd jogásza. 1948-ig SZDP, 1948-ban rövid ideig, kizárásáig MDP-tag. 1956-ban az újjászerveződő SZDP tagja. 1956. október 26-tól a nép által, 1956. november 14-én a munkástanácsok küldöttei által véglegesen választott Váci Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, a város polgármestere. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács elnöke. 1956. december 2-tól a Bástya Sk. Intézőbizottságának tagja.
1990-ben Vác város díszpolgára lett.
Forrás. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény II. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)
Országgyűlési képviselő 1958 -1975.
VTRGY Kereskedelmi főosztály vezető 1962.
VTRGY Labóratórium vezető 1967.
MSZBT országos alelnöke 1968.
Videoton vegyi gyáregységének főtechnológusa 1971.
Gyáregység igazgató, Videoton, 1980.
Hazafias Népfront megyei alelnöke 1963., elnöke 1985.
Munka Érdemrend Arany fokozata 1981.
Elhunyt: 2013.03.13.
Kaszás István 1916. november 11-én Budapesten született. Tizenöt éves korától a tatabányai bányákban dolgozott. 1945 után több fontos tisztségettöltött be. 1963 óta a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Komárom megyei SZMT elnökségének, valamint a Bányaipar iDolgozók Szakszervezete központivezetősége elnökségének tagja. Munkásságáért többször részesült magas államikitüntetésben. A Tatai Szénbányák Szakszervezeti Bizottságának titkára. 1973. december 14-én gépkocsibaleset következtében elhunyt.
Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.
Dr. Jávorszky Ödön 1906. november 12-én született Vácon. Itt végezte elemi iskoláit, majd tanulmányait a Piarista Gimnáziumban folytatta. 1925-ben belépett az irgalmasok rendjébe és hat évvel később fogadalmat tett. Szerzetesként tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán, ahol 1939-ben orvosdoktorrá avatták. A háború sújtotta Magyarországon több városban praktizált. A rend feloszlatása után visszaköltözött szülővárosába. Nevéhez fűződik a váci sebészet, traumatológia, belgyógyászat, gégészet és szülészet elindítása. Teljes életét és szakmai tudását a magasabb szintű egészségügyi ellátás kialakításának, ill. a fiatal kollégák tanításának szentelte. Részt vett a jelenlegi kórház beindításában. 1975. június 21-én, nyugdíjba vonulása után másfél évvel halt meg abban a kórházban, amelyért egész életében harcolt. Emléktáblája az első emeleten található. 1991. óta nevét viseli a kórház. Emlékére felesége alapítványt hozott létre, a kórházi betegellátás pénzügyi megsegítésére, valamint az ő neve fémjelzi a minden évben kiadásra kerülő tudományos pályadíjakat is. Hamvai az alsóvárosi temetőben nyugszanak.
Hubay Győző (Miskolc, 1930. április 5. – Tatabánya, 2004. május 25.) SZOT-díjas koreográfus, a Bányász Táncegyüttes alapítója. Az első elemi iskolát Szikszón végezte, majd 7 éves korában Budapestre került, mivel édesapját a Honvédelmi Minisztériumba helyezték. 12 éves korában regös cserkészként ismerkedett meg a népművészettel, néptánccal, népzenével Molnár István vezetése alatt. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban (1948) tanult. A gimnáziumban a Muharai táncegyüttesben táncolt, koreográfusuk Szabó Iván Munkácsy díjas szobrászművész volt. Olyanokkal táncolt együtt, mint Knoll István (Későbbi érdemes filmművész), Jancsó Miklós, Vass Lajos, Béres Ferenc.
1950-1954 között a Színművészeti Főiskolán tanult és táncrendezői szakon végzett.
Rábai Miklós kérte meg a budapesti VIT előtt az amatőr tatai táborban, hogy foglalkozzon tatabányai gimnazistákkal, így 1949-ben alapította meg a Bányász Táncegyüttest. 1957-től a Komárom megyei művelődési osztályra került, ahol a művészetek felügyelőjeként dolgozott két évtizeden keresztül. Később, 1975-től a Tatabányai Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságánál volt a kultúra és sport vezetője 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Nyugdíjasként a Hazafias Népfront városi elnöke volt, majd ennek utódjánál, a TESZ-nél töltötte be ugyanezt a szerepet. 1996 és 1998 között a Tatai Művészeti Iskola igazgatója volt.
Díjak:
Miniszteri Dicséret Elismerés (1955)
Kiváló Népművelő (1969)
Komárom Megyei Művészeti Díj (1970)
Ifjúsági Érdemérem (1974)
SZOT-díj (1975)
Tatabányáért Emlékplakett (1979)
Szakmai Munkáért Arany fokozat (1985)
Kiváló Munkáért-díj (1989)
Életet az Éveknek (1994)
Ezüst Turul Díj (1999)
(Mór, 1954. augusztus 8. – Székesfehérvár, 2002. október 12.) irodalomtörténész, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos tanár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, osztályvezetője.
Alapfokú tanulmányait Móron végezte, majd 1975-ben diplomázott a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Ezután tanárként vállalt állást a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában, ahol 1982-ig dolgozott. 1982–84 között a székesfehérvári 323. sz. Építőipari Szakmunkásképző Intézet tanára volt. 1984-től a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum népművelője, gyermekeknek, katonáknak tartott ismeretterjesztő képzéseket, ünnepségeket szervezett, kiállításokat rendezett. Elvégezte az ELTE kiegészítő magyar és történelem szakos egyetemi szintű képzését (1985–87), majd a rendszerváltás után az ELTE posztgraduális fotográfiatörténeti szakát. Később irodalom- és fotográfiatörténészi beosztásba került, haláláig az újkortörténeti gyűjtemény munkatársaként a múlt tárgyi emlékeit is gyűjtötte, kezelte.
Egykori MDF tag, Győr MJV Önkormányzatának képviselője, jogtanácsos, ügyvéd, az Antall kormány köztársasági megbízottja 1990 - 1994.
Halász István 1930. december 11-én született Veszprémvarsányban, négygyermekes családban. Édesapja kovács volt. A veszprémi polgári elvégzése után a péti Nitrogénművekben, majd a Várpalotai Szénbányáknál dolgozott. 1950-ben katonatisztként került Tatabányára, itt is nősült meg, helyi lányt vett el, ezért telepedett le Tatabányán. Két évvel később leszerelt a Néphadseregtől, és a Tatabányai Szénbányáknál helyezkedett el. Előbb vájár-, majd lőmestervizsgát tett, később az aknászképző technikum elvégzése után aknászként dolgozott a VIII-as aknaüzemben. A munkásőrség alapító, 1957-es tagja. Hamarosan rajparancsokká, majd 1963-ban századparancsnokká nevezték ki.
Halász István 1965. január 13-tól volt a tatabányai Tóth Bucsoki munkásőr zászlóalj parancsnoka, egészen 1985. február 28-ig. Ő volt a leghosszabb ideig a tatabányai munkásőr egység parancsnoka, az ő vezetése alatt kapta az egység a legtöbb elismerését is (beleértve 1977-ben a Vörös Csillag Érdemrendet is).
Halász István 1991 tavaszán hunyt el Tatabányán. Tatabányán is van eltemetve, a síkvölgyi temetőben.
A rövid életrajzot összeállította:
Dr. B. Stenge Csaba
Tatabánya, 2021. február 3.
Születési adatok: 1935. január 25., Szombathely
Halálozási adatok: 2004. október 26., Budapest
Szülei: Gombkötő Gábor, Hídvéghy Gabriella.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán végzett (1956), az ELTE BTK magyar szakos tanári–bolgár szakos filológus okl. szerzett (1960).
A Komárom megyei Dolgozók Lapja munkatársa, kulturális rovatvezetője (1959–1982), főszerkesztője (1982–1990), a 24 Óra c. napilap alapító főszerkesztője (1990–1995). Az Axel-Springer Magyarország Kiadó munkatársa (1995-től). Számos népszerű riportkönyvet írt, novellái különböző antológiákban és folyóiratokban jelentek meg. A Kádár-rendszer egyik jelentős vidéki újságírója volt, aki több mint harminc éven át dolgozott a Dolgozók Lapjánál, ahol kulturális rovatvezetőként és az irodalmi melléklet szerkesztőjeként egy vidéki irodalmi műhelyt kívánt kialakítani. Elképzelési alapján valósult meg az Új Forrás c. irodalmi magazin (jóllehet a folyóirat szerkesztőjének nem őt, hanem a politikailag megbízhatóbb Payer Istvánt, a Komárom Megyei Tanács művelődési osztályának egyik munkatársát nevezték ki). Helytörténészként Komárom megye nagyobb városai és elsősorban Tatabánya történetével, a helyi nagyobb gyárak, vállalatok és üzemek történetével foglalkozott. Néhány írása Gábor István néven jelent meg. Az Új Forrás szerkesztőbizottságának alapító tagja (1967-től)
Elismerések: Munka Érdemrend (arany, 1986). A Komárom Megyei Tanács Irodalmi Nívódíja (1975), MÚOSZ Aranytoll (2003).
Gánti Tibor 1933-ban született Vácott. Édesapja órásmester volt. A Naszályon tett diákkori kirándulásai egy életre megszerettették vele a természetet. Később is szívesen vonult vissza a Dunakanyarba. Középiskolai tanulmányait Vácott végezte, de az utolsó évben Budapestre került. Ott is érettségizett, majd a budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karán szerzett diplomát. Több munkahely után (pl. a váci Forte Fotokémiai Kutató) ledoktorált élelmiszer-kémiai témában. Ezt követően ipari mikrobiológia témakörben szerzett kandidátusi fokozatot. A Magyar Biológiai Társaság főtitkára (1978-1986), a Természet Világa főszerkesztője (1980-1990). 1980-ban védte meg nagydoktori disszertációját az elméleti biológia területén. Címzetes egyetemi tanárként 1981-óta akadémiai kutató volt az ELTE Genetikai, illetve Növényrendszertani Tanszékén (1981-1999). Kutatómunkáját az MTA Ökológiai Modellező Csoportjának tudományos tanácsadójaként végezte. 1987. és 2002. között a Váci Múzeum Egyesület elnöke. 2003-tól a Collegium Budapest munkatársa volt. 2009-ben hunyt el Nagymaroson.
Egyetemi tanulmányok és tudományos fokozatok:
Dipl. Chem. Eng. Technical University, Budapest, 1958
Dr. techn. Technical University, Budapest, l962
Candidate of biol. Sci. Hungarian Academy of Sciences, l974
Honorary docent: Eötvös University, Budapest, 1974
Doctor of biol. Sci. Hungarian Academy of Sciences, 1980
Honorary professor: Eötvös University, Budapest, 1982
Munkahelyi pozíciók:
1951-1952 Laboratory assistant. Bacteriological Laboratory, Factory of Canned Food, Dunakeszi.
1953-1954 Laboratory assistant. Photochemical Research Institute, Vác.
1958-1965 Head, Yeast Laboratory, Yeast Factory, Budapest
1965-1974 Head, Biochemical Department. REANAL Factory of Laboratory Chemicals, Budapest
1974-1999 Scientific Consultant, Ecological and Modelling Research Group of Hung. Acad. Sci., Budapest
1992-2000 Director, Cogitator deposit company, Nagymaros
Tanári pozíciók:
1968-1972 Guest lecturer of industrial biochemistry, Eötvös University, Budapest
1974-1976 Guest lecturer of the theoretical biology, University of Gödöllô
1975-1979 Guest lecturer of the theoretical biology, József Attila University, Szeged
1978-1999 Guest professor of the theoretical biology, Eötvös University, Budapest
Egyéb pozíciók:
1968-1973 Member, Presidency of the Hungarian Biochemical Society
1978-1986 General Secretary, Hungarian Biological Society
1980-1988 Member, Presidency of the Hungarian Astronautic Society
1986-1992 President, Environmental Council of the Federation of Scientific and Technical Societies of Hungary
1980-1992 Member, Presidency of the Federation of Scientific and Technical Societies of Hungary
1980-1990 Chief editor of Természet Világa (a Hungarian journal, similar to the Scientific American)
2000-2001 Fellow of Collegium Budapest (Institute for Advanced Study)
Díjak, elismerések:
1982 Herman Otto díj
1986 MTESz díj
1989 Pro Natura medál
Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.
Finta Lajos édesapjához hasonlóan Győrben született. Itt végezte el középiskolai tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történelemtanári diplomát. Néhány hónapig tanított Győr-Gyárvárosban és Rajkán. Egyetlen munkahelye tulajdonképpen a „Torony” alatt volt, ahol kezdetben Győr kulturális életének akkori irányítója, Pernesz Gyula közvetlen munkatársaként dolgozott. Először az amatőr népművelési mozgalmakat irányította és szervezte. Később részt vett többi között a Győri Nyár, a Győri Művésztelep, a városi könyvtár létrehozásában. Nevéhez fűződik több győri művészeti és kulturális létesítmény felállítása és elhelyezése, Eskulits Tamás Mosolygó Vénusz című carrarai fehér márványból készült szépséges szobra, Kerényi Jenő Bisinger sétánybeli Faun-szobrai, meg Borsos Miklós Bartók-emlék- műve.
Létrehozta a TIT Győr városi részlegét, amelynek alelnöke volt.
Győrről és utazásai során nagy mennyiségű fotót készített, Győri Hangulatok című 11 fényképfelvételével a Győri Fotóklub pályázatán előkelő helyezést ért el.
Munkásságának relikviáit, emlékeit több vaskos albumban gyűjtötte össze, amelynek egyikén az alábbi Vergilius-idézet olvasható: „Egykoron talán öröm lesz gondolni ezekre.”