„Bétsnek minden ritkaságait semmissé tette előttem a siketnémáknak Oskolája…”- írta nagy elragadtatással Cházár András 1799-ben a bécsi Magyar Kurír szerkesztőjének.
E sokszor idézett levél nyomán kezdődött meg hazánkban az áldozatos szervezőmunka, melynek eredményeként megnyitotta kapuit a Váczi Királyi Magyar Siketnéma Intézet.
Az első igazgató, Simon Antal volt (1802-1808), akinek „Igaz Mester „c. munkájából, kiderül, hogy nagy gondot fordítottak, az írás, olvasás, valamint a mesterséges jelnyelv tanítására. Az iskola ekkor alapítványokból tartotta fenn magát, módszertanilag a bécsi mintát követte.
Simon Antal halála után Schwarczer Antal került az iskola élére (1808-1834), vezetése alatt az intézet fénykorát élte. A pedagógiai munka alapját továbbra is a bécsi – módszer képezte, de azt jelentősen továbbfejlesztették, szavak globális kiejtését is tanították. Simon Antal elképzelése az volt, hogy az oktatás végcélja a hangos beszéd, a jelnyelv pedig a cél elérésének eszköze.
A tantárgyakban az első jelentős tartalmi változás 1845 - ben történt, amikor a nyelvtanítás keretéből kivált a földrajz, a természettan (1856), a természetrajz (1868), és a történelem (1870). A szájról olvasás, mint „rendes tantárgy” 1871-ben jelent meg.
1873-ban ismét új korszak kezdődik az iskola életében, Fekete Károly (Schwarczer Antal fia) igazgatása alatt (1873-1889). Ő vezette be a „német- módszert” - a jelek teljes kizárásával - a hangos beszéd és szájról olvasás tanítását. A képzési időt 4-ről 8 évre emelték, megszűntették az ipari képzést és a német nyelvet. Nagyobb szerepet kaptak a közhasznú ismeretek, az addigi elméleti nyelvoktatást fokozatosan felváltotta a gyakorlati alkalmazás, a társalgási beszéd.
1899-ben Borbély Sándor lett az iskola igazgatója. Nagy műveltségű kiváló szakember, munkásságát a váci iskola és a siketoktatás szolgálatába állította. Pótolta a közel 100 éves hiányt, amikor megalkotta az első és egységes útmutatót: „Tanterv és Módszertani Útmutatások a Siketnémák Intézetei részére” címen.
Tantervét 1908-1940 között bár többször módosították, de megtartották.
A 100 éves jubileumot jól felhasználta arra, hogy bővítse az intézetet, a siketek iskolahálózatát. Nagy érdemei vannak abban, hogy a századforduló után a mai és a történelmi Magyarország területén sorra nyitották meg a siketek tanintézeteit.
A mai napig nemzetközileg is elismert magyar gyógypedagógia első tanárképzője 1900. április 5-én szintén az ő igazgatása alatt létesült. Működését 1900 szeptemberében kezdte meg Gyógypedagógiai Tanárképző néven, a Siketnémák Váci Magyar Királyi Országos Tanintézetéhez kapcsoltan.
Nagy Péter vezetése idején (1924-1932), a 1924/25-ös tanévtől rendelték el a képzési idő 1 évvel való meghosszabbítását és az előkészítő osztályok szervezését. Értelmi fogyatékos - hallássérültek számára 1928/29-es tanévtől indult az első „D” osztály, később foglalkoztatásukra 2500 négyszögöl mezőgazdasági területet vásároltak.
Angyal József igazgató (1944-1974) szorgalmazására, öntevékenyen kezdi meg az iskola a csoportos hallókészülékek beszerelését. Megvalósult az iskolán belüli hallás szerinti tanítás, melyben nagy segítséget jelentett az Atlas szűrőaudiométer.
Az 1971/72 tanévtől nagyothalló osztályok létesültek.

Vácott 1960 szeptemberében kezdődött az állami zeneoktatás. Két évig az abonyi zeneiskola fiókiskolájaként működött. 1963. január 1-jén önállósult az iskola.
Alapító igazgatója Cs. Nagy Tamás /1996-ig/, majd Ábrahám Balázs /2006-is/, majd Farkas Pál. A váci zeneiskola a Madách Imre Művelődési Központ épületében kapott ideiglenes otthont, a tanítás 8 tanárral és 272 növendékkel indult. A Művelődési Minisztérium, a Pest Megyei Tanács és elsősorban a Vác Városi Tanács támogatásával, 1971. szeptember 1-jén került saját otthonába a zeneiskola. Épületében 18 oktatóterem, négy egyéb helyiség (könyvtár, tanári szoba, irodák) és 225 személyt befogadó hangversenyterem van. 1976-ban új orgona építésére került sor, melyet a drezdai Jemlich cég gyártott. Ezzel lehetővé vált, hogy zenei bemutatók alkalmával orgonahangversenyeket tartsanak. 1981. márciusában, a Bartók-centenárium évében felvették Bartók Béla nevét.
Kezdetben csak hegedű, zongora és szolfézs tanszak működött zeneiskolánkban. 1962-től gordonka, ének, 1963-tól fafúvós és rézfúvós, 1965-től gitár, 1968-tól ütő, 1974-től orgona, 1997-től magánének, és 1998-tól népzene, 2002-től hárfa tanszak indult. Az óvodás korúakra gondolva 1973-ban dalosjáték csoport indult, mely 1981-től kiselőképzőként működik. Jelenleg 12 tanszakon folyik az oktatás 52 kinevezett tanárral és 870 növendékkel.
A váci anyaiskolán kívül Felső-Gödön, majd Verőcén, Nagymaroson, Dunakeszin, Zebegényben, Szobon, Fóton, Vámosmikolán és Nagybörzsönyben szerveztünk zeneoktatást. Az 1967-es tanévben Dunakeszi központtal új önálló zeneiskola indult. 1972. január 1-jével Szob központtal szintén új önálló zeneiskola kezdte meg működését.
Az iskola 2014-ben egyesült a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolával, az új intézmény neve: Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola.

Az új iskola építése 1965-ben elkezdődött ezzel egy időben a Köztársaság út 69. alatti épületet a városszerte ismert “Kőkapu iskolát” 1,5 millió forintért felújították. A nyolc tantermes iskola 1968-ban készült el és 1968/69-es tanév már az új épületben kezdődött. A költözködés jórészt a tanulók segítségével gyalogosan, kézi erővel, de igazán jó hangulatban zajlott. A felnőttek és gyerekek lelkes örömmel hordták át a rájuk bízott felszerelést. 1968. szeptember 18-án bensőséges ünnepség keretében vették birtokba az új épületet. Az alsó tagozat továbbra is a Köztársaság úti épületben maradt. Vácon elsőnek itt vezették be az egyműszakos, váltás nélküli tanítást. A jobb adottságok az iskola szakmai fejlődésére, tanítás színvonalának, hatékonyságának emelésére is kedvező hatással voltak. A tanulók helyben történő étkeztetése lehetővé tette a napközi bővítését. Nőtt a gyermekek száma, lehetőség nyílt a délutáni foglalkozások szakmai színvonalának emelésére. A szakköröket irányító tanárok lelkes munkájának köszönhetően sok érdeklődő tanuló sajátított el a követelményeket meghaladó ismereteket.
1980-ban egy korszak zárult le az iskola életében: nyugdíjba ment Zsebesi István igazgató, aki 25 éves eredményes igazgató munkásságáért Arany János-díjat kapott.
Az 1983-ban került az iskola élére Dóra Zoltán, akit lelkesedéssel és szeretettel vártunk, azóta ő vezeti iskolánkat. Ekkor indultak az angol tagozatos osztályok. Majd informatika tagozattal is bővültek.

1932-ben a Salzmann and Co. svájci cég Budapesten a XIII. ker., Klapka u. 11. sz. alatt rendezte be első üzemét Magyarországon. 1938-ban épült fel a váci üzem, amely a fonalgyártás teljes vertikumát felölelte. A telket a város adta térítés nélkül. Az államosítás után a Finompamutfonó és Cérnázógyár (FICE) váci gyárába telepítették a budapesti üzemet is. 1963-ban a gyárat a Pamutfonóipari Vállalathoz csatolták. A Pamutfonóipari Vállalat 1989-ben jogutód nélkül megszűnt, a váci gyárat a Mestermunka Kft (Masterpiece Ltd.) vette át.

1953-ban a Vácott a Duna bal partján az Alumínium- és Horganyfeldolgozó Vállalatra alapozva egy új hajóépítő üzem jött létre a Dunai Hajógyár és ezen a néven működött 1962-ig. Ez a gyár az alumínium hajóipari feldolgozására rendelkezett be. Kezdetben számos alumínium testű ladikot, csónakot és vitorlás hajót készítettek. Az alumínium ötvözetből készült vízi járművek anyagát a Fémipari Kutatóintézettel közösen fejlesztették és ezzel szakmai körökben is komoly elismerést váltottak ki. Az igazi feladat azonban, amely ezután a gyár fő profilját képezte a vízibuszok építése lett. Az első vízibusz a 301/1. típusszámú 150 személyes TIHANY 1956-ban készült el. A hajó 25 m hosszú, 5 m széles volt és 2 db 85 LE-s Csepel diesel-motor hajtotta. A jól ismert vízibuszok mind a Dunán, mind a Balatonon alkalmazásra kerültek és számos országba exportálták is őket. Ezek a hajók közúton is szállíthatóak voltak, így több olyan zárt víztározón és tavon is megjelentek, ahová egyébként vízi úton nem juthattak volna el. 1956 és 1962 között 44 db. készült belőlük. A Hajógyár 1953-tól a Folyami Flottilla részére is épített alumínium hajókat. Ez a típus az AN-2 nevet kapta. A 13 m hosszú, 3 m széles aknamentesítésre és telepítésre tervezett hajókat szintén Csepel diesel-motorokkal szerelték fel. Ezekből több, közel 40 darab áll szolgálatba a 60-as évek elejéig. Érdekesség, hogy a hajógyár sólyája sosem készült el. A hajótesteket kocsira rakva szállították a vízpartra, ahol úszódaruval emelték őket vízre.
Az alumínium testű hajók építésére szakosodott váci Dunai Hajógyár is része lett a Magyar hajó és Darugyárnak (MHD) Váci Gyáregység néven 1962-ben. A gyár próbaképpen a vízibuszoknak két tengeri változatát is elkészítette. Ezek HÉVÍZ és KESZTHELY néven váltak ismertté a Balatonon. Újdonság volt, hogy ezeken a hajókon a zárt utasterek mellett egy nyitott felső fedélzet is kialakításra került. A hajókat két egyenként 150 lóerős motor hajtja és befogadóképességük a folyami típus 150 férőhelyével szemben 220 fő. A váci gyár másik jellegzetes terméke az alumínium tengeri mentőcsónak lett. E csónakok már evezők helyett kézzel és lábbal hajtható csavarral voltak felszerelve. A hajógyár motorcsónakjai közül a NIXI típus volt a legismertebb 2 és 4 személyes kivitelben készültek. A két személyes csónak 3,7 m hosszú volt és mindössze 107 kg-ot nyomott. A jóval olcsóbb műanyag csónakok térhódítása azonban a hajógyártást gazdaságtalanná tette Vácott. Ettől kezdve az üzem felhagyott a hajóépítéssel és profiltisztítás során fém konténereket gyártására szakosodott. Vácott a gyár harminc éves működése alatt 77 vízibusz épült, amelyek a hazai vizeken túl eljutottak többek között Velence lagúnáiba és Afrika nagy folyóira is.
A motoros kishajók és vizibuszok iránti kereslet csökkenése a gyártmányszerkezet részbeni megváltoztatására kényszerítette a gyárat. Így került sor 1955-ben a gyár életében egészen újszerű motorkerékpár-oldalkocsi gyártásra. Ez az eddigi egyedi és kissorozatú gyártás helyébe a tömeggyártás bevezetését kényszerítette az üzemre. Az oldalkocsi-gyártás folyamata egyes szakaszokon zárt szalagokat alkotott. Technológiailag igen nagy erőpróba elé állította a gyárat, mert az alumínium lemezek sajtolásának szinte valamennyi módszerét alkalmazni kellett. A szerszám kialakításától, a szükséges anyagráhagyásokon keresztül, a ráncfogó nyomásának helyes beállításáig, amitől függött, hogy az anyag szakadás és túlöblösödés nélkül töltse ki a formát, számos kísérletet és tapasztalt szakemberek verejtékes munkáját igényelte. Ebben a munkában és a hajóépítés eddigi sikereiben is Guti Lajos rajzpadlásmester és Halász Kálmán üzemvezető jártak az élen. Hogy ez a gyártás mennyire az egyes személyek rátermettségén múlott, mutatja, hogy a gyár által később külső vállaltnál rendelt, újabb oldalkocsitípus szerszámai sohasem hozták meg a várt eredményt.
Az oldalkocsi gyártás 1957-től kezdve a gyár kapacitásának egyre nagyobb részét vette igénybe és a 60-as években már évi 10-20000 darabot készítettek. A gyártás 1975-ben fejeződött be és az addig gyártott oldalkocsik száma meghaladta a 260.000 darabot. Ennek túlnyomó része exportra készült, amit az is segített, hogy az oldalkocsik csővázát különböző külföldi motorkerékpárokhoz illeszthető változatokban gyártották.
Amikor a motorkerékpár-gyártás leállt, megszűnt az oldalkocsi-készítés is, helyette konténereket állítottak elő, aztán a kilencvenes évek elejére mindenféle ipari tevékenység megszűnt.

A Váci Úttörő Technikai Állomás 1954-ben jött létre az Ilona utca 3. szám alatti volt villaépületben. Célja a váci fiatalok politechnikai képzésének segítése volt, melynek érdekében különféle technikai szakköröket indítottak. Hajós Alfréd nevét 1958-ban vette fel az intézmény. Szakkörei közül kiemelkedett az országban elsőként létrejött Búvár Kund Víziúttörő Csapat (1965-től Glóbus Dunai Flottilla), mely nagyszabású vízitúrákat szervezett. 1966 és 1971 között működött a nagyvilág iránt érdeklődő gyermekeket tömörítő Glóbus Club. Tagjai kiterjedt kapcsolatokat építettek ki más országok úttörőivel. Az úttörőház gondot fordított az úttörővezetők képzésére is. 1977-ben a régi művelődési ház épületébe (ma Dr. Csányi László krt. 58.) költöztek, csak a vízi úttörők bázisa maradt a Duna-parti épületben. Az úttörőház működtette a városháza pincéjében 1988 júniusától a középiskolások szabadidejének kulturált eltöltését célzó Diáktanyát. A hely elsősorban „ifjúsági presszóként” üzemelt, azonban tudományos ismeretterjesztő előadásoknak, koncerteknek, diszkóknak is helyet adott. 1989-től az úttörőház a Hajós Alfréd Ifjúsági Centrum nevet vette fel. 1991. március 1-jén összevonták a Madách Imre Művelődési Központtal.

Az amerikai Kodak brit leányvállalata fotókémiai gyár építését kezdte meg 1913-ban Vácon. A termelés csak 1922-ben indult el. Hétféle fotópapírt gyártottak ekkoriban a váci Kodak gyárban, közöttük röntgenfényképezésre alkalmas papírt is.A II. világháború első évében az angol vezetőség elhagyta a gyárat, amit 1944-ben hadiüzemmé minősítettek át. A gyár gépparkját és nyersanyagait nyugatra szállították, az épületekre pedig december elején 49 bomba esett, komoly károkat okozva. 1947-ben a Kodak eladta a váci gyárat a Magyar Általános Hitelbanknak. 1948 elején a vállalatot államosították. Az államosításkor a gyár a Forte Fotokémiai Ipar Vállalat nevet vette fel. Ekkor még csak 129 fő dolgozott az üzemben. 1951-ben felépült a filmüzem. A fotópapír mellett beindult a filmek és fotólemezek gyártása is. A gyár 50 éves fennállásának évében, 1972-ben elindult a színes filmek hazai előállítása. Egyidejűleg a Forte gyár színes kidolgozó laboratóriumokat is nyitott. A gyár a termékeit az 1930-as évek közepétől exportálta a világ számos országába. 1972-ben például a fotópapír 52, a film 45 százalékát termelték külföldi piacokra; a világ 74 országába szállítottak. 1997-ben, a rendszerváltást követően pedig még mindig 50 országba szállítottak Forte márkajelű termékeket. A cég 1992-ben az állami tulajdonú vállalatok privatizálásakor részvénytársasággá alakult át. Ekkor vette fel a Forte Fotokémiai Rt. nevet. 2006-ban a cég 150-200 milliós mínuszt termelt. 2007. februárban leállt a termelés, és utcára kerül a vállalat összes dolgozója. 2004-ben felszámolási eljárás alá került, 2010-ben jogutód nélkül megszűnt.

A rend Magyarországon a 17. század közepén telepedett meg:
1650-ben Szepesváralján,
1669-ben Pozsonyban,
1726-ban Egerben,
1737-ben Temesvárott,
1757-ben Pápán,
1760-ban Kismartonban és Nagyváradon,
1778-ban Vácott,
1796-ban Pécsett és Szakolcán,
1802-ben Pozsonyban,
1804-ben Zágrábban,
1806-ban Budán,
1834-ben Szatmárt nyitottak kórházat és rendházat.
A magyarországi házak 1856-ig az ausztriai Szent Mihály főangyal provinciához tartoztak, ekkor kiváltak, megalakították az önálló, magyarországi Szeplőtelen fogantatás provinciát. A tartományfőnök székhelye 1872-ig Pozsonyban volt, azóta a budapesti Szent István konventben.
A Szeplőtelen fogantatás provincia tartományfőnökei:
1856: Bursák Borgia Ferenc,
1859: Gelencsér Privát,
1871: Ferencfi Imre,
1882: Füzy Szaniszló,
1903: Thuróczy Kornél,
1925: Moscsovits Boldizsár,
1926: Babinszky Nárcisz,
1931: Müller Ödön,
1942: Toponáry József Ede.
1950-ben az ország területén működő szerzetesrendeket feloszlatták. Az 1950. július 2-n kelt 25/1950. sz. törvényerejű rendelet a gyógyszertárak állami tulajdonba vételét rendelte el. Az 1950. szeptember 7-n kelt 34/1950. számú rendelettel pedig az összes női és férfi szerzetesrend működési engedélyét felfüggesztették. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk rendházaikat, és a szerzetben folytatott munkakörüket elvesztették.
1950-ben a magyar rendtartománynak 46 tagja állt a gyógyítás szolgálatában: 3 orvos, 12 gyógyszerész, 4 kórházlelkész.
A Betegápoló Irgalmasrendet az 1990/IV. tv. alapján, a Baranya Megyei Bíróság pk. 60. 173/1996/2. sz. jogerős végzése szerint 6. sorszám alatt nyilvántartásba vették.
Jelenleg három kórházban történik gyógyító tevékenység: Buda, Pécs, Vác.
Érden és Pilisvörösváron idősotthont működtet a Rend.