A tatai medence első bányafelügyelője,majd igazgatója.
Gottschee-ben a krajnai nagyhercegség /mai Szlovénia/ német többségű településén született 1856-ban.
1882-ben Leobenben, a ma is működő híres bányászati akadémián bánya és kohómérnöki oklevelet szerzett.
Először az osztrák érdekeltségű annavölgyi bánya üzemvezetője, majd 1891-től az esztergomi szénbányászatnál tevékenykedett. Kitűnő szakmai munkája alapján bányakapitánysági ajánlásra került a tatai medence szénbányászatához. 1897 január 1-én bányafelügyelői minőségben átvette, ahogy akkoriban nevezték az alsógallai bányászat közvetlen irányítását. A tatai medence szénbányászatának első időszakában 6 lejtősakna tervezési és kivitelezési munkáit irányította. Újszerű bányászati, gépészeti technológiák bevezetésével nagymértékben hozzájárult a kezdetektől a bányászati műveletek biztonságához, a termelési és szállítási kapacitások növeléséhez.
1900-tól a tatai szénbányák igazgatója.
Magyarországon először vezette be az iszaptömedékelést, melynek technológiája évtizedekig jellemzője volt a térség bányászatának. Jelentős érdemei voltak a bányászati tevékenység melletti infrastruktúrák létesítésében. /munkáskolóniák, villamoserőmű, mészégető kemencék, brikettgyár, külfejtés, kulturális és szociális intézmények / 1902-ben I. Ferenc Józseftől m.kir.bányatanácsosi címet kapott.
Egyházat támogató munkájáért a Szent Gergely Rend lovagjává választották.
1907-ben a MÁK Rt. igazgatósági tagja lett majd augusztus végén nyugdíjba vonult, de továbbra is mint műszaki tanácsadó a medence szénbányászatát figyelemmel kísérte és hasznos tanácsaival segítette.
1907-től Bécsben élt ahonnan a trifaili bányászat ügyeit intézte. 1933. április 23-án Bécsben elhunyt.
Még az első lejtősakna megnyitását követő időkben egy emléktáblán megörökítették nevét és érdemeit.
A későbbiekben a VI.sz. akna neve Ranzinger akna lett.
Az 1920 –as évektől egy bányatelepi utca is viselte nevét.
A Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány Ranzinger Vince Emlékérmeket készítetett, melyet minden évben a helyi bányászhagyományok ápolásában jeleskedő személynek adományoz.

http://petrassy.hu/2010/05/16/a-szent-borbala-alapitvany-tortenete/
Alapítók: Dr. Jáki Rezső, Németh László, Juhász András, Stuber György, Fecskés Zoltán, dr. Petrássy Miklós. A kuratórium elnökei dr. Petrássy Miklós, Vér László és Solymos Péter voltak.

Tatabánya város és Dr. Kandikó József marketingszakértő, tanár kezdeményezésével 1992-ben létrejött a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), a közgazdászképzés egyik fellegvára Magyarországon.
Az MÜTF 1999-ben Dunaszerdahelyen is megnyitotta konzultációs központját, amely hét évig működött. Közel száz hallgatója volt, ebből 70-en tettek államvizsgát. A végzettek nagy része sikeres vállalkozó, vállalati vezető, menedzser, tanár lett szűkebb hazájában és a határon túl. A székelyudvarhelyi képzés a mai napig működik a Tatabányai Főiskola és Székelyudvarhely városának támogatásával, jelenleg közel 40 hallgatója van. Az MÜTF fénykorát az 1997–1998-as és a 2002–2004-es években érte el, amikor több száz hallgatója volt Tatabányán és Budapesten egyaránt. Dr. Kandikó József főigazgató és lelkes kollégái, tanárai idejében 18 éven át virágkorát élte az oktatási intézmény, rátermett, gyakorlatorientált üzleti szakemberek kerültek ki a főiskoláról. Nagy változás történt 2011-ben, amikor a Harsányi János Főiskola beolvadásával az intézmény az Edutus Főiskola nevet vette fel, ezt követően a régi tanárok, munkatársak nagy része kicserélődött. 2017-ben a tatabányai képzés hallgatóinak száma jócskán csökkent, a budapesti képzés megerősítést nyert.

Fekete Lajos 1934. december 20-án született Tardoson. Gimnáziumi tanulmányait a tatai Piarista Gimnáziumban végezte, ahol a műveltség átfogó alapjai megismerése mellett az életre, az abban való helytállásra is felkészítették. Sopronban 1958-ban szerezte bányamérnöki diplomáját. 1958. május 15-én munkát vállalt a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél. Munkássága, egész élete Tatabányához, a tatabányai bányászathoz kötődött. Első beosztása a központi iroda mérnökségén volt, itt ismerte meg a szénmedencét, a vállalatot, a kollégákat, az egész akkori tröszt működését, irányítási rendszerét, majd az év végén V/a. aknára helyezték beosztott mérnöknek. 1960-tól a XII. aknán dolgozott. Az itt végzett bányamérnöki munkájára mindig szívesen emlékezett, és későbbi pályafutása ideális felkészülésének tekintette. 1962. május 7-én az egyik legnehezebb tatabányai akna, a XII/a. akna főmérnökének, felelős műszaki vezetőjének nevezték ki. Munkássága a tatabányai bányászkodás arra az időszakára esett, amikor már túl voltunk a széncsatákon, megjelentek a konkurens energiahordozók, repedezett a merev tervgazdálkodás. Így a tatabányai bányászértelmiség túlnyomó részét képező bányamérnökök közül kellett a szorosan vett bányamérnöki szakmát a közgazdasági ismeretekkel is felvértezni. Ő is a közgazdasági területek felé fordult. Még az aknaüzemben dolgozott, amikor megkezdte tanulmányait a mérnök-közgazdász ismeretek megszerzésére, melyeket 1965-ben sikeresen be is fejezett.
1965-ben váratlanul törés következett be pályafutásában, felmentették főmérnöki beosztásából és a központi irodákhoz került főelőadói beosztásban, majd 1967. január 1-jétől a bérügyi osztály vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli munkája és eredményei az egész iparágban elismertséget és tekintélyt szereztek számára. 1974. február 1-jétõl a közgazdasági főosztály vezetője lett. Már nemcsak az 1968-as új gazdasági mechanizmus bérszabályozása, hanem a komplex szabályozási rendszer kihívásai kezelésének első számú vállalati vezetője lett. 1980-ban dr. Gál István váratlan halálát követően, közel egy éves átmeneti időszak után Fekete Lajos lett a vállalat vezérigazgatója. Működése alatt csúcsra került a szénen kívüli tevékenység, a központi műhely a magyar bányagépgyártás egyik központjává vált, a VIDUS pedig a környezetvédelmi ipar egyik fellegvára lett.
1981-ben indult meg a termelés Nagyegyházán, de 1984-ben bezárt a talán legjobb tatabányai aknaüzem, a XV/c. és sorra a többi, a tatabányai belső aknák, közülük legutoljára, 1987-ben a XII/a. akna. Igen mozgalmas években vezette a vállalatot, amikor már zajlottak a rendszerváltás akkor még nem tudott, de a valóságban már létező folyamatai. A szanálási eljárásig vezette a vállalat küzdelmét a tovább élésért, illetve a méltó befejezésért. Tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a vállalat sikeres szanálási folyamatot tudott végrehajtani. Munkáját nyugdíjazásáig a tatabányai bányászat egyik legnagyobb teljesítményét, a HALDEX eljárás nevét felvevő HALDEX Rt.-nél folytatta, kissé megkeseredve, de változatlan lendülettel és ambícióval.
Munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták, ezekre nem vágyott, de kellő tisztelettel fogadta. A Munka Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend birtokosa. Legjobban, miután egész munkás életét a tatabányai bányászatnak, Tatabányának szentelte, a város Díszpolgára kitüntetésnek örült.
Fekete Lajos a kor követelményeit felismerő, azokat megvalósítani akaró, törekvő vezető volt. Olyan ember, akinek ambíciói voltak, egészséges becsvággyal bírt, maga is sokat dolgozott, a munkában példát mutatott. Hihetetlen memóriával bírt, Tatabányán szinte mindenkit ismert, tudott róluk valamit. A vállalatra, a szénbányászatra vonatkozó szinte valamennyi lényeges adatot ismert. Ha előadást, tájékoztatást tartott, az adatokat papír nélkül, hibátlanul mondta.

Alapította a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1917-ben, Népház néven.

Az intézetet Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata a 196/1992. (XI. 19.) sz. közgyűlési határozatával alapította 1993. január l-jén.
önkormányzat. A szakmai-művészeti munka irányításával Gonda János zongoraművészt bízták meg, az új intézmény művészeti tanácsának tagjai: Forrai Katalin, Csébfalvi Károlyné, Tusa Erzsébet, valamint a tatabányai városi zeneiskola mindenkori igazgatója és az intézet mindenkori kulturális menedzsere. A tatabányai intézet műhelyként kívánt teret adni a különböző zenepedagógiai irányzatoknak, népszerűsítette az értékes törekvéseket, az elszigetelt kísérleteket. Különböző kurzusokat hangversenyeket, bemutatókat és konferenciákat szervezett.
Az önkormányzat 2000. december 31-gyel jogutód nélkül megszüntette.
A „Kreatív Zenepedagógiáért” Közhasznú Alapítvány működtette tovább 2001-től.

Tatabánya Város Tanácsának Végrehajtó Bizottsága a 36/1978. sz. határozatával 1979. január l-jétől gazdaságilag összevontan működtette a város fenntartásában lévő művelődési otthonokat Városi Művelődési Központként. Az új intézmény központilag a bánhidai Puskin Művelődési Házban kapott helyet. Az önkormányzat 1991. december 3l-jével megszüntette az intézményt, visszaállítva a területi művelődési házak önállóságát.

Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte község volt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, melyet az itt talált bronzkori, s a nemrég Ny-i határában feltárt római kori leletek is igazolnak. Nevét a feltevések szerint egykori tulajdonosáról – aki bán méltóságot viselt – és a birtokán átfolyó Rákos folyó (ma Által-ér) felett átívelő hídról, amit a "Bán hídjának" neveztek kapta.
Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal. E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-barlang melletti hegytetőn Európa legnagyobb, turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában.
Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve.A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.
A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.
Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.
A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.
1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.
A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.
A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára, valószínűleg Trencsén Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból,részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.
Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása című művében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel előbb, mint a szőlősiek.” Ő még azt is közli, hogy „földje nem olyan minőségű, hogy alkalmas lenne előnyös földművelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szőlőket északkeletre, a Szőlőstől folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtőjén, ahol a Szt. Vid barlangja is van…Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani. A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetősége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint
A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kőfejtés is. Jellemző volt erre az időszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erőmű) nagy része a műszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erővel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára. A kisebb zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgő bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sőt a mindennapi beszédet is. Új szavak kerültek be a németből, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németből került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülők már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.) Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…
A bányatelep ellátására az ország más részeiből kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Ők az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal. A helybeli gazdálkodók nem foglalkoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelő salátát, a káposztát és a szőlőkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni. A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettős és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az ő közvetítésükkel terjedt el. Ők a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hűen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév őrzi (Bolgárkert utca).
1947-ben szűnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsőgallát, és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselőtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.
Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Művelődési Ház és a Szlovák Ház.

Felsőgalla története sok tekintetben összefonódik Alsógalláéval, egyes források szerint a két falu valamikor egy települést alkotott. Valójában a 18. század előtti Felsőgalláról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy első fennmaradt okleveles említése 1251-ből származik (Gala), s ezekben az időkben magyarok lakták. A következő háromszáz év azonban homályba vész, hiszen a 16. századi török pusztítás nyomán a település a földdel vált egyenlővé.
A török kiszorítása után, a 18. században spontán népmozgás indult meg a területen. Miután gróf Esterházy József Komárom-megye főispánjaként 1727-ben megvásárolta a Tata-gesztesi uradalmat, megkezdte a szervezett betelepítést. (Az uradalom óriásbirtok volt: Komárom-megye Dunától délre eső területei, Győr és Fehér vármegye is hozzá tartozott.) Alsó- és Felsőgallán kívül Esterházy Tarjánba, Környére és Vértessomlóra is katolikus német telepeseket vonzott. „Módszere” egyszerű volt: adómentességet és az úrbéri szolgáltatások rendje alóli felmentést kínált a betelepülőknek. Ez igen vonzó lehetőség volt a családjuk örökségből kiszorult németek számára. Az akkori német öröklésrend szerint ugyanis a teljes birtok- és állatállományt, valamint a házat is a legidősebb fiú örökölte – osztatlanul. A többiek számára az önálló gazdává válás és a jobb élet lehetősége volt tehát az a motiváció, ami miatt hazájukat elhagyva – többek között – Felsőgallára települtek. Munkájuk gyümölcse bőségesen ellátta a tatai piacot. A következő két évszázad a telepesek szorgos munkájával, ünnepeivel, kultúrájuk ápolásával, az uradalom virágzásával telt.
A 19. században felfedezték a környező szénmezőket, ami viharos változást hozott Felsőgalla és a környék életébe. Az első csille szenet 1896-ban hozták felszínre. Hamarosan óriási ipari fellendülés vette kezdetét. Cementgyár, téglagyár, mészégető telep, karbidgyár, kátrányfeldolgozó üzem létesült. Mindez tömegeket vonzott Felsőgallára és környékére. Egyrészt az ipar kínálta munkalehetőségben, másrészt a felpezsdülő gazdasági életben rejlett a csáberő. Az élet és a polgárosodás központja egyértelműen Felsőgalla volt. A kereskedelem, a különféle szolgáltatások, a kulturális és szórakozási lehetőségek gazdag palettáját kínálta az itt élőknek, ide települőknek.
A két világháború Felsőgallán is végigsöpört. Több épületet, köztük a Kálvárián álló kis kápolnát és az akkori Szent János utcai zsinagógát lebombázták. A második világháború utáni szovjet megszállás véget vetett a nemesi rangoknak, a Tata-gesztesi uradalom korábbi formájában megszűnt.
Az új szellemiség nem tűrte meg a kultúráját hűen ápoló német telepesek több generációnyi leszármazottait. Jórészüket elűzték, erőszakkal kitelepítették. Akik pedig maradtak, nem használhatták a német nyelvet, nem tarthatták meg hagyományaikat. 1947-ben a négy elődtelepülés – Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, és (kis-)Tatabánya (mai óváros) – összevonásával megalakult Tatabánya, 1950-től Komárom-megye székhelye. Az új település központja az első néhány évben Felsőgalla volt, a Városháza is itt kapott helyet. Újváros kiépülésével azonban a város súlypontja áthelyeződött. A Munkásőr-laktanya robusztus épülete Felsőgallán volt – itt verték le 1956-ban a tüntetők a vörös csillagot. (Az épület ma Felsőgallai Szolgáltatóházként működik.)
A rendszerváltás után megindult a civil élet. Létrejött a sportegyesület, nyugdíjas szervezetek, Baráti Kör. Újra előtérbe került a nemzetiségi hagyományok ápolása, felélesztése. Immár húsz éve majd’ minden évben megrendezik a látványos szüreti felvonulást, s két alkalommal tartottak hagyományos sváb lakodalmast. A művelődési házban kapott otthont az Obergalla Kapelle, a felsőgallai nemzetiségi dalkör és tánccsoport.

Az Iskola 1952. szeptember 1-én a Munkaerő Tartalékok Hivatal (MTH) 314.sz. Építőipari Intézete néven kezdte meg működését. A képzés elsősorban az építőiparra koncentrálódott, kőműves, ács, vasbeton-szerelő tanulókat képeztek. 1955-ben bővül a szakmai képzés struktúrája, megjelennek a vas- és villamos ipari szakmák. Megszűnt a kizárólagos építő-ipari jelleg. 1959-ben tovább bővült a szakmák köre, 45 szakmában folyt képzés. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején a gazdasági változások hatására az iskola stratégiai döntésre kényszerült, saját hatáskörbe vonta a gyakorlati képzést. Így került sor az építőipari tanműhely kialakítására. Az iskola tanműhelyén belül női ruhakészítő és fodrász tanműhelyt is kialakítottak. Az így létrehozott tanműhelyben a ’90-es évek elején közel 1000 tanuló szakképzését biztosította az iskola saját keretein belül. 1991-ben az iskola felvette a megyénkben alkotó nagy barokk építőmester nevét és Fellner Jakab Középfokú Iskola lett. Az 1996-os tanévre a korábbi 1400-as tanulólétszám lecsökkent 1100 főre. 2004-ben az iskola a megyei önkormányzattól Tatabánya Megyei Jogú Város fenntartásába került, egyidejűleg az oktatáspolitika integrációs céljainak megfelelően egyesült a volt Kossuth Lajos Általános Iskolával. A fenntartó így próbálta biztosítani az iskola folyamatos tanuló utánpótlását. 2005-ben az intézmény, több városi intézménnyel együtt a megalakuló Bánki Donát Térségi Integrált Szakképző Központ konzorciumi tagja lett. Ezzel új alapokra helyeződött a város, illetve a térség szakképző iskoláinak együttműködése. A 2009-es évben iskolánk újabb összevonások részese volt, az iskola a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziummal és a városi Középfokú Kollégiummal összeolvadva a Tatabányai Általános Iskola, Szakképző Iskola és Középfokú Kollégium egyik feladat-ellátási helye lett. 2011-ben a törvényi változások miatt az intézmény általános iskolai része levált az iskoláról és felvette a Kandó Kálmán Szakiskola, Középiskola és Kollégium nevet.

Bánhidán ma már csak egy iskola működik, amely Római Katolikus Népiskola néven 1932-ben épült fel lakossági közmunkával, a katolikus egyház támogatásával. Az alsó szinten 6 tanteremben folyt a tanítás.
1960-ban felvette a Jókai Mór nevet. Az önálló iskolában 433 diák és 22 pedagógus kezdte meg a tanévet. 1963-ban az épületet átalakították. A felső szinten is tantermeket alakítottak ki.
1992-ben a régi épület mellé új tornacsarnokot emeltek. Az azóta eltelt években folyamatosan megújult az épület. A külső tatarozás, majd a tetőszerkezet cseréje után a földszinti folyosó teljes felújítása következett. Megtörtént a vizesblokkok korszerűsítése is. A legutóbbi években az informatika és nyelvi terem után sikerült művészeti és természettudományos szaktantermet kialakítani, valamint egy minden igényt kielégítő fejlesztő szobát is. A tantermek, irodák új ajtókat, és ablakokat kaptak.

Száron a németek betelepülése 1729-ben kezdődött. 1747-ben található az első utalás a tanítóra, akit Müller Györgynek (Georg Müller) hívtak, és már 11 éve szolgált. Tehát ez alapján, már 1736-ban is volt iskola, illetve tanító a faluban! Az iskoláról az előző írás azt mondja, hogy az iskola megfelelő nagyságú volt, a tetejét és a kerítést javítani kellett. A tanító fél sessio (fél telek) földet kapott, azt viszont neki kellett megművelnie.
Ebben az időben Leber János (Johann Leber) volt a falu papja, aki a Michael Mullay után töltötte be ezt a tisztet. 1770-től Müller Ferenc a tanító. Télen körülbelül 130 tanítványa volt. Minden tanulótól 50 dénárt kapott, a falutól pedig 20 mérő rozsot, és 8 öl tüzifát.
1833-ban falusi tanítóként Gajetan Kopalikk-ot említik. A másikról, Willendorfer Ferencről már többet lehet tudni. A Minisztériumnak javasolták, hogy adjanak neki fizetést. Azzal indokolták, hogy nem mindennapos tanár. Az iskola, amit vezetett, kitűnően volt fegyelmezve, az egész környéken mintaként volt ismert. A tanár munkája kiemelkedő volt, az életszínvonalát is megemlítették, mégpedig a szorgalmával és spórolásával átlagosan tudott élni. Ő 1871-ig dolgozott Száron, és 47 évig volt kántortanító, és ebből 34 évet Száron töltött el.
Miután Willendorfer Ferenc már nem tudott az iskolában dolgozni, pályázatot írtak ki az állás betöltésére. A pályázókat a következő kritériumok alapján vizsgálták: a pályázó etikai viselkedése, a bizonyítvány jegyei, a gyakorlatának a helye, a szorgalma és kántori képességei.
Az állást a szári Freesz András kapta, aki akkor 33 éves volt. Ő Száron született, és kitűnően volt kiképezve, több éves gyakorlata volt és a szorgalma pedig nagyon dicséretes.
Mivel a falu nagyobb lett és több gyerek lett, ezért bővíteni kellett az iskolát. Így Száron még egy osztály lett, az első segédtanító Birnbauer János volt, majd utána Hasenfratz János. Miután Freesz András (1899) nyugdíjba ment, Birnbauer János volt a tanító, majd 1903-tól Hasenfratz Jánossal egyenrangú kollégák lettek. Halász János pedig kántor lett. Mellettük még segédtanítóként Schuppa Lajos dolgozott.
Egy 1905-ös irat szerint a tanároknak nemcsak naponta kellett az iskolában tanítaniuk, hanem vasárnap is. A gazdasági továbbképző iskolákban is órákat kellett adniuk, a templomban és templomon kívül is el kellett látniuk a kántori teendőket. Az állásnak még volt egy fontos előírása, hogy a tanítónak mind magyarul és mind németül ugyanolyan szinten kellett beszélnie.
Egy 1930-as irat szerint a szári iskolában 233 tanköteles gyerek és 3 tanító volt.
A ma Szárligetnek nevezett település régen Szárhoz tartozott, és Ujtelepnek hívták. Egy 1933-as jegyzőkönyv adatai alapján a telepen élők száma 350 fő volt, a tanköteles gyerekek száma pedig 58. A gyerekek Szárra jártak iskolába, de mivel nagy volt a távolság e szerint az irat szerint, ezért Fejér vármegye királyi Tanfelügyelője egy rendeletet adott ki a szári iskolaszéknek, mely szerint Ujtelepen mindennapi iskolát létesítsenek.
Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szár-2- Újtelepi állami (volt római katolikus) fiók iskola adatgyűjtőíve [9]szerint Ujtelepen (Szárligeten) 1932 és 1942 között egy tanerő volt, majd két tanerő. Az iskola 1942-ig magánházban bérelt 1 tanteremben működött, és 1942-ben épült fel a 2 tantermes egy lakásos iskola.
Száron a négy tantermes épületet, ahol most az alsó tagozat van, azt 1936-ban kezdték építeni. Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szári állami önálló általános iskola adatgyűjtőíve szerint miután az iskolát újjáépítették 4 tantermes lett és 4 tanerős. 1940-ben 5 tanerős és nyolcosztályos népiskola lett. 1944-ben a háborús események miatt az összes bútorzat, ajtók és részben a padlózat is tönkrement. 1947-re hozták teljesen rendbe, ami akkor 8 tantermes lett.
Az 1940-es években a tanulók két csoportra voltak osztva, magyar vagy német szakot választhattak. A szakfelügyelő a diákok magyar kiejtését hibátlannak és megfelelőnek tartotta. 1941-ben a német nyelvű szülők választhattak, hogy melyik nyelven tanítatják a gyereküket. A magyar nyelvet senki nem választotta, 125 szülő kétnyelvű oktatást óhajtotta, míg 34 szülő csak németül akarta a gyermekét taníttatni.
A magyar nyelv helyes használata viszont hangsúlyozva volt az iskolában.
A háború előtt működött a Venosz-alapítvány, melyet Venosz Imre hozott létre (1000 Ft-tal), – aki szári születésű, kanonok volt. Az alapítvány kamatait a főtanító kapta. A II. világháborút követően ez megszűnt.
A II. világháborút követően az iskolai oktatás nyelve csak a magyar volt. 1952-től volt újra lehetőség németül tanulni a magyarországi iskolákban, de azt is csak kapcsolódó órában, illetve délután.
A szári iskola is államosítva lett, a véghatározatot erről 1950. augusztus 10-én adták ki. Habár az iskola most már állami iskolaként működött, a hittanra beiratkozottak száma majdnem mindig meghaladta az összes tanuló számának a felét. Mivel a községben „csak” római katolikus templom van, ezért az iskola épületében engedélyeztek a református vallásúak részére Húsvétkor és Karácsonykor istentiszteletet, továbbá, az 35/1965-ös irat szerint még a református egyház szerint esküvői szertartást is.
1953-ben még az iskola épületével egy épületben volt a kulturotthon, viszont a 18/1953-as irat (Határozat) szerint 1954. március 31-re át kell költöztetni a községbe más helyre azt.
Az iskolában 1954. szeptember 14-én alakult meg a Szülői Munkaközösség. Az SZ.M. a tanulók iskolán kívüli viselkedésének ellenőrzését is célul tűzte ki, melynek keretében utcafelelősöket jelöltek ki, akik a tanulók iskolába menését illetve az onnan távozását figyelik, és figyelmeztetik a rendetlenkedő diákokat. Az SZ.M. mulatságokat is rendez, illetve a tanulók karácsonyi megajándékozásáról is gondoskodik, illetve „Építsünk, szépítsünk”, valamint „Miénk az iskola” mozgalom keretében segít az iskolai takarításokban.
A német nyelvet az 1961/62-es tanévben kezdték újra oktatni heti három órában; ezek közül 1 óra volt a csatlakozó 6. órában, a többit délután tartották. A német nyelv oktatásának bevezetése nem felmenő rendszerben történt, hanem egyszerre került bevezetésre mind a nyolc évfolyamon. Ez azért volt lehetséges, mivel a gyerekek beszéltek németül (svábul), viszont ennek ellenére nem anyanyelvi oktatás indult, hanem nyelvoktató forma, ami 1996-ig meg is maradt az iskolában kizárólagos formaként.
1962-ben bővítették az iskolát, így politechnikai műhely is lett.
A felső tagozatos tanulókat, ha rendkívüli időjárás volt, szüreti munkákra is befogták, népgazdasági érdekből. (232/1968; Szüretelési munkában való részvétel).
1970-es adatok szerint az iskola tanulóinak a száma 268 fő volt, a tantermek száma pedig 7. A tanítás váltott műszakban oldották meg. (187/1970) Szintén 1970-ben történt, hogy a szári iskola 14 iskola közül a „tiszta, virágos iskola” versenyben 2. helyezett lett. (111/1970; Tisztasági verseny értékelése )
Az 1971-72-es tanévben a szári iskola megnyerte az előbb említett versenyt. (38/1972)
1982-ből való az a jelentés, amelyben az iskola igazgatója német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzetéről ír. E szerint 1978 óta mind a 8 tanulócsoportban folyik a német nemzetiségi nyelvoktatás. Az iskola tanulóinak számához viszonyítva a német nemzetiségi oktatásban részesülő tanulók száma az 1982-83-as tanévben 163 fő (70%-os az iskola tanulóinak számához viszonyítva). Az iskolában német nemzetiségi szakkör is működött, melyen honismeretet (hagyományok gyűjtése, ápolása), illetve német iskolával való levelezések és ének- illetve táncfoglalkozások is voltak. (140/1982; A német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzete)
Az 1983-as iratok szerint a tanulóknak ifjúsági opera bérletük is volt. Elkezdődött a tornaterem alapozása is. Szintén ebben az évben rengeteg kézi és gépi földmunkával háromszintes, teraszos területet alakítottak ki, az alsó szinten kézilabdapályát (bitumenes), a középsőn röplabdapályát (bitumenes) készítettek, a felső szinten pedig egy 8x22m-es tornaszoba kialakítása volt folyamatban. Egyműszakos oktatás folyt. (127/1983; Pályázat az „Edzett Ifjúságért Mozgalom” keretében meghirdetett sportfejlesztési támogatásra, 1-2.p.) A tanulók társadalmi munkaakciós napok keretében rendszeresen gondozták a védnökségük alá tartozó közterületeket, és az iskolai sportpálya környékén is sokat tevékenykedtek, de nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is részt vettek társadalmi munkában. (75/1983; Az 1982-83-as tanév értékelése 1-8.p.)
1984-ben kezdték a szári iskolában a központi fűtést szerelni. A tanulók segítettek a szemét, illetve vakolat kihordásában, a pince takarításában. Társadalmi munkaakció keretében a tanulókkal rendbe hozták az iskola udvarát, környékét és a Hősi Emlékművet is. Április 14-én a móri nemzetiségi nyelvi (próza, vers, irodalmi színpad, népi játékok) versenyen az iskola tanulói kiemelkedően szerepeltek, és a felkészítő tanárnak a zsüri külön gratulált. A szülők és nagyszülők is sokat tettek a tanulók felkészítésben, a helyi nyelvjárás elsajátíttatása, ápolása területén. (3/1984; Információs jelentés)
1985-ben lett kész a központi fűtés. Az iskola egész napos autóbusz kirándulást szervezett Zircre. (3/1985; Információs jelentés) Az iskola tanulóinak a száma ebben a tanévben 265 fő volt.
Az 1986-87-es tanévben is a német nemzetiségi vers, -és prózamondó versenyen sikerrel szerepeltek az iskola tanulói. (83/1987; Beszámoló)
Az 1990-es évek elején megépült az iskola harmadik épülete, mely két osztálytermet, illetve a pincében a vizesblokkot tartalmazta.
Az 1996-97-es tanévben bevezetésre került a kéttannyelvű oktatás a nemzetiségi oktatás mellett az első osztályban, ahol a gyerekek heti 4 órában tanulták a német nemzetiségi nyelvet. A gyerekek itt a rajz, technika, ének-zene és testnevelés tantárgyakat tanulták németül. (1997. febr. 10. ; Anyanyelv – idegen nyelv szakmai munkaközösség féléves munkájának értékelése)
1998-ban elfogadták, majd bevezették az iskola pedagógiai programját.
2001.április 28-án rendezte meg először a szári iskola Száron a „Nemzetiségi Nap”-ot. Ez a nemzetiségi nap azóta is megrendezésre került 2004-ig minden évben, utána kétévente.
2002.június 19-én határozat született arról, hogy a szári iskola a Romhányi György Általános Iskola nevet veszi fel.
2005.november 5-én felavatták a szári sportcsarnokot, ahol az iskola tanulói azóta is tartják a testnevelési órákat. 2005/2006-os tanévben 154 volt az iskola tanulóinak létszáma.
2007.augusztus 21-től iskolánk a Szári Általános Művelődési Központ intézményegységeként működik, 2012 májusában újra önálló lett.
2013.januárjától a bicskei tankerülethez tartozik. Új neve: Szári Romhányi György Nyelvoktató Német Nemzetiségi Általános Iskola.