A Dózsa György Általános Iskola elődjét az 1870-es években létesítették, első épülete a Gellért tér 1. szám alatti két tantermes iskola volt, 1948-ban kapta a Dózsa György Általános Iskola elnevezést. 1960-tól – a jelenlegi Jókai iskola kiválása után – önálló intézményként működött. Mostani épületébe 1974-ben költözött. 1999-ben az önkormányzat kis híján megszűntette.

A Tatabányai Sport Clubot 1910. február 6-án alapította Frei Ferenc bányamérnök, akit a klub elnökévé választottak, Szmuk Lajost pedig titkárrá. Miután májusban a labdarúgócsapat hivatalos engedélyt kapott a Belügyminisztériumtól, Tatabányán is rendezhettek futballmérkőzést. Az egyesület színe már ekkor is kék-fehér volt, s megszületett a jelszava is: „Bátorság, erő, férfiasság!”.
Az I. világháború megbénította labdarúgást a városban, de az 1920-as évekre már egyértelműen a legnépszerűbb sport volt Tatabányán, és a csapat is sikeresen szerepelt, rendre a nyugati alosztály élmezőnyében. Az 1925-26-os idényben vezették be a magyar labdarúgásban a profizmust, ám mivel a tatabányaiak ennek költségeit nem tudták vállalni, az amatőrök közé került a csapat. Ezt követően egy kevésbé emlékezetes időszaka következett a bányászvárosi focinak: az erősen hullámzó teljesítmény bő két évtizedig tartott.
Változás a II. világháborút követően történt, amikor az élvonal küszöbére ért a csapat, s az 1947-48-as szezonban sikerült is feljutniuk az akkor a világ elitjébe tartozó magyar labdarúgás felsőházába. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra is, amely a lehetőségeit kihasználva erős összeállításban kezdhette meg a bajnoki idényt: Gál–Triff-Árkosi, Szabó, Kiss–Zárai, Majtán–Dóra, Berki, Balla, Dobos, Lázár. Mindennek ellenére a csapat végül a 13. helyen végzett és visszaesett a másodosztályba. Ezután három évet kellett várni az újabb bajnoki címre és az ezzel járó feljutásra. A második próbálkozás sem járt több sikerrel, mint egykor az első, a 16. helyen végzett csapat újból a másodosztályba került, s egészen 1955-ig a második vonalban szerepelt.
1955-ben aztán már nem csak „átszállójegyet váltott” a csapat az élvonalba: az 1956-os forradalom félbeszakította az az évi őszi bajnokságot, az 1957-es (tavaszi) szezonban 7., a következő évben pedig 4. lett a csapat, minden addigi eredményt messze túlszárnyalva, s ezzel hivatalosan is a tatabányai gárda lett a legjobb vidéki egylet (1957-58-ban csak az MTK, a Budapest Honvéd és a Ferencváros, 1958-59-ben a Csepel, az MTK, a Budapest Honvéd, a Budapesti Vasas és az Újpesti Dózsa előzte meg; a kort tehát hatalmas fővárosi fölény jellemezte, a fővároson kívüli csapatok közül a tatabányain kívül a Diósgyőri Vasas, a Szombathelyi Haladás és a Dorogi Bányász tudott megkapaszkodni a középmezőnyben). Ebben a sikeres időszakban védte a tatabányai csapat kapuját az Aranycsapat hálóőre, Grosics Gyula (1957-től 1963-ig), akit az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében elszenvedett vereségért azzal büntetett a szocialista vezetés, hogy egészen a karrierje végéig (1963) a Tatabányai Bányász csapatába száműzte.
A bajnokságban elért 7. helyezésnek köszönhetően az első nemzetközi kupaszereplésre is sor került Lakat Károly vezetésével, a Duna-kupa első fordulójában azonban két vereséggel búcsúzott a gárda. Az 1957–58-as szezonban elért negyedik helyezés a Közép-európai kupában való indulásra jogosította fel a csapatot, amely óriási sikert hozott: az ekkor már Tatabányai Bányász Sport Club néven működő egylet a döntőben a Bratislava együttesén is felülkerekedett. Azt, hogy az együttest ekkor már nemzetközi porondon is jegyezték, az is jelzi, hogy 1962-ben a csapat egy nyári nemzetközi torna keretében a nyugatnémet 1. FC Kaiserslautern, a holland Ajax, a francia AS Nancy és a svájci Servette Genf ellen futballozott.
Az 1964-es év azért emlékezetes a tatabányai szurkolók számára, mert Tokióban két tatabányai játékos, Csernai Tibor és Gelei József olimpiai bajnok lett. Eközben a csapat többi tagja egy ázsiai nemzetközi tornán vett részt, ahol indiai, orosz és burmai csapatokkal játszottak mérkőzéseket. A legnagyobb sikert a CSZKA Moszkva elleni mérkőzés jelentette, amit a TBSC 65 000 néző előtt nyert meg 1:0-ra.
Az 1966-os idényben a csapat a legjobb nyolc közé jutott a közép-európai kupában, de ott veszített a később a kupát megnyerő Fiorentina ellen. A Tatabánya akkori edzője Hidegkuti Nándor volt, aki pár évvel korábban az olasz csapat trénere volt. Az angliai világbajnokságon Gelei József és Szepesi Gusztáv képviselte a TBSC-t a brazilverő, 6. helyen végzett csapatban. Az 1968-as mexikóvárosi olimpián ismét két labdarúgó lett olimpiai bajnok a TBSC-ből: Menczel Iván és Szepesi Gusztáv.
Az 1972-es müncheni olimpián ismét két labdarúgó szerepelt az olimpiai válogatottban: Rothermel Ádám és Tóth Kálmán, akik ezüstérmet szereztek a magyar csapat tagjaiként. Ebben az évben jutott először a tatabányai csapat a magyar kupa döntőjébe, ahol a Ferencváros 1-0-ra legyőzte a TBSC-t. A tatabányai csapat ezekben az években a magyar futball meghatározó együttese volt.
Az 1972-73-as szezonban a bajnokságban csak a 11. helyen végzett a társaság, a Közép-európai kupában viszont jó sorozatot produkálva, az élen végzett. A csoportban négy mérkőzést játszott, melyből hármat megnyert: Dinamo Zagreb (1-0, 0-1), FC Bologna (3-0, 2-1). Majd a döntőben a címvédő jugoszláv Celik Zenica együttesét oda-vissza egyaránt 2-1-re legyőzte. A csapat a döntőben így állt fel: Csepecz – Hernádi, Kovács I., Laczkó, Horváth L. – Horváth F., Göröcs (Arany) – Szabó, Takács (Zöldi), Köműves, Nagy.
Az 1973-74-es bajnokságban az 5. helyen végzett a csapat, Köműves Mihály pedig 15 bajnoki gólt szerzett. A Közép-európai kupában ismét nyert a csapat, így megvédte a címét.
Az együttes az 1980-as években az egyik legjobb magyar csapat lett. 1981-ben az UEFA kupában a Tatabánya 2-1-re legyőzte a Real Madridot és a visszavágón is csak 1-0-ra kapott ki. A nyolcvanas évek egyik legjobb csapata: Kiss–Szabó, Lakatos, Fejes, Fischer, Emmer, Csapó, Hermann, P. Nagy, Kovács, Weimper.
Ebben az időszakban olyan neves edzők irányították a csapatot, mint a városba visszatérő Lakat Károly, Dalnoki Jenő, vagy Temesvári Miklós. A pályán együtt játszott a legendás csatártrió: Kiprich–Plotár–Vincze, s ennek is köszönhetően a Tatabánya 1985-ben majdnem megnyerte a magyar kupát.
A csúcsot az 1988-as bajnoki 2. helyezés jelentette, amit követett a politikai rendszerváltás után a kiesés, majd mélypontként 1993-ban az NB III-ban való indulás. A sztárok külföldre igazoltak, s mivel a politikai rendszerváltás miatt a nagyvállalatok csődbe jutottak, ez a veszély fenyegette a sportklubokat is. A bányának befellegzett, s úgy nézett ki, hogy a TBSC csillaga örökre eltűnt a magyar futball egéről.
Ekkor azonban Bíró Péter, egy budapesti üzletember átvette a csapatot, mikor is a Tatabánya az NB II-es bajnokság (ez a harmadosztályt jelentette akkor) utolsó helyén állt 6 ponttal. 1998 nyarán egy megnyert osztályozó mérkőzést követően a csapat (már Lombard FC Tatabánya) feljutott a másodosztályú bajnokságba.
Bíró Péter 2002-ben távozott Szombathelyre, s helyét az Auto Trader vette át.

A Micimackó Óvoda a Tatabánya - Újváros városrész egyik legrégebbi intézménye. Építése idején a környező lakóházak – az akkor új lakásokkal – fiatal bányászcsaládoknak adott otthont. Eredetileg 6 csoportra tervezték, de a növekvő igények miatt kialakítottak az emeleti teraszból egy csoportszobát. Egy ideig az intézmény tagóvodával (II. sz. Óvoda) üzemelt. A gyermeklétszám csökkenése azonban a két intézmény összevonását eredményezte 1988-ban. 1995-ig az intézmény 8 csoporttal üzemelt. 1995-2009-ig önállóan, 2009 óta a Kodály Zoltán Óvoda telephelye.
Gyermeklétszám 2020-ban 162 fő hat csoportban.

Bár vidéken már a XIX. század végén megjelentek az első automobilok, majd az 1900-as évek elején megjelentek a helyi kereskedések is, a motorizációhoz kötődő egyesületek megalakulására csak az 1920-as évek második felében került sor. Győrben 1909-ben dr. Petz Lajos kórházigazgató vásárolt egy Fiat típusú járművet - amely ritkaságával azt is kivívta, hogy korabeli győri képeslapon szerepeljen - míg Sándori Ferenc vaskereskedő 1911-ben egy német NAG autó tulajdonosa lett. Ők voltak az úttörők, akik gyermekeiket is megfertőzték a "benzingőzzel".
A húszas évek vége felé Győr sem maradhatott hát ki az addigra jócskán megszaporodott járművek tulajdonosainak összefogásából, így szinte szükségszerűvé vált az autósokat és motorosokat összefogó club létrehozása.
Az 1929. aug, 24.-i Győri Hírlap büszkén hirdette: "Meg kell alakítani Győrött az autósok klubját". Az ekkor még csak 60.000 lakosú város akkor már több mint 70 éves napilapja felemlíti a rajta régóta átszáguldó kulturális és technikai fejlődést. Ugyanakkor kissé meg is szólja lakosait akiknek "kényesre csiszolta az ízlést, túlságosan magasra növelte az igényeit" a világ országútja mentén való elhelyezkedése.
A város ez időkben színes és nagyon gazdag, sokrétű társasági életet élt, erőteljes és komolyan dolgozó egyesületekbe gyűltek össze már szinte minden területről a zenebarátok, rádiósok, repülők, turisták, művészek és különféle "különcök". Igen, szinte minden területről, de az automobilizmus valamiért kivétel volt. A cikk megjelenésekor Győrben már 768 gépjármű van forgalomba bejegyezve, amiből 370 személyautó, 252 motorkerékpár a többi teherautó és egyéb speciális jármű.
A Győri Automobil és Motor Club végül 1929. szeptember 28-án, szombaton alakult meg. Az alakuló ülést a XX. század elején épült, díszes Royal Szálló (ma Rába Hotel) Gobelin termében tartották. Az alapítók között helyi és országos szinten is elismert személyeket találunk, az eseményen mintegy 45-en vettek részt. Az egyesület tagságát a vagyonnal rendelkező és a modern iparhoz kapcsolódó tulajdonosi és alkalmazotti értelmiség jelentette. A Monarchia végének és a húszas éveknek a jómódú kereskedő és iparos figurái - noha anyagi lehetőségük megengedte volna - hiányoztak a körükből. Olyan új szerveződési formáról volt szó, ami alapvetően eltért a hagyományos politikai vagy vallási elvektől. Ebben az egyesületben a tagok magatartása annyira különbözött a szokásos érintkezési formáktól, hogy az már a kortársaknak is feltűnt. Úgy vélték, "megteremtették egyesületi életükben azt a társadalmi konvencióktól, rétegződéstől mentes polgári szellemet", ahol senki sem kérdezte, hogy klubtársának ki volt a nagyapja, és mi a foglalkozása. A club mindenesetre fontosabbnak tartotta a tagok egymással való kapcsolatainak ápolását, azok hasznos szabadidő eltöltését, legyen szó bármilyen megrendezett versenyről vagy eseményről. Későbbiek folyamán aztán az említett hiányréteg is képviseltette magát.
A GyAMC aztán 1930-tól igazán mozgásba lendült. A II.világháború közelsége és a vele alkotott törvénykezések miatt mindössze 1939-ig működhetett az egyesület, de a 10 éves fennállásuk alatt így is nagyszabású terveket szőttek és valósítottak meg. Ilyen volt például az Európát átszelő Transzkontinentális útvonal tervében való részvétel, ami révén vendégül látták az akkori Nemzetközi Automobil Egyesületet. Ezen túl számos autós szépségversenyt, motorkerékpár versenyt, csillagtúrát és ügyességi versenyt rendeztek, melyek közül nem egy évenkénti visszatérő országos és nemzetközi szintűvé nőtte ki magát. Nagy hangsúlyt fektettek tagjaik informálására, főleg az akkor (is) rohamléptekkel fejlődő automobilizmust érintő témakörökben. Ezáltal országos hírnévnek örvendő prominens személyek (mint Szelnár Aladár KMAC titkár, Delmár Walter világhírű autóversenyzőnk) tartottak minden bizonnyal érdekfeszítő előadásokat. Persze nem volt hiány külföldi látogatókból és vendégekből sem, hiszen baráti viszonyt ápoltak például több osztrák autós- és motoros klubbal. Szintén ekkor fordult meg városunkban a híres első világháborús angol haditudósító éppúgy, mint a Talbot- és Riley Club vagy az amerikai világjárók különböző autós és motoros tagjai. Később aztán - előrevetítve a második világháború árnyait - túráztak a német autósport és a katonaság jeles képviselői is, de erre haladtukban a Norvég Királyi Autóklub vagy az Olasz "fekete ingesek" motorosai is útba ejtették a Kisalföld szívét.

Pécs, 1873. nov. 18. – Bp., 1945. márc. 15., bányamérnök. Oklevelét 1895-ben a selmecbányai akadémián nyerte. Pályáját a Dunagőzhajózási Társaság szénbányászatánál kezdte. 1905-ben a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) kötelékébe lépett. 1909-ben a bányaműszaki osztály vezetője, 1912-ben központi bányaigazgatóság, 1939-ben műszaki vezérigazgató., 1941-ben a MÁK vezérigatója. Szerepe volt a gépi munkának a hazai szénbányászatban,való bevezetésében és a tatai szénbányászat nagyarányú kifejlesztésében. Több szakintézményben (Iparügyi Tanács, Magyar Szabványügyi Intézet stb.) vezető szerepet töltött be. A József Nádor műszaki és gazdaságtudományi egy. soproni bányászati kara 1943-ban tb. műszaki doktorává avatta. Szakirodalmi munkássága is jelentős. – F. m. Bányageológiai vázlatok (Bány. és Koh. L. 1904); A szénkérdésről (Elektrotechnika, 1920); Mérnök gondolatvilága (Mérnök- és Építész Egyl. Közl. 1940).

Vida Jenő, Vida Jenő Joakim, született Weil (Budapest, 1872. augusztus 30. – Auschwitz, 1945. március) nagytőkés, iparvállalati vezérigazgató.
Szegény zsidó családból származott, apja Weil Dávid, anyja Schulhof Berta. Kereskedőnek készült, elvégezte a budapesti kereskedelmi akadémiát, és mint gyakornok kezdte pályáját a Grünwald és társa szeszgyárnál, melynek megbízásából gyakran járt keleten piacot teremteni a magyar szeszgyártásnak.
1897-ben a Magyar Általános Kőszénbányához (MÁK) került, mint intéző. Rövidesen cégvezető, majd igazgató lett, 1914-ben pedig vezérigazgató. A felszámolás előtt álló MÁK-ot átszervezte és hatalmas iparvállalattá fejlesztette. A háború alatt az Országos Szénbizottság és a Központi Árvizsgáló Bizottság tagja volt. 1918-ban a MÁK érdekkörébe vonta az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt.-t. Jelentős tőkét fordított az első világháború utáni években felfedezett dunántúli bauxittelepek feltárására és a bauxit hazai feldolgozására. Felsőgallán alumíniumkohót helyeztetett üzembe. Igazgatósági tagja a GYOSZ-nak, az Országos Iparegyesületnek, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának és elnöke a Cementgyárak Országos Szövetségének. Komárom és Esztergom k.e.e. vármegye törvényhatósági bizottsági tagja. 10 millió pengős vagyonával az első helyen állt a nagyvállalatok vezetői között.
Vida a maga erejéből emelkedett fel a „kis zsidók” sorából, hallatlan tehetsége, kereskedői, vállalatalapítói éleslátása tette csoportjának utolsó „self-made manjévé”.
A zsidó hitközségi életben is élénken vett részt, elnöke volt a budapesti Zsidó Fiúárvaháznak. Neje Krishaber Irén volt.
Szoros kapcsolatok fűzték a Magyar Általános Hitelbankhoz, az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt.-hoz és sok más iparvállalathoz. A nagytőke oldaláról támogatta a rendszer politikai vezetőit. Gazdasági főtanácsossá, majd 1928-ban a magyar felsőház örökös tagjává nevezték ki. Horthy Miklós szűkebb köréhez tartozott. A kormányzó körével való kapcsolata olyan szoros volt, hogy az öt zsidó származású képviselő között volt, aki a Horthyra nehezedő német tiltakozás ellenére még 1943-ban is a felsőház pénzügyi bizottságának tagja maradt (Vida mellett ezek: báró Kornfeld Móricz, báró Ullmann György, ifj. Chorin Ferenc és Egry Aurél).
Az ország német megszállása után a Gestapo elfogta. Budai villájába Otto Winkelmann SS-tábornok szállásolta el magát, Vida Jenőt pedig Auschwitzba deportálták, ahol végelgyengülésben, a koncentrációs tábor felszabadítása után halt meg.

Erdész Gyuláné Óvári Gizella 1948-ban szerezte oklevelét a budapesti Szent Lujza Óvónőképző Intézetben. 1960-tól a Móra Ferenc Óvoda, majd 1973-tól az V. számú Óvoda vezetője volt. Életre keltette a Nyugdíjas Pedagógus Klubot.
Vezető óvónő, Újvárosi Napköziotthonos Óvoda, Tatabánya (1974)
Aranydiplomás óvónő, 1998.
Molnár János-díjat kapott 2010-ben.
Évgyűrű díjat kapott 2014-ben.

A nehezen kezelhető tanulókat nevelő iskola és az ahhoz kötődő művészetoktatási intézmény eleinte a bánhidai iskolában, 1999-től a Herman Ottó Általános Iskola egy részét bérelte, 180 diákkal kezdve meg a tanévet. Az oktatás Zsolnay-módszerrel történt.
2004-ben német központtal működő nevelési módszer meghonosítására vállalkozott a tatabányai Kincskereső Alapítványi Általános Iskola. A Fibs - Förderverein nevű program különösen a hiperaktív és részképességzavarokkal küszködő gyermekek alternatív nevelésére szolgált.
2009-re 2,5 millió forint közüzemi hátralékot halmozott fel. A korábban mintegy száz gyereket oktató iskolában az új tanévben már nem is indultak osztályok. Mivel a fenntartó “Fejlődő Iskoláért” Alapítványnak vagyona nem volt, az önkormányzat elengedte az adósságot.
A Kincskereső iskola 15 éves működés után befejezte utolsó tanévét, a pótvizsgákat lebonyolította és valamennyi tanulóját elhelyezte.

A ’70-es évek közepétől vasárnap délelőttönként rendszeresen találkozott úgy 25-30 fiatalabb-idősebb amatőr focista. Tatabánya-Felsőgallán, a Bódis-hegyi pályán. A mérkőzések után irány a Kakukk kocsmába, ahol egy-két üveg sör mellett elevenítették fel újra az izgalmasabb perceket. Egy ilyen beszélgetésnél született meg az ötlet: „alakítsunk egy tömegsport egyesületet”. Az ötletet tett követte és 1984. augusztus 1-jén megalakult a Széchenyi Tömegsport Egyesület. Az alakuló ülésen, a Széchenyi kultúrházban 25 alapító tag jelenlétében és részvételével elfogadták az alapszabályt.
1985-ben a tagság kivitelezésében elkészült a klubház az öltöző helyiséggel együtt. 1986-ban kapcsolatot teremtett a Széchényi TSE egy bajor kisváros, Reisbach amatőr csapatával és megkezdődtek az évente oda-visszavágó focimeccsek.
A 7 tagú vezetőség, élén Locker Ferenc elnökkel és a 3 tagú számvizsgáló bizottsággal nekivágott az első öt évnek. A pálya és környékének csinosítása, teniszpálya építése, a klubház korszerűsítése történt meg.

A földmívelésügyi kormány Székesfehérvár képviselőjének és polgármesterének ösztönzésére Szent István király emlékének 900. évfordulójára a második hazai mezőgazdasági középfokú tanintézmény székhelyéül Székesfehérvárt jelölte ki.
A földmívelésügyi miniszter elhatározását Székesfehérvár város nemes adományaival és Fejér vármegye segítségével sikerült csakhamar valóra váltani és négy felső osztályra tervezett tanintézet Szent István évében, 1938. október havában, mindjárt 2 évfolyammal és internátussal, ténylegesen megkezdhette működését.

Szent István Községi Általános Iskola: a Szent István Községi Népiskola jogutódja. (Később Május 1 Téri Általános Iskola, majd Május 1 Általános Iskola.) Az intézmény 1938-ban létesített épülete a háború alatt 70%-os károkat szenvedett. Az iskola tanulóinak oktatása az 1945/46-os tanévben az Ipariskolában, a Rákóczi utcai és az Olaj utcai volt községi iskolák tantermeiben folyt. Az épület felújítását követően, 1946 októberében költöztek vissza az eredeti, 23 tantermes modern iskolába.
Az 1945/46-os tanévben az iskola alsó tagozata az általános iskola tanterve szerint tanult. E tanévben 494 tanulója volt az iskolának. Az 1946/47-es tanévben I-től a VI. osztályba 427, majd a következő 1947/48-as tanévben a már hétévfolyamos általános iskolába 451 tanuló irtkozott be. Az iskolában megszervezték 37 VIII.-os elemi iskolai tanuló tanfolyamát.
Az iskola igazgatója 1945. szeptember 1-től Fejes István községi iskolai tanító, igazgatóhelyettese Bardon Gyula községi tanító volt. Az iskola tantestületének tagjai: Fejes Magdolna, Herceg Pálné, Herder Istvánné, Horváth Miklósné, Kammer Lászlóné, Kovács Franciska, Mihályi Gyuláné, Nikkel Istvánné, Nyéki Ilona, Selley Kornélia, Vági Róbert, Vándor Ferencné, Zavaros Ida községi általános iskolai tanítók.
Forrás: Surányi István: Alapfokú (általános iskolai) oktatás Székesfehérváron 1945-1948 között.

1905-től az I-III. osztályos leányiskolának az 1920/21-es tanévben 186, az 1925/26-os tanévben 102, az 1930/31-es tanévben 180 tanulója volt. A város 1935-ben megszüntette az iskola működését. Az iskola épületét eladták. Az iskola körzetéhez tartozó tanulókat az Ezredéves és az Olaj Utcai Községi Népiskolához (1938-ig) osztották be. Az 1766-ban alapított városi iskola végleg megszűnt.
Az iskola vezető tanítói, 1926-tól 1935-ig iskolaigazgatói: Tóth József (1864-1887), Láng István (1887-1888), Sólyom Lajos (1888-1893), vitéz Óvári Dániel (1893-1907), Szeib István (1907-1921), Lambert Vilmos (1921-1935).