Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

(Budapest, 1935. 03. 02. – Bakonykúti, 1995. 10. 30.)
Építészmérnök, városépítés-városgazdasági szakmérnök. Gyógyszerész szülők gyermekeként Budapesten, az Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1957-ben. Házasságkötése után Dunaújvárosba költözött, itt született két gyermeke is. Először a Beruházási Bankban,
majd 1963-tól 1977-ig Dunaújvárosban a Tervező Iroda településtervező építészeként dolgozott.
Csoportvezetőként folytatta hivatali elődje, Dr. Weiner Tibor munkáját. Tervei nyomán több városrész épült, formálódott. Közreműködésével nyerte el mai
ismert formáját a Római tábor városrész. Új szemléletű várostervezési elképzeléseihez a nyilvánosság erejével próbált urbanisztikai szemléletet érvényesíteni a döntéshozók körében. A Győri Tervező Vállalatnál eltöltött évek után 1983-tól Székesfehérvárott dolgozott. A Fejér megyei Tervező Iroda szakfőmérnökeként, később a Sagittarius Kft. tervezőjeként a humánközpontú, értékvédő, ugyanakkor vállalkozásbarát tervezés elveit alkalmazta a gyakorlatban.1993-tól a Polgármesteri Hivatal főtanácsosaként dolgozott. Irányítása alatt készítette el a Városháza Tervező Csoport Öreghegy részletes rendezési tervének módosítását. Kiváló tervező, nagyszerű ember volt. Segítette a pályakezdőket. Aktív közéleti emberként az Építéstudományi Egyesület tagja volt, megszervezte a Magyar Urbanisztikai Társaság megyei csoportját.

(Budapest, 1913. november 7. – Székesfehérvár, 1987. január 6.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő. Főleg tájképeket és portrékat festett poszt-impresszionista stílusban.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1938-ban. Mestere: Benkhard Ágost. 1938-ban elnyerte a Balló Ede Ösztöndíjat, mellyel európai tanulmányutat tett. 1944-ben
magkapta a Kultuszminisztérium balatoni ösztöndíját. 1965-ben Csók István-díjjal, 1956-ban és 1967-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1985-ben a Művészeti Alap nívódíjasa lett. 1939-
től Székesfehérváron élt, az alkotó munka mellett rajzpedagógusként dolgozott. 1971-ben Székesfehérvár díszpolgárává választották. 1935-től szerepelt Fejér megyei és országos
kiállításokon. Első egyéni kiállítását 1955-ben rendezte. 1959-től több alkalommal Székesfehérváron, 1967-ben a Műcsarnok győri kiállítótermében, s több más kiállítóhelyen
mutatta be műveit. Csoportos kiállításon szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában és többször a Műcsarnokban. 1963-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházba
Csongor és Tünde címmel készített pannót. Murális kompozíciói találhatók Bakonycsernyén, Mosonszentjánoson és a székesfehérvári Magyar Király Hotelben. Képei
megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében.
Munkácsy Mihály-díj (1956, 1967)
Alba Regia-díj (1958)
Csók István-díj (1965)

Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

(Cífer, 1840. október 24. – Székesfehérvár, 1919. június 8.) irodalomtörténész, nyelvész, városi levéltáros és tiszteletbeli tanácsos.
Moenich Antal, gróf Zichy Károly uradalmi számtartója és Zlatháry Vilma fiaként született. Tanulmányait Mohácson, Győrött, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte; utóbbi helyen 1859-ben a papi pályára készült és belépett az Emericanumba; azonban rövid idő múlva egészségi szempontból kénytelen volt ezen pályától megválni. 1861-1868-ig Zichy Károly gróf mellett szülőhelyén és Pozsonyban, eleinte mint titkár, több ezer kötetből álló könyvtárát rendezte, később mint gazdatiszt volt alkalmazva. 1869-ben Hunfalvy Pál ajánlatára – akivel ekkor levelezésben állt[2] – a magyar királyi földmívelés-, ipar- és kereskedelmi miniszzériumnál mint az országos statisztikai hivatalnak Fejér-, Esztergom-, Pest- és Bácsmegyék és a Jász-Kúnkerület területére kinevezett kültagja működött 1873-ig. 1872-ben Székesfejérvár városánál a köztörvényhatóság szervezése alkalmával házi pénztári ellenőrré választották meg és 1873-ban ugyanoda levéltárnoknak neveztetett ki, amely állásában egészen 1911-ig működött. 1919-ben hunyt el 78 éves korában.

Országgyűlési képviselő 1958 -1975.
VTRGY Kereskedelmi főosztály vezető 1962.
VTRGY Labóratórium vezető 1967.
MSZBT országos alelnöke 1968.
Videoton vegyi gyáregységének főtechnológusa 1971.
Gyáregység igazgató, Videoton, 1980.
Hazafias Népfront megyei alelnöke 1963., elnöke 1985.
Munka Érdemrend Arany fokozata 1981.
Elhunyt: 2013.03.13.

Dr. Schlamadinger Jenő ügyvéd, vármegyei tiszti főügyész kezdeményezésére gyűjtést kezdeményeztek. A megrendezett hangversenyek jövedelméből 16 000 korona gyűlt össze. Ebből létesült a Zeneiskola a Petőfi utca 1. számú ház emeletén, amely 1913. szeptember 1-én nyitotta meg kapuit.
Az intézmény 107 növendékkel kezdte meg működését zongora, hegedű és magánének szakon, élére Hermann László hegedű- és orgonaművészt, zeneszerzőt, okleveles középiskolai énektanárt nevezte ki az Egyesület.
A következő években szépen fejlődő iskola 1920-ban súlyos anyagi helyzetbe került: a pénzügyi gondokkal küszködő Zenekedvelők Egyesületétől a Városi Tanács ideiglenesen átvette az intézmény finanszírozását. 1923-ra azonban kiderült, hogy e testület számára is túlzottan nagy megterhelést jelent a Zeneiskola fenntartása, ezért indítványozták visszaadását az Egye­sületnek, mely megszűntnek nyilvánította a 10 éves jubileumát éppen csak megért intézményt. A Zeneiskola tanárai azonban megállapodtak abban, hogy az 1923/24-es tanévben nagyon mérsékelt tandíjak mel­lett ki-ki a saját lakásán foglalkozik növendékeivel a helyzet jobbra fordulásáig.
A város közönségének egyre intenzívebb sürgetésére azután az 1924 júli­usában tartott városi közgyűlés megszavazta a Zeneiskola újbóli beindítását, s felajánlotta a „Városi Zeneiskola” cím használatát az intézménynek.
Fricsay Richárd, karmesteri pályafutása 40. évfordulóját köszöntő székesfehérvári díszhangverseny (1926. január 17.) alkalmával felajánlást tett a Zeneiskola végleges elhelyezésének támogatására. Segítségével és a város anyagi áldozatával az intézmény így költözhetett 1933-ban a Jókai utcai épületébe, mely több mint fél évszázadig maradt otthona.
1946 májusában a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium elhatározta, hogy Székesfehér­váron konzervatóriumot hoz létre. Élére Farkas Ferencet, a neves zeneszerzőt nevezték ki.
A kezdeményezés sajnos nem volt hosszú életű: 1950. szeptember elején a kormány megszüntette a Székesfehérvári Állami Zenekonzervatóriumot és helyette Állami Zeneiskolát léte­sített.

(Mór, 1954. augusztus 8. – Székesfehérvár, 2002. október 12.) irodalomtörténész, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos tanár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, osztályvezetője.
Alapfokú tanulmányait Móron végezte, majd 1975-ben diplomázott a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Ezután tanárként vállalt állást a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában, ahol 1982-ig dolgozott. 1982–84 között a székesfehérvári 323. sz. Építőipari Szakmunkásképző Intézet tanára volt. 1984-től a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum népművelője, gyermekeknek, katonáknak tartott ismeretterjesztő képzéseket, ünnepségeket szervezett, kiállításokat rendezett. Elvégezte az ELTE kiegészítő magyar és történelem szakos egyetemi szintű képzését (1985–87), majd a rendszerváltás után az ELTE posztgraduális fotográfiatörténeti szakát. Később irodalom- és fotográfiatörténészi beosztásba került, haláláig az újkortörténeti gyűjtemény munkatársaként a múlt tárgyi emlékeit is gyűjtötte, kezelte.

(Budapest, 1934. 04. 29. - Székesfehérvár, 2010. 03. 02.)
Iskolai tanulmányai: 1952-ben faipari technikus lett, majd egy évig a BME kisegítő üzemében Ohmann Béla szobrászművész mellett épületszerkezeti és híd maketteket készített. BME ÉKME tagozatán építőművész oklevelet kapott 1958-ban. BME posztgraduális képzés során műemlékvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett 1976-ban. Munkássága nagy része Fejér megyéhez kötődik. 1958–ban ÉM 26. sz. Építőipari Vállalatnál Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) beosztott mérnök. 1959 júliusától 1990-ig a Fejér Megyei Tervező Iroda építész tervezője.

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

Karnagy-tanár.

Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.

MSZMP Tatabánya Városi Bizottsága első titkára, 1987.12.15 - 1989.08.15

Vác város, valamint a váci járás 22 községe lakóinak a különféle szolgáltatás iránti igényét igyekeztek magas színvonalon kielégíteni.
A szövetkezet 1979-ben 106 szolgáltató egységgel működött, amelyekben hagyományos szolgáltatásokkal — női-férfi fodrászat, cipőjavítás, fényképészet, kozmetika, manikűr, pedikűr, férfi-női szabó tevékenységgel — foglalkoztak. Ezen túlmenően a szövetkezet propán-bután gáz és fűtőolaj házhoz szállítását is végzezte.
A szövetkezet a cipőjavító szakmában munkaerőhiánynyal küzd. Miután a cipőjavítás iránti igény vidéken még elég nagy, így gyorsjavító gépek beállításával próbálják a szakemberhiányt pótolni. A gyorsjavító gépek között rendkívül praktikus cipőtágító gépeket is lehet találni, amelyekkel a kisebb cipőjavító részlegeket is ellátja a központ.
A szövetkezet sződligeti elektromos részlege néhány dekás és több tonnás speciális egyedi transzformátorokat, fojtókat, áramváltókat és hullámzárakat készített.