46 találat látható

Iratképző
Székesfehérvár

Budapest Fórum - Európai Regionális Tanulmányok Hálózata

  • Szervezet/testület
  • 1997 -

A Budapest Fórum Egyesület 1997. szeptember 4-én alakult. Az egyesület célja az európai regionális társadalomtudományi kutatások összehangolása és összegzése, konferenciák, szemináriumok és más rendezvények szervezése, könyvek, tanulmányok és más kiadványok megjelentetése az Alpok- Duna- Adria Régió múlt-, jelen- és jövőbeli fejlődésének témakörében az egyesület Európa eszméjének jegyében, az európai integráció előmozdítása érdekében.

Fejér Megyei Fényképész Szövetkezet

  • Szervezet/testület
  • 1952 - 2017

A szövetkezet 1952 szeptembere óta működött. Ez alatt az idő alatt a fekete- fehér kézi kidolgozástól eljutottak a legmodernebb digitális technológiáig.
Fő profiljuk a műtermekben lefotózott esküvői-, gyermek- és tablóképek kidolgozása volt. Szolgáltatásaikban szerepelt a megrendelő által fényképezett filmek kidolgozása kézi és gépi úton. Külső helyszínen fotóztak, 2000-ben a cégnél 5 fő mesterfényképész tevékenykedett.

Felmayer István és Fiai Rt.

  • Szervezet/testület
  • 1845 - 1997

Felmayer István 1813. VIII. 16-án született Szegeden. Apja, Felmayer Antal szűrszabó mesterként kereste kenyerét, de az 1813. évi nagy tűzvész vagyona nagy részét elpusztította. A család kényessé vált anyagi helyzete miatt István csak a piarista gimnázium VI. osztályáig végezhette tanulmányait, ekkor fivére kékfestőüzemében kezdett el dolgozni. A szakma csínjának-bínjának kitanulása után Pesten szilárdította meg tudását, majd egy pest-budai és egy németországi (Mannheim—Mainz—Lübeck—Hamburg) tapasztalatszerző körút után érkezett Székesfehérvárra 1844 tavaszán. Az 1831-ben Veszprémből ide telepedett, 1834-től polgárjoggal rendelkező (Felmayer érkezésekor már közel egy éve halott) Sáfrán Józsefnek a Palotai utcában, a 364. helyrajzi szám alatt működő kékfestőműhelyében alkalmazta annak özvegye.
A kékfestés a kelmefestő mesterség egyik szakága, európai népszerűsége a XVI. század második felében futott fel igazán az Indiából tömegesen beáramló gyarmatáru, az indigó térhódításának köszönhetően. Az indigó a korábban használatos, ún. festőcsüllenget váltotta fel, amit főleg Szászországban és Thüringiában termesztettek. Az indigó használata Nyugat-Európából, ott már „labdába rúgni” képtelen mesterek révén terjedt el hazánkban a XVII–XVIII. században. A legnagyobb népszerűségnek a németajkú lakosság és a parasztság körében örvendett.
Az özvegyet, Mutz Juliannát Felmayer István 1845. VI. 8-án nőül vette – a munkakapcsolat tehát egy év alatt házassággá érett. A letelepedési, valamint a „mester” titulus használatához szükséges engedélyt 1845. VI. 6-án, éppen 175 évvel ezelőtt kérvényezte a városvezetéstől a fiatal kékfestő. Polgárjogért 1847. VII. 2-án folyamodott; döntésében a presztízs kivívása mellett a katonáskodás alóli felmentés is motiválta, hogy szüntelen a legényei körmére és a gyár ügyei után tudjon nézni.
A fenti engedélyek elnyerését követően első lépéseinek egyike volt a műhely kibővítése. 300 váltó forintot (más forrás 200 tallérról tud) fektetett be a modernizációba – összehasonlításképp: a polgármester éves fizetése 600 forintra rúgott ekkoriban. Később sem sajnálta a beruházásokra a pénzt: 1852-ben, majd 1856-ban is kiszolgálóhelyiségeket építtetett a Városház téren újonnan vásárolt épület udvarán. Keményítőműhelyt, tarkázó- és szárítóhelyiséget többek között. A tanács engedélyét megkapva fazsindellyel fedette be a helyiségeket. A családi munkamegosztást úgy oldották meg, hogy Julianna asszony vásározott – minden eshetőségre felkészülten, hiszen csakhamar köztudottá vált, milyen kelendőek az áruik, s többször meg is támadták hazafelé menet, hogy megkaparintsák a bevételét. Ura eközben segédeivel – először csak egy festőlegény állt rendelkezésére és két mindenes parasztfiú, de számuk az évek során folyamatosan növekedett – a termékeket állította elő. Az első időben természetesen még kézi erővel. Eme eljárás lényege a következő volt: a fehér vászonra (keménysége miatt) körtefából faragott, vagy rézszögekkel és -drótokkal kivert mintákkal, dúcokkal szigetelő masszát nyomtak, amit megszárítottak. A keretre feszített, előnyomott szövetet az indigóalapú lével feltöltött festőkutakba merítették. Az ezt követő száradás közben oxidálódott az indigó, kékbe öltöztetve ezáltal a fehér textíliát. A fehér mintázat pedig a szigetelő massza leoldása után került napvilágra.
A Goldberger Ferenc 1784-ben alapította budai gyár mellett a fehérvári Felmayer Istváné vívott ki magának évtizedekig tartó nemzetközi elismerést e szakmában. E siker elérése érdekében természetszerűleg időről időre jelentős modernizáció és bővítések szükségeltettek. A telephellyel szomszédos házakat és telkeket szisztematikusan felvásárolta az iparos a Palotai utcában, és újdonatúj, emeletes szárítót épített. Az Ybl családtól az Uri u. 10. szám alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.) 1852-ben vásárolta meg, s egy 1857-es feljegyzés már tizenkét alkalmazottról tudósít, akik ebben a Nádor-csatornának nevezett vízelvezető partján épült műhelyben foglalatoskodtak. (A tucatnyi festőlegény közül hárman külföldről érkeztek Fehérvárra. Egy gödöllői származású inasnak kellett a legrövidebb utat megtennie otthonától, hogy itt dolgozhasson.)
1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú, szintén a Nádor-csatorna mellett elterülő ingatlan megvásárlásával és beépítésével a műhely már kezdett gyáralakot ölteni. Ekkor egy 30 öl hosszú és 6 öl széles létesítménnyel bővült a cég ingatlanvagyona. Egy 1861-es összeírás már ötven fő alkalmazását rögzítette, két évvel később pedig már fióküzletet alapított Felmayer Pesten, a Fürdő u. 6. szám alatt. 1864-ben a Ponty vendéglő szomszédságában lévő Világi-házat vette meg a cég, s a gyár céljainak megfelelően átalakították az épületet. Alkalmazottai számára hálótermet is biztosított a gyáros. Kosztot, kvártélyt kaptak a messze földről érkező munkásai – a tivornyázás és a pazarlás elkerülése végett. A rendet is könnyebb volt fenntartani közöttük, és gyorsabb ütemben is gyarapodhattak a munkások. A ’60-as évek második felében egyébként szinte minden évben vásárolt egy új épületet a meglévők közvetlen környezetében, melyeket valamilyen formában hozzátoldotta a gyárhoz. A vásárlói igényeket azonban még ezzel a folyamatos terjeszkedéssel, fejlesztésekkel sem tudta 100%-osan kiszolgálni.
A Felmayer család sokat köszönhet Bismarcknak is, az általa előkészített és kirobbantott porosz–osztrák–olasz háború ugrásszerűen megnövelte a megrendeléseik számát, melynek a hasznát teljes egészében visszaforgatták a gyárba. Ennek köszönhetően rendezkedhetett be a cég a gőzgépekkel több igényt kielégítő gyártásra az első ilyen típusú munkagépük megvásárlását követő évben, 1866-ban. Ekkor építették első nyomógépüket is, s a vállalkozás dinamikus fejlődésére jellemző, hogy 1870-re már nyolc nyomógéppel és száz alkalmazottal folyt a munka. Ekkorra a gyártelep már vitathatatlanul Európa élvonalában tartózkodott. Az 1873-as év komoly elismerést hozott Felmayer István karton-, kendő- és vászonfestő gyárának Székes-Fehérvárott: a bécsi nemzetközi kiállításon bemutatott termékei után érdeméremmel tüntették ki. 1875-re pedig már azt is ki tudta gazdálkodni, hogy indigóültetvényeket vásároljon Kelet-Indiában. (Ide kívánkozik, hogy Felmayer István egész munkásságával kapcsolatosan egyetlen kritikát találtam a kortársak megfogalmazásában. Azt vetették a szemére, hogy a nyersanyagokat (pl. indigó, kőszén) külföldről szerzi be, nem magyar termesztőktől, illetve iparosoktól.)
Kiemelendő, hogy a Felmayer-gyárban hagyományos, magyar motívumokkal is dolgoztak. Egyedülállóan, hiszen a repertoárnak az ilyen, változatosabb ornamentikára is kiterjedő bővítését a magasabb költség és a bonyolultabb előállítási mód, egyszersmind a csekélyebb átmérőjű vevőkör okán nem dívott választani.
Két fiát – az 1849 augusztusában született Istvánt, illetve az 1853-as születésű Károlyt – 1876-ban vezette be a vállalkozásba, miután kereskedelmi és ipari szakismereteiket Bécsben, Svájcban és Németországban elmélyítették. Az 1879. évi Székesfehérvári Országos Kiállítás Nagy Bizottmányában már mindketten ott tüsténkedtek, sőt, az ifjabb István a tíztagú Végrehajtó Bizottság tagjaként is szerepelt, valamint a kiállított, tizenhét csoportba sorolt cikkek VI. csoportjának („Fonó-, szövőipar, ruházati tárgyak”) az elnöke is volt. Saját pavilont is felállítottak, természetesen, melyben sima és tarkázott perkálok, vásznak, kendők és egyéb ruhadarabok pazar gyűjteményét vonultatták fel; nyersanyagokkal és a termékeik előállítása közben alkalmazott eszközökkel egészítve ki a kollekciót, hogy a munkafolyamatokat is szemléltessék az érdeklődők előtt.
Fiai sikerét látva, hogy nem csak ügyes, de ismert és befutott szakemberekké váltak, 1881. I. 10-én bejegyeztette őket cégtulajdonosként. A közkereseti társaság ettől az időponttól a Felmayer István és Fiai nevet használta, a cég képviseletére mindhárman egyformán jogosultak voltak. (ifj. Felmayer István karrierje szárnyalt ekkoriban. Még 1881 tavaszán előbb – Námessy Ferenc halálát követően, III. 17-én – a Székesfehérvári Takarékpénztárnak, majd egy hónappal később – IV. 11-én – a Székesfehérvári Kereskedelmi Banknak választották be az igazgatóságába.
Miután a Városház téri ingatlannak a Nádor-csatorna partjára nyúló telkén már nem lehetett tovább fejleszteni az üzemet, 1876 áprilisában a Palotai utca 3. alatt emeltek egy műhelyépületet, mely 1880-ban további három gyárhelyiséggel bővült egy 42,4 x 9,4 méteres területen. A következő jelentős lépés az 1881-ben üzembe helyezett hengernyomógépnek a számlájára írható. 1887-re mindössze a kézifestő-műhelyek és a raktárak egy része maradt a Városház téren. A Nádor-csatorna felett elmozdítható mosóházak voltak, s a két partján lévő épületek között egy kőhíd és két fahíd biztosította az akadálymentes forgalmat.
1883.V.23-án az öreg Felmayer elveszítette nejét, Julianna asszonyt, s 1888. XI. 14-én maga is távozott az élők sorából. Szélhűdés végzett vele. Temetésére két nappal később, 16-án került sor. 15 órakor kezdődött a gyászszertartás, de már 13 óra körül elkezdtek szállingózni a halott feketébe öltözött ismerősei és tisztelői a Városház térre. A ceremónia kezdetekor már egy tűt sem lehetett leejteni a földre. Hogy mekkora visszhangot kiváltó társasági esemény volt ez, arra jellemző, hogy a Székesfehérvár és Vidéke, melynek egy oldala negyven hirdetési helyre volt beosztva, hat egységnyi felületen csak azt sorolta, kinek milyen feliratú szalag lógott a koszorúján. Utolsó útjára a Szentháromság (közkeletű nevén Hosszú) temetőbe kísérte el Felmayer Istvánt a gyászmenet.
A két fiú, István és Károly, miközben tovább irányították a gyárat; a főtéren lévő ingatlanukat, mely egyben látta el a lakóház, az iroda, az üzlet és a hajtogatóüzem funkcióját, kétemeletessé bővítették. Ők azonban nem örökölték a szegénysorból ragyogó egzisztenciát teremtő apjuk szeretetét a szakma és az üzem iránt. Nélkülözhetetlen forrásként kezelték csupán a gyárat, mely nagyvilági életükhöz előteremtette a javakat. Alkalmazottaikhoz is másképp viszonyultak, édesapjuk munkásairól gondoskodó atyai szigorának nyoma sem volt a jellemükben. Ennek következtében a ’80-as évekre a Zöldfa utcai „Három sasok” korcsma törzsvendégei lettek a festőlegények, hova a bakák is előszeretettel tértek be lazítani. Gyakorivá váltak a két „tábor” közötti, nem egyszer véres kimenetelű súrlódások.
S ha már a forrást említettem, érdekes epizódként vonult be a gyár történetébe, hogy 1892-ben az üzem udvarán egy kútfúrás alkalmával tört felszínre első ízben a fehérvári, vastartalmú savanyúvíz, mely elsőrangú gyógyvíznek bizonyult. A járványos időkre való tekintettel szellősebb közterületre vezették ki a vizet. A tulajdonosok nem akartak hasznot húzni a természeti kincsből, ezért Havranek József polgármester indítványozta a kút közkézbe vételét. Ehhez azonban a belügyminiszter nem járult hozzá.
Mindkét testvér fiatalon hunyt el. István 1894-es halála után Károly még nemességet kapott Ferenc Józseftől (nem hétköznapi, hogy épp neje, Erzsébet – az imént említett Havranek József unokahúga – 31. születésnapján) „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért”, de 1897-ben őt is elragadta a halál; s az újabb, sürgető beruházások lebonyolítását vállalni nem tudó özvegyek szabadulni kényszerültek a gyártól. Így került 1898. VIII. 2-án a cég – 250 000 forint ellenében – a Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft tulajdonába. A jól bejáratott cégnevet azonban nem változtatták meg.
Az vállalkozás még sokáig nagyon szép eredményeket produkált a piacon. 1907-ben a városi tanács éppen ezért járult hozzá, hogy Székesfehérvár címere megjelenhessen áruik csomagolásán és a kiállított számlák fejlécén.
Az I. világháború idején hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, így a civilek nélkülözni voltak kénytelenek a csak a katonaság részére termelő üzem portékáit. 1927-ben az akkor már egy ideje csak bérmunkákat végző vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg. A cég 1943-ig újabb beruházásokat eszközölt ki, különböző módszerekkel igyekezett visszahódítani a megváltozott piacot; a világégés azonban minden fejlesztést derékba tört. A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át. Az új vezetőség 1951-ben ignorálta a Felmayer márkanevet, az üzemet Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra keresztelte el.
Egy évvel később, 1952-ben lett a Magyar Népköztársaság az államosított gyártelep tulajdonosa, melynek nevét előbb (1960-ban) Pamutkolor Művekre, majd az 1963-as, a budapesti központ alá történő betagozódásakor Pamuttextilművek Kikészítőgyárra változtatták.
Többszöri átszervezéseket követően, a ’90-es évek elején már deficitet termelt a vállalkozás, így a végelszámolást sem kerülhette el. Ténylegesen 1996. XII. 13. volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, de jogilag csak 1997 augusztusában szűnt meg a cég.
A gyártelep egykori területén ma egy bevásárlóközpont terpeszkedik, melynek a nyugati oldalán kiemelkedő téglás falszakasza (valamint egy emléktábla) hivatott a több mint 150 évig működő vállalatra emlékeztetni a járókelőket.
írta Végh Ákos László

Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Gróf Klebelsberg Kunó Polgári Fiúiskola

  • Szervezet/testület
  • 1920 - 1948

A polgárosodó Székesfehérvár lakossága több esetben szorgalmazta fiú polgári iskola létesítését. Az igényekkel egyetértve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a város közötti hivatalos megállapodás értelmében 1920-ban kezdte meg működését a Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola. 1921 szeptemberében költözött az iskola a Mirth-féle csendőrlaktanya öreg, de tágasabb épületébe. Az első végzősöket (32 tanulót) az 1922/23. tanévben vizsgáztatták. Az egyre növekvő tanulólétszám miatt a délutáni órákban a vízivárosi, az Öreg utcai elemi iskolákban és az ipariskolában bérelt termekben is folyt az oktatás. Az 1927/28-as tanévben készültek el az új iskola épületének tervei. A létesítmény alapkövét 1931. június 22-én helyezték el. A város vállalta az építési költség 30 %-át, és a Horthy Miklós tér délkeleti oldalán biztosította az építkezéshez szükséges területet.
Az épület 1932 tavaszán került tető alá. Orth Ambrus budapesti műépítész tervei alapján épített vörös dísztéglás új épület avatására a leánygimnáziummal egy időben, 1932. november 19-én 11 órakor az Szent István teremben került sor. Ugyanekkor vette fel az iskola gróf Klebelsberg Kunó elhunyt kultuszminiszter nevét. A beköltözés november 3-án történt. Az 1943 tavaszán előbb magyar, majd orosz katonai célokra (hadikórház) lefoglalt épület a háború alatt súlyos károkat szenvedett. Székesfehérvár 1944 őszén, 1945 tavaszán a magyarországi harcok középpontjában volt. 1945-ben hazánkban létrejött új társadalmi struktúra lehetővé tette a demokratikus iskolarendszer kiépítését. A köznevelési reform első, egyben legjelentősebb lépése már 1945-ben megtörtént. A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A hazai polgári iskolai oktatás 1947/48-as tanév végén, az iskola fennállásának 28. tanévében végleg megszűnt. 1948 szeptemberétől (az iskolák államosítását követően) az intézményt Marx Téri Általános Iskola néven összevonták az épületben önállóan működő III. sz. Állami Leány Általános Iskolával.

Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Ybl Miklós Gimnázium

  • Szervezet/testület
  • 1854 - 1954

Az iskola 1854. december 12-én Ferenczy János polgármester és Dr. Bula Teophil ciszt. r. gimn. igazgató munkálkodása folytán mint kétosztályú közs. alreáltanoda alakult meg, és a volt leánylyceum épületében nyert elhelyezést. 1859-ben már teljes alreáltanodává épült ki, míg 1871—73. megnyílt a IV., V. és VI. osztály is, és ezzel az intézet teljes főreáltanodává lett. 1875-ben országosan átszervezik a reáltanodákat nyolcosztályossá, de az iskola megmaradt hatosztályúnak. A régi tanárok itthagyják az iskolát, és fennmaradása évről-évre bizonytalanabb, sőt 1881- ben már arról van szó, hogy visszafejlesztik négyosztályúvá, végre Trefort Ágoston akkori miniszter átveszi az állam vezetésébe, így lett reáliskolánk 1883-ban nyolcosztályos főreáliskolává. Hosszas huzavona és alkudozások után 1894-ben át tudott költözködni új épületébe.
Az állam kezében most már ismét az emelkedés útjára lép az intézet. Az előbbi tíz év alatt megcsappant növendékek száma egyszerre felszökik, 1890-ben már a III. osztályt is párhuzamosítani kellett. így haladt most már biztos úton előre az intézet, és ünnepelte fennállásának ötvenéves jubileumát 1904-ben.
A második félszázad ugyanazzal a csendes, mély, céltudatos munkával indult abban a biztos mederben, melybe a 90-es években jutott. A világháború alatt kórházul szolgálván az intézet épülete, egy ideig a múzeum jelenlegi épületében folyt a tanítás.
1920-an felvette a m. kir. áll. Ybl Miklós-reáliskola nevet. Jelenleg a lehetőség szerint a kívánalmaknak megfelelően alakított épületben folyik a tanítás, hirdetvén a XX. század nagy feladatát: keresztény valláserkölccsel és a múlt szent hagyományait féltő gonddal őrző mély hazaszeretettel egy nagy cél felé törekedni, melynek neve: N agy-Magyarország.
1934-ben a nm. VKMin. 32000/1934. V. a.—1. sz. rendeletével az első osztálytól kezdődőleg megszüntette az intézet reáliskolai jellegét ; az 1936. évi 1301. ein. sz. rendelete alapján az 1936/37. tanévben az I. és II. oszt. már gimnázium, a III. oszt. reálgimn., a IV—VIII. még reáliskola.
Az 1941—42. iskolai évben az I—VII. oszt. gimnázium, a VIII. oszt. reálgimnázium. A megnövekedett tanuló létszám szükségessé tette a VIII. oszt. párhuzamosítását is, úgyhogy ebben az évben már minden osztály párhuzamos. Második modern nyelvül az egyik felső osztály franciát, a megfelelő párhuzamos osztály olaszt tanult.

M. Tóth István

  • Személy
  • 1922 - 2006

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona

  • Személy
  • 1927 - 2018

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

Pallay József

  • Személy
  • 1903 - 1967

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

Városi Zeneiskola

  • Szervezet/testület
  • 1913 -

Dr. Schlamadinger Jenő ügyvéd, vármegyei tiszti főügyész kezdeményezésére gyűjtést kezdeményeztek. A megrendezett hangversenyek jövedelméből 16 000 korona gyűlt össze. Ebből létesült a Zeneiskola a Petőfi utca 1. számú ház emeletén, amely 1913. szeptember 1-én nyitotta meg kapuit.
Az intézmény 107 növendékkel kezdte meg működését zongora, hegedű és magánének szakon, élére Hermann László hegedű- és orgonaművészt, zeneszerzőt, okleveles középiskolai énektanárt nevezte ki az Egyesület.
A következő években szépen fejlődő iskola 1920-ban súlyos anyagi helyzetbe került: a pénzügyi gondokkal küszködő Zenekedvelők Egyesületétől a Városi Tanács ideiglenesen átvette az intézmény finanszírozását. 1923-ra azonban kiderült, hogy e testület számára is túlzottan nagy megterhelést jelent a Zeneiskola fenntartása, ezért indítványozták visszaadását az Egye­sületnek, mely megszűntnek nyilvánította a 10 éves jubileumát éppen csak megért intézményt. A Zeneiskola tanárai azonban megállapodtak abban, hogy az 1923/24-es tanévben nagyon mérsékelt tandíjak mel­lett ki-ki a saját lakásán foglalkozik növendékeivel a helyzet jobbra fordulásáig.
A város közönségének egyre intenzívebb sürgetésére azután az 1924 júli­usában tartott városi közgyűlés megszavazta a Zeneiskola újbóli beindítását, s felajánlotta a „Városi Zeneiskola” cím használatát az intézménynek.
Fricsay Richárd, karmesteri pályafutása 40. évfordulóját köszöntő székesfehérvári díszhangverseny (1926. január 17.) alkalmával felajánlást tett a Zeneiskola végleges elhelyezésének támogatására. Segítségével és a város anyagi áldozatával az intézmény így költözhetett 1933-ban a Jókai utcai épületébe, mely több mint fél évszázadig maradt otthona.
1946 májusában a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium elhatározta, hogy Székesfehér­váron konzervatóriumot hoz létre. Élére Farkas Ferencet, a neves zeneszerzőt nevezték ki.
A kezdeményezés sajnos nem volt hosszú életű: 1950. szeptember elején a kormány megszüntette a Székesfehérvári Állami Zenekonzervatóriumot és helyette Állami Zeneiskolát léte­sített.

Shulz István

  • Személy
  • 1934 - 2010

(Budapest, 1934. 04. 29. - Székesfehérvár, 2010. 03. 02.)
Iskolai tanulmányai: 1952-ben faipari technikus lett, majd egy évig a BME kisegítő üzemében Ohmann Béla szobrászművész mellett épületszerkezeti és híd maketteket készített. BME ÉKME tagozatán építőművész oklevelet kapott 1958-ban. BME posztgraduális képzés során műemlékvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett 1976-ban. Munkássága nagy része Fejér megyéhez kötődik. 1958–ban ÉM 26. sz. Építőipari Vállalatnál Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) beosztott mérnök. 1959 júliusától 1990-ig a Fejér Megyei Tervező Iroda építész tervezője.

Árpád-házi Boldog Margit (Szent Margit) Leánygimnázium

  • Szervezet/testület
  • 1876 -

Az intézmény jogelődei és elnevezései:

Községi polgári leányiskola (1876 - 1905)
Községi felsőbb leányiskola (1905 - 1916)
Felső leányiskola (1916 - 1917)
Leánygimnázium (1917 - 1921)
Árpád-házi Boldog Margit Községi Leánygimnázium (1921 - 1927)
Árpád-házi Boldog Margit Községi Leánylíceum (1927 - 1932)
Árpád-házi Boldog Margit Leánygimnázium (1932 - 1942)
Árpád-házi Szent Margit Leánygimnázium (1942 - 1948)
Állami Leánygimnázium (1948 - 1954)
Állami Teleki Blanka Leánygimnázium (1951 - 1963)
Teleki Blanka Gimnázium (1963 - 2005), Sziget Utcai Általános Iskola (1980 - 2005)
Teleki Blanka Gimnázium és Általános Iskola (2005 -) https://www.telekiblanka.hu/

Vasvári Pál Tanítóképző

  • Szervezet/testület
  • 1950 - 1959

Az 1948-49. tanévtől kezdve a Székesfehérvári Ferenc József Nőnevelő Intézet Római Kath. Tanítóképző Intézete az 1948. évi XXXIII. tc. értelmében állami iskola lett. A Bajcsy-Zsilinszky út 4. sz. épületet a 1215-5998/1950. eln. 3. ü. o. irata szerint a Szfv., 8652. sz. tel. betét A+2-3 sorszámon a 114. és 17. hrsz-i ingatlanokat) - 1950. augusztus 16-án - államosították.
Az 1950-51-es tanévben újra visszaállítják az ötéves tanítóképzést.
Az 1952-53. évben újabb változás következett be a tanítónőképző életében. Az 1930-ban kialakított helyéről az Ady Endre út 17. szám alá költözött a tanítónőképző. Ez volt korábban az Ybl Miklós Gimnázium. A kollégista lányok pedig a Zalka Máté út 7. szám alatt találtak új otthonra.
Az 1955/56-os tanévben az Oktatásügyi Minisztérium 8531-6/1955. VI. sz. rendelete a megszűnő Sárbogárdi Tanítóképző III. és IV. osztályát Székesfehérvárra helyezte.
Az 1956/57. tanévben a tanítóképző a minisztérium engedélye alapján felvette Vasvári Pál nevét.
Az 1957/58-as tanévben a tanítás ugyan zavartalanul folyt, de a háttérben megkezdődött a tanítóképző felszámolása. A Művelődési Minisztérium intézkedett a még itt tanuló tanítóképzősök más intézménybe való áthelyezéséről, s velük együtt az oktatáshoz szükséges, Fehérváron használt eszközök Győrbe, Esztergomba helyezéséről.
1959-ben megszűnt, a tanítóképző eszközállományának egy része itt maradt a jogutód gimnázium tulajdonában. Mezőgazdasági gyakorlókertjét leltárilag átvette az Úttörő Általános Iskola.

Deák Ferenc utcai Községi Elemi Népiskola

  • Szervezet/testület
  • 1906 - 1944

Az alapításkor elhelyezett márványlap így örökítette meg a Deák Ferenc utcai iskola építésének történetét: „Ez a községi népiskola Székesfehérvár szab. kir város áldozatkészségéből épült 1909-10. években gróf Apponyi Albert és gróf Zichy János, vallás- és közoktatásügyi miniszterek, gróf Széchenyi Viktor főispán, Saára Gyula polgármester, Czapáry László iskolaszéki elnök, Kuthy József kanonok, Dworzsák Rezső műépítész, az építés ellenőre Winkler Vilmos főmérnök, végrehajtója Say Ferenc építési vállalkozó volt."
A második világháború romba döntötte a Deák Ferenc utcai elemi iskolát: a várost ért bombatámadás 1944. március 19-én romhalmazzá változtatta, csak kiégett falai maradtak meg, maradványait elbontották.

Vasvári Pál Gimnázium

  • Szervezet/testület
  • 1853 -

Az intézményt Királyhegyi Farkas Ferenc nagyprépost alapította 1853. március 12-én. Az alapító szándéka először egy bölcsészeti főiskola létrehozása volt, de miután a ciszterci rend apátja vezetésével létrejött a 8 osztályú gimnázium (a mai József Attila Gimnázium elődje), az alapító a város vezetésével együtt úgy határozott, hogy "célszerűen rendezett, üdvös, szellemi haladást eszközlendő nyilvános római katolikus nőneveltét alapít."
Az iskola tehát a fentiek szerint 1864 októberétől kezdett el működni elemi iskolaként. Száznál több növendék járt ide már az első évben. Ekkor 6 nővér látta el a tanítói feladatokat. Az iskola első igazgatója Huszár Károly püspöki titkár, első főnöknője S. Eötvös Szalézia volt. 1893. szeptember 1-jén polgári leányiskolával bővült. 1923. aug. 17.: Ekkor az elemi és a polgári iskola mellé 3 éves ipariskolát is létesítettek. 1921-től már vezettek az intézményben továbbképző ipari tanfolyamokat, 1923-ban azonban a minisztérium iparoktatási főigazgatósága ipariskolának minősíti ezt a tagozatot. 3-3 osztály indult minden évben: 1 fehérvarró, 1 felsőruhavarró és 1 műhímző (ez utóbbi csak 1 éves volt).
Az 1920-as évek közepére szűknek bizonyult a régi épület. Két, az eredeti telekhez csatlakozó új épületet kapott az intézmény.
A nagyütemű gyarapodás éveiben az igazgató Kapossy Endre dr. ciszterci r. katolikus tanár (1919-28), a főnöknő pedig Stupiczky M. Rainéria (1919-1928). Őket Grész Leó és Erdélyi M. Eustella követte, s egyben újabb fordulatot is hoztak az iskola életébe: 1930. szeptember 15-én megnyílt a tanítónőképző-intézet.
1952 nyarán átköltözik az István térről az Ady Endre utca 17-be (ma ez a mezőgazdasági szakközépiskola épülete). Innen 1962 nyarán kerül a mai helyére. 1956. március 17-én nagyszabású névadó ünnepséget tart az iskola, felveszi Vasvári Pál nevét.
1930-ban tehát a Ferenc József Nőnevelő Intézetben működik egy elemi iskolai, egy polgári iskolai, egy ipariskolai tagozat, s indul a tanítónőképzés. Több mint 700 diák jár az ötféle iskolába.
Az 1938/39-es tanév válsághangulatban kezdődött. Ekkor a tanítóképzőt felsőbb rendeletre líceummá kellett alakítani. A líceum érettségivel befejeződő 4 éves középiskola. A jó eredménnyel záró diák innen mehetett a tanítóképző akadémiára. S ekkor még nem közölték, hogy az intézmény megkapja-e a jogot az akadémia működtetésére. Végül ez is tisztázódott, s 1949-ig az érettségi utáni gyakorlóév sikeres befejezésével kaptak tanítói oklevelet a preparandisták (tanítójelöltek).
1948-ban megtörtént az államosítás, majd egy évig, 1949/50-ben pedagógiai gimnázium indult a tanítóképző helyett, de aztán visszaállt a megszokott képzés. A háború után már csak a gyakorlóiskola tartozott az intézményhez. 1955-től csak fiúkat iskoláztak be egy ideig.
1952 nyarán átköltözik az István térről az Ady Endre utca 17-be (ma ez a mezőgazdasági szakközépiskola épülete). Innen 1962 nyarán kerül a mai helyére. 1956. március 17-én nagyszabású névadó ünnepséget tart az iskola, felveszi Vasvári Pál nevét. Ekkortól még rövid ideig hivatalosan Székesfehérvári Állami Vasvári Pál Tanítóképző az intézmény neve. Mivel a tanítóképzést felsőfokra emelték fokozatosan megszűnnek vagy felsőfokúvá alakulnak a képzők. A város akkori vezetése inkább felsőfokú mezőgazdasági iskolát óhajtott, így a nagy múltú képző helyett fokozatosan általános gimnáziumot indítottak a Vasváriban. 1959-ben képesítőzött az utolsó évfolyam a tanítóképzőben, 1958-ban érettségizett az első gimnáziumi osztály. (Forrás: iskola honlapja: http://www.vasvarigimn.hu/vpg/index.php?option=com_content&view=article&id=48&Itemid=60

Székesfehérvári Kereskedelmi Középiskola (1924-től Hunyadi Mátyás Kereskedelmi Iskola)

  • Szervezet/testület
  • 1868 - 1949, 1949 -

A kiegyezés által megteremtett nyugodtabb politikai életben Székesfehérvár kereskedelme gyorsabb fejlődésnek indult, s ez kedvezően befolyásolta az 1700-as évek elején alakult Kereskedelmi Társulat működését is. Tudatosabb program lett a kereskedők érdekeinek védelmezésén kívül egy tanult, szakmájához értő és azt szerető nemzedék nevelése. Ezért 1868-ban az ún. „vasárnapi” inasiskolából a mindennapi képzésre áttérő iskola lett.
A Kereskedelmi Társulat felügyelete alatt és megbízásából Berndorfer Kálmán nyitotta a „kereskedelmi tanodát” a Zichy-palotában (ma az önkormányzat épülete). Az első tanévben 32 tanuló iratkozott be.
A tanulók száma egyenletesen növekedett, ezért 10 év múlva az iskola önálló épületbe költözött s az 1872-ben megjelent miniszteri rendelet a kereskedelmi szakiskolát középiskola rangjára emelte, majd a Vallás és Közoktatási Minisztérium az iskolában folyó kiváló munka elismeréseként 1886-ban a Kereskedelmi Akadémia címet adományozta az intézetnek. Az akadémia elnevezés pillanatától a „saját ház” program került az államilag engedélyezett társulati iskola igazgatóbizottsága tevékenységének központjába. A bizottság azt ajánlotta a társulatnak, hogy új bérlet helyett vásárolja meg a Kaszárnya utca (ma Kossuth Lajos u. 9.) egyik épületét. A tanácsot elfogadták, a megvásárolt házban 3 tantermet, 2 szertárt, 1-1 könyvtári, igazgatói, tanári szobát és tornatermet alakítottak ki.
Az akadémia nevet 1895-ig viselte az intézmény, amikor a többi kereskedelmi iskolával egységesen a felső kereskedelmi iskola nevet kapta. Mindeközben a tanulók száma fokozatosan növekedett, ezért hiába keresett a Kereskedelmi Társulat újra és újra nagyobbat, szükségessé vált egy új, eredetileg iskola részére tervezett épület.
A választás a Petőfi út és a Várkörút sarkán levő telekre esett. Say Ferenc műépítész készítette a terveket, az első kapavágást 1907. október 10-én tették, 1908. november 4-én a diákok már költözhettek.
Az iskolán kívül az épületben kényelmes otthont kapott a társulat is, hiszen a termeket gőz melegítette, gáz világította, s volt benne vízvezeték is. A négy tanterem, a tanácskozó, az igazgatói és a tanári szoba, a két könyvtár, valamint a három szertár mellé 1910. április 30-án a Petőfi utcai üres telken elkezdték készíteni az épület befejező részét. Október végére (!) megépült a nyolc szoba és tíz mellékhelyiség, átjáróval a főépületbe, s amellett külön kapuval. A két új lakást az igazgató és helyettese foglalta el.
Az iskola életében jelentős állomás volt az 1924–25-ös tanév: akkor vette föl a nagy király, Hunyadi Mátyás nevét, aki 1464. március 29-én, Szent István koronájával – miután III. Frigyes császártól visszaváltotta – Székesfehérvárott koronáztatta meg magát. 1476-ban itt fogadta Itáliából érkező menyasszonyát, Beatrixot, december 22-én itt folyt le az esküvői szertartás, halála után pedig a bazilikában temették el.
A kormányzat a felső kereskedelmi iskolát 1940-ben kereskedelmi középiskolává szervezte át. Ez volt az első háborús tanév, a tanítás már zaklatottan, személyi és tárgyi nehézségekkel küszködve folyt.
A fenntartó testület 1942-ben – utoljára – mégis nagyszabású átalakítást, bővítést hajtott végre, s maradék anyagi erejét megfeszítve – amelyet kétségkívül táplált a másfél mázsa búza árának megfelelő beíratási és a mázsa búza árával azonos havi tandíj – nagy mennyiségű új berendezési és felszerelési tárggyal látta el az iskolát. Ebben az évben nyílt meg a női tagozat első osztálya is. 1944-ig megszakítás nélkül folyt a tanítás, több tanár katonaruhában is bejárt az órákat tartani.
A helyzet lényegesen 1944. szeptember 19-én változott meg, amikor elkezdődött a város bombázása. 1944. október 13-tól 1945. április 20-ig a tanítás szünetelt. A város végleges – március 22-i – felszabadulása után április végétől megkezdődött a „rendes” tanítás, s az iskola történetében legrövidebb-leghosszabb tanév a nyár derekán fejeződött be.
Az 1945–46-os tanévre 133 tanuló iratkozott be, de ez a létszám hullámzott az egész tanévben – és még éveken át –, hiszen különböző időpontokban érkezett egy-egy tanuló Európa különböző hadifogoly-táboraiból, kórházaiból, a kényszerhelyzetben választott ideiglenes tartózkodási helyekről. A tanítással párhuzamosan folyt az iskola és a város helyreállítása, a diákok rendszeresen végeztek közmunkát. Az iskolai romeltakarítás mellett legrendszeresebben a megyei kórházba jártak ki dolgozni, amely még hosszú időn át hadifogolytábor volt. A téli szénszünet alatt – ez kisebb-nagyobb megszakításokkal két hónapig tartott – főleg az osztályfőnökök irányításával és aktív részvételével fakitermelésre jártak a tanulók.
A helyreállítás munkálataival párhuzamosan folyt az oktatás „demokratizálása”, a tanári kar „világnézeti” átképzése, új ifjúsági szervezetek alakítása.
A korszak legjelentősebb változása az iskola államosítása volt. A helyzet ellehetetlenülésének mutatója volt, hogy az addigi fenntartó, a Kereskedelmi Társulat vezetői elhatározták, hogy az iskolát minden ingatlan és ingó vagyonával együtt fölajánlják az államnak.
Az 1948. XXXIII. tc. ezt a kérdést véglegesen megoldotta. Az intézmény az állam tulajdonába került.
A kereskedelmi középiskolát 1949. szeptember 1-jén közgazdasági gimnáziummá szervezték.

Belvárosi Községi Elemi Fiú Népiskola

  • Szervezet/testület
  • 1777 - 1938

A Belvárosi Községi Elemi népiskolához hasonlóan az iskola elsődleges feladata a polgári iskolai, az ipari és mezőgazdasági szakiskolai és középiskolai tanulmányokra való felkészítés volt. Az intézmény 1920-ig az Iskola utca 43. szám alatt, majd 1938-ig a Városi Ipariskolában (1936-tól 1938-ig a Belvárosi Leányiskolával összevonva Belvárosi Községi Népiskola néven) működött. A oktatás a fiú és leány osztályokkal hetenként váltva délelőtt és délután folyt. Az 1920/21-es tanévben 310, az 1925/26-os tanévben 204, az 1930/31-es tanévben 201, az 1935/36-os tanévben 230 tanulója volt az iskolának. 1920 és 1925 között az I és II. évfolyamokon párhuzamos osztályokat szerveztek. Az 1777-től működő oktatási intézmény – a Szent István Községi Központi Népiskola átadását követően – 1938-ban végleg megszűnt.
Az iskola vezető tanítói, 1926-tól 1938-ig iskolaigazgatói: Gőbel János György[14] (1870-1896), Rainiss Mátyás (1896-1903), Wágner Antal (1903-1921), Tóth László (1921-1938).
Forrás. Surányi István: Az alapfokú oktatás Székesfehérváron 1920 és 1945 között

1-20 találat a 46 találat közül