Gál István (Szirmabesenyő, 1917. április 24. – Tatabánya, 1979. december 28.) bányamérnök, közgazdász, vállalati gazdasági vezető, MDP-, majd MSZMP-funkcionárius. 1953-tól haláláig a Tatabányai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Kossuth-díjas (1961).
Életpályája:
1917-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyőn. 1945 előtti életéről nincs információ.
1945–1953 között a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Külkereskedelmi Hivatalban, a Tüzelõanyag-kereskedelmi Vállalatnál (TÜKER), a Magyar Állami Szénbányák Vállalat (a későbbi Magyar Szénbányászati Tröszt) tatabányai központjában, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott.
1953-54 között a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult. 1953-ban kinevezték a Tatabányai Szénbányák Vállalat (a későbbi Tröszt egyik vállalata) vezérigazgatójává. Szervező munkával, az érdekeltségi rendszer feljavításával jelentősen növelni tudta a vállalat termelését. 1953. december 31-én a tatabányai szénbányászok 109,4%-ra teljesítették az éves tervet, a bányavállalat dolgozói kollektívája megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Szakszervezetek Országos Tanácsától a SZOT-vándorzászlót is. 1954-ben Gált beválasztották az MDP megyei pártbizottságába, a végrehajtó bizottság tagjai közé is.
Az 1956-os forradalom idején szembefordult a sztrájkot szervező munkástanáccsal, és repülőgépről leszórt röplapokon mozgósította a bányászokat a vízmentesítő szivattyúk üzemeltetésre, az elhagyott bánya vízelöntésének megakadályozására. A tatabányai városi katonatanács letartóztatta, sztrájktörés vádjával. Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, hogy a közintézmények és kórházak szénellátását biztosítani lehessen. November 1-jén Gált szabadon engedték, és elmenekült Tatabányáról. November 5-én a szovjet csapatok megszállták a várost. December 5-re a tatabányai és oroszlányi bányákban az új hatalom helyreállította a széntermelést. Ezen a napon a forradalmi munkás-paraszt kormány határozattal megszüntette a forradalmi bizottságokat. A minisztérium ismét Gált küldte igazgatónak Tatabányára, de a tröszt munkástanácsai visszautasították megválasztását. Az ellenséges hangulatot érzékelve Gál ismét elmenekült a városból. December 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében tartott tanácskozáson (ahol Gál is jelen volt) a résztvevők titkos szavazáson – a minisztérium követelését visszautasítva – Gál személyét 36:13 arányban leszavazták. Ő azonban közölte, hogy ignorálja a szavazás eredményét és új igazgató megválasztásáig a helyén marad. Másnap hajnalban, december 30-án a helyi és a vállalati munkástanácsok vezetőit, köztük Solymos Mihály és Esztó Zoltán főmérnököket is letartóztatta a rendőrség. Néhány nap múlva, 1957. január 4-én, már a letartóztatott munkástanácsi vezetők nélkül megtartott újabb szavazáson nagy többséggel a minisztérium jelöltjét, Gált szavazták meg igazgatónak.
A következő években technológiai fejlesztésekkel jelentősen növelni tudta a bányavállalat termelését. 1959-ben mérnök-közgazdászi oklevelet szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1962-ban doktori disszertációt gyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karához, „A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban” címmel. Sikeres védés nyomán „cum laude” minősítéssel műszaki doktori címet kapott.
Eredményeket ért el a magyar szénvagyon kutatásának és feltárásának, a széndúsítási és iszapolási eljárások fejlesztésében. Publikációi a Bányászati és Kohászati Lapok c. szakfolyóiratban jelentek meg. Sokat tett Tatabánya város fejlesztéséért, bányászlakások építéséért, a bányászok élet- és munkakörülményeinek javításáért. 1961-ben vezetői munkásságáért a kormánytól megkapta a Kossuth-díj II. fokozatát. Az új gazdasági mechanizmus meghirdetésének előestéjén, 1967-ben megszerezte vállalata számára az önálló külkereskedelmi jogot. 1977-ben Tatabánya díszpolgárává választották.1979-ben hunyt el Tatabányán. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik (5B-2-26).
A tatabányai Gál István lakótelep 1980 óta az ő nevét viseli. Születésének 70. évfordulóján, 1987. április 25-én e lakótelep 532-536 számú lakótömbjének falán – az akkori MSZMP pártbizottsági iroda falán – ünnepélyesen leleplezték emléktábláját, melynek bronz plakettjét Varga Imre szobrászművész készítette.

Karnagy-tanár.

Született Hódoscsépány, 1915. október 29.. Szüleu: Sz: Blaha István vájár, Róth Valéria. Tizenhárman voltak testvérek.
Négy elemit és két polgári osztályt végzett. A II. világháború után kéthónapos pártiskolát (1948), egyéves pártfőiskolát (1951) és bányaipari technikumot végzett (1961).
Napszámos (1930–1933), a királdi bányaüzem csillése, segédvájára (1933–1938), vájára (1938–1939). A VIII. utászzászlóaljnál katonai szolgálatot teljesített (1939–1941; 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban); póttartalékosként ismét behívták, a műszaki aknászokkal a keleti fronton harcolt (1941–1943; 1943-ban a Don-kanyarból tért vissza alakulatával).
A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége tagja, a szakszervezet királdi csoportjának elnöke (1938–1939), a frontról való hazatérése után a helyi bányászmozgalmak egyik vezetője: a tizenkét órás munkaidő és a rossz ellátás miatti tiltakozások szervezőjeként csendőri felügyelet alá helyezték (1944 tavasza). A nyilas hatalomátvétel után a katonai mozgósításnak nem tett eleget, a szovjet csapatok megérkezéséig a bányában rejtőzött. Az MKP tagja (1944. dec.), a királdi alapszervezet, az üzemi pártvezetőség tagja.
Kitüntetések:
Munka Érdemrend (1955), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

(Budapest, 1934. 04. 29. - Székesfehérvár, 2010. 03. 02.)
Iskolai tanulmányai: 1952-ben faipari technikus lett, majd egy évig a BME kisegítő üzemében Ohmann Béla szobrászművész mellett épületszerkezeti és híd maketteket készített. BME ÉKME tagozatán építőművész oklevelet kapott 1958-ban. BME posztgraduális képzés során műemlékvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett 1976-ban. Munkássága nagy része Fejér megyéhez kötődik. 1958–ban ÉM 26. sz. Építőipari Vállalatnál Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) beosztott mérnök. 1959 júliusától 1990-ig a Fejér Megyei Tervező Iroda építész tervezője.

(Mór, 1954. augusztus 8. – Székesfehérvár, 2002. október 12.) irodalomtörténész, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos tanár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, osztályvezetője.
Alapfokú tanulmányait Móron végezte, majd 1975-ben diplomázott a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Ezután tanárként vállalt állást a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában, ahol 1982-ig dolgozott. 1982–84 között a székesfehérvári 323. sz. Építőipari Szakmunkásképző Intézet tanára volt. 1984-től a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum népművelője, gyermekeknek, katonáknak tartott ismeretterjesztő képzéseket, ünnepségeket szervezett, kiállításokat rendezett. Elvégezte az ELTE kiegészítő magyar és történelem szakos egyetemi szintű képzését (1985–87), majd a rendszerváltás után az ELTE posztgraduális fotográfiatörténeti szakát. Később irodalom- és fotográfiatörténészi beosztásba került, haláláig az újkortörténeti gyűjtemény munkatársaként a múlt tárgyi emlékeit is gyűjtötte, kezelte.

Dr. Schlamadinger Jenő ügyvéd, vármegyei tiszti főügyész kezdeményezésére gyűjtést kezdeményeztek. A megrendezett hangversenyek jövedelméből 16 000 korona gyűlt össze. Ebből létesült a Zeneiskola a Petőfi utca 1. számú ház emeletén, amely 1913. szeptember 1-én nyitotta meg kapuit.
Az intézmény 107 növendékkel kezdte meg működését zongora, hegedű és magánének szakon, élére Hermann László hegedű- és orgonaművészt, zeneszerzőt, okleveles középiskolai énektanárt nevezte ki az Egyesület.
A következő években szépen fejlődő iskola 1920-ban súlyos anyagi helyzetbe került: a pénzügyi gondokkal küszködő Zenekedvelők Egyesületétől a Városi Tanács ideiglenesen átvette az intézmény finanszírozását. 1923-ra azonban kiderült, hogy e testület számára is túlzottan nagy megterhelést jelent a Zeneiskola fenntartása, ezért indítványozták visszaadását az Egye­sületnek, mely megszűntnek nyilvánította a 10 éves jubileumát éppen csak megért intézményt. A Zeneiskola tanárai azonban megállapodtak abban, hogy az 1923/24-es tanévben nagyon mérsékelt tandíjak mel­lett ki-ki a saját lakásán foglalkozik növendékeivel a helyzet jobbra fordulásáig.
A város közönségének egyre intenzívebb sürgetésére azután az 1924 júli­usában tartott városi közgyűlés megszavazta a Zeneiskola újbóli beindítását, s felajánlotta a „Városi Zeneiskola” cím használatát az intézménynek.
Fricsay Richárd, karmesteri pályafutása 40. évfordulóját köszöntő székesfehérvári díszhangverseny (1926. január 17.) alkalmával felajánlást tett a Zeneiskola végleges elhelyezésének támogatására. Segítségével és a város anyagi áldozatával az intézmény így költözhetett 1933-ban a Jókai utcai épületébe, mely több mint fél évszázadig maradt otthona.
1946 májusában a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium elhatározta, hogy Székesfehér­váron konzervatóriumot hoz létre. Élére Farkas Ferencet, a neves zeneszerzőt nevezték ki.
A kezdeményezés sajnos nem volt hosszú életű: 1950. szeptember elején a kormány megszüntette a Székesfehérvári Állami Zenekonzervatóriumot és helyette Állami Zeneiskolát léte­sített.

Országgyűlési képviselő 1958 -1975.
VTRGY Kereskedelmi főosztály vezető 1962.
VTRGY Labóratórium vezető 1967.
MSZBT országos alelnöke 1968.
Videoton vegyi gyáregységének főtechnológusa 1971.
Gyáregység igazgató, Videoton, 1980.
Hazafias Népfront megyei alelnöke 1963., elnöke 1985.
Munka Érdemrend Arany fokozata 1981.
Elhunyt: 2013.03.13.

(Cífer, 1840. október 24. – Székesfehérvár, 1919. június 8.) irodalomtörténész, nyelvész, városi levéltáros és tiszteletbeli tanácsos.
Moenich Antal, gróf Zichy Károly uradalmi számtartója és Zlatháry Vilma fiaként született. Tanulmányait Mohácson, Győrött, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte; utóbbi helyen 1859-ben a papi pályára készült és belépett az Emericanumba; azonban rövid idő múlva egészségi szempontból kénytelen volt ezen pályától megválni. 1861-1868-ig Zichy Károly gróf mellett szülőhelyén és Pozsonyban, eleinte mint titkár, több ezer kötetből álló könyvtárát rendezte, később mint gazdatiszt volt alkalmazva. 1869-ben Hunfalvy Pál ajánlatára – akivel ekkor levelezésben állt[2] – a magyar királyi földmívelés-, ipar- és kereskedelmi miniszzériumnál mint az országos statisztikai hivatalnak Fejér-, Esztergom-, Pest- és Bácsmegyék és a Jász-Kúnkerület területére kinevezett kültagja működött 1873-ig. 1872-ben Székesfejérvár városánál a köztörvényhatóság szervezése alkalmával házi pénztári ellenőrré választották meg és 1873-ban ugyanoda levéltárnoknak neveztetett ki, amely állásában egészen 1911-ig működött. 1919-ben hunyt el 78 éves korában.

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.

(Budapest, 1913. november 7. – Székesfehérvár, 1987. január 6.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő. Főleg tájképeket és portrékat festett poszt-impresszionista stílusban.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1938-ban. Mestere: Benkhard Ágost. 1938-ban elnyerte a Balló Ede Ösztöndíjat, mellyel európai tanulmányutat tett. 1944-ben
magkapta a Kultuszminisztérium balatoni ösztöndíját. 1965-ben Csók István-díjjal, 1956-ban és 1967-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1985-ben a Művészeti Alap nívódíjasa lett. 1939-
től Székesfehérváron élt, az alkotó munka mellett rajzpedagógusként dolgozott. 1971-ben Székesfehérvár díszpolgárává választották. 1935-től szerepelt Fejér megyei és országos
kiállításokon. Első egyéni kiállítását 1955-ben rendezte. 1959-től több alkalommal Székesfehérváron, 1967-ben a Műcsarnok győri kiállítótermében, s több más kiállítóhelyen
mutatta be műveit. Csoportos kiállításon szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában és többször a Műcsarnokban. 1963-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházba
Csongor és Tünde címmel készített pannót. Murális kompozíciói találhatók Bakonycsernyén, Mosonszentjánoson és a székesfehérvári Magyar Király Hotelben. Képei
megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében.
Munkácsy Mihály-díj (1956, 1967)
Alba Regia-díj (1958)
Csók István-díj (1965)

(Budapest, 1935. 03. 02. – Bakonykúti, 1995. 10. 30.)
Építészmérnök, városépítés-városgazdasági szakmérnök. Gyógyszerész szülők gyermekeként Budapesten, az Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1957-ben. Házasságkötése után Dunaújvárosba költözött, itt született két gyermeke is. Először a Beruházási Bankban,
majd 1963-tól 1977-ig Dunaújvárosban a Tervező Iroda településtervező építészeként dolgozott.
Csoportvezetőként folytatta hivatali elődje, Dr. Weiner Tibor munkáját. Tervei nyomán több városrész épült, formálódott. Közreműködésével nyerte el mai
ismert formáját a Római tábor városrész. Új szemléletű várostervezési elképzeléseihez a nyilvánosság erejével próbált urbanisztikai szemléletet érvényesíteni a döntéshozók körében. A Győri Tervező Vállalatnál eltöltött évek után 1983-tól Székesfehérvárott dolgozott. A Fejér megyei Tervező Iroda szakfőmérnökeként, később a Sagittarius Kft. tervezőjeként a humánközpontú, értékvédő, ugyanakkor vállalkozásbarát tervezés elveit alkalmazta a gyakorlatban.1993-tól a Polgármesteri Hivatal főtanácsosaként dolgozott. Irányítása alatt készítette el a Városháza Tervező Csoport Öreghegy részletes rendezési tervének módosítását. Kiváló tervező, nagyszerű ember volt. Segítette a pályakezdőket. Aktív közéleti emberként az Építéstudományi Egyesület tagja volt, megszervezte a Magyar Urbanisztikai Társaság megyei csoportját.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

Nagy Ferenc (Bisse, 1903. október 8. – Herndon, Virginia, 1979. június 12.) politikus, országgyűlési képviselő, miniszterelnök, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt elnöke.
Református vallású, kisparaszti családból származott, szülei a 15 katasztrális holdnyi (8,63 ha) földjükön gazdálkodtak.
Nagy Ferenc hat elemit végzett, aztán a családi birtokon dolgozott. 1924-ben megnősült, házasságából öt gyermek született; két fia és legidősebb lánya Magyarországon, a két kisebbik lánya viszont már az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot.
Saját erejéből képezte magát, miközben szülei földje mellett fuvarozást, napszámot és favágást is vállalt. Keresetéből újabb hét holdnyi földet tudott venni, összesen 22 holdra (12,7 ha) bővítve ki a családi gazdaságot. Az 1920-as évek elejétől kezdve írogatott cikkeket a helyi lapokba. 1929 januárjától kezdve írásait a Pesti Hírlap is leközölte, amivel országos hírnevet szerzett magának. Megírta szülőfaluja, Bisse monográfiáját is, amivel aranyérmet nyert a Faluszövetség pályázatán.
Még 1924-ben belépett az Egységes Pártba, aminek 1928 és 1930 között Baranya vármegyei alelnöke volt. Ekkor kilépett és Tildy Zoltánnal közösen megszervezték a Független Kisgazdapártot, aminek 1930 és 1945 között a főtitkára volt.
1931-ben hagyta ott végleg a családi gazdaságot, hogy politikai karrierjére koncentrálhasson. Az 1931-es választásokon még nem indult. Az 1935-ösön indult ugyan, de mindössze 329 szavazattal alulmaradt kormánypárti kihívójával szemben. Az 1939-es választásokon szintén nem sikerült egyéni mandátumot szereznie, viszont a párt Baranya vármegyei listájáról bejutott a törvényhozásba. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Parasztszövetség létrehozásának. Nagy Ferenc közismerten háborúellenes volt, ennek a parlamentben is gyakran hangot adott. Emiatt Magyarország német megszállását követően a Gestapo 1944. április 12-én letartóztatta. Október 10-én kiengedték, de csak október 15-én helyezte szabadlábra a Lakatos-kormány. A négy nappal később bekövetkezett nyilas hatalomátvételt követően illegalitásba vonult.
Ahogy elhagyta a front Budapestet, nekilátott az FKGP és a Parasztszövetség újjászervezésének. 1945 áprilisában a Magyar Parasztszövetség, augusztus 20-án pedig az FKGP választotta elnökévé. 1945. április 20-án beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Április 2-án beválasztották a budapesti törvényhatósági bizottságba, a november 4-i általános országgyűlési választásokon pedig újfent a Parlamentbe is.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlésben 1945. május 11-étől november 15-éig újjáépítési miniszter, az 1945-ös választásokat követően pedig 1945. november 29-étől 1946. február 5-éig a Nemzetgyűlés elnöke, s ezzel egyidejűleg 1945. december 7-étől 1946. február 2-áig a Nemzeti Főtanács tagja. 1946. február 4-étől a köztársasági elnökké választott Tildy Zoltán helyett nevezték ki Magyarország miniszterelnökévé, mely tisztségéről 1947. június 1-jén kényszerült lemondani. Ezalatt a Magyarok Világszövetsége elnöke is volt.
A majdnem pontosan 16 hónapig regnáló kormányához két jelentős esemény is fűződik; a háború utáni hiperinfláció letörésére a teljesen elértéktelenedett magyar pengő helyett a máig használatos forint bevezetése 1946. augusztus 1-jével (400 ezer kvadrillió - avagy 4*1029 - pengő ért egy forintot), valamint a párizsi békeszerződések aláírása 1947. február 10-én.
Ellenezte mind a Baloldali Blokk, mind a háború előtti elit hatalmi törekvéseit; a rendszer polgári demokratikus konszolidációjára törekedett. Ellenezte a hároméves terv elfogadását is. 1947. május 28-án a miniszterelnökségen letartoztatták személyi titkárát, Kapócs Ferencet, majd június 1-jén Svájcban, ahol szabadságát töltötte, lemondásra kényszerítették. Lemondását meg sem várva, már május 31-én kinevezték az új miniszterelnököt. Ezután már nem térhetett vissza Magyarországra.
Az FKgP 1947. június 3-án kizárta a pártból; október 7-én állampolgárságától, 1948-ban a vagyonától is megfosztották. Svájcból az USA-ba utazott feleségével és három gyermekével, ahol a Washington D. C. vonzáskörzetéhez tartozó virginiai Herndonban telepedtek le. Az ott megjelentetett emlékirataiból származó bevételeiből bankkölcsönnel kiegészítve földet vásárolt, amin 1951-ig gazdálkodott. Ikerlányai már Amerikában születtek meg, 1950-ben.
Kezdettől fogva részt vett a magyar politikai emigráció közéletében, a Magyar Nemzeti Bizottmány alapító-végrehajtó bizottsági tagja, majd 1955–56-ban alelnöke volt. Az 1956-os forradalom során megkísérelt Magyarországra utazni, de Ausztria - semlegességére hivatkozva - megakadályozta ebben. November 2-án telefonon ajánlotta fel szolgálatait az államminiszteri poszton lévő Tildy Zoltánnak, aki azonban visszautasította. 1957-ben beválasztották a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács intézőbizottságába. 1958-ban a Magyar Bizottság tagja lett.
Még 1947-ben részt vett a Nemzetközi Parasztunió létrehozásában, aminek 1949-től 1964-ig az alelnöke, 1964 és 1970 között pedig az elnöke volt. 1951-ben a menekült politikusokból összeállított Közép-kelet-európai Bizottság elnökévé választották. 1954-ben közreműködött az Európai Rabnemzetek Közgyűlésének a megszervezésében. Abban az évben, majd 1955-ben és 1962-ben az USA külügyminisztériumának a megbízásából távol-keleti körutat tett.
1957-ben a kaliforniai Berkeley Egyetem díszdoktorává avatta. 1963 és 1970 között mintegy négyszáz amerikai felsőoktatási intézményben tartott előadást, amikor is felesége betegsége miatt visszavonult a közélettől.
1977-ben kiállt a magyar Szent Korona és a koronázási ékszerek visszaadása mellett és Vörös Vince kezdeményezésére, Bognár József közbenjárására a Magyarok Világszövetsége megszervezte hazalátogatását, amire azonban hirtelen bekövetkezett halála miatt már nem kerülhetett sor. Herndonban temették el, ahol halála tizedik évfordulóján a helyi történeti múzeum falán emléktáblát helyeztek el a tiszteletére.

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.

Nádorvárosban a Malom liget őrzi nevében az egykori Back-féle gőzhengermalom emlékét. Ezen a területen, a Hosszú utcában készült el az az épületegyüttes, amely az 1910-es évek elején már a Dunántúl legnagyobb teljesítményű malma volt.
A legkorszerűbb eszközökkel ellátott hengermalom az 1800-as évek közepén a Thoma (Toma) János által alapított gőzmalomból alakult ki, és egy esztendő híján száz évig termelt. Győrben akkoriban vízimalmokkal őrölték a gabonát, a molnárok céhekbe tömörültek. 1846 márciusában a helybeli újságból arról értesülhettek a polgárok, hogy Thoma János gőzmalom építésére nyert engedélyt.
Thoma János vállalkozását már 1847-ben részvénytársasági alapra igyekezett helyezni, október 14-én meg is tartották a részvényesek közgyűlését.
A malom 1858-ban Latesz Jakab, majd 1868-ban Fischer Salamon tulajdonába ment át, aki 1865-től már bérlője volt. Az új tulajdonos csődje következtében a malom 1870-től 1874-ig üzemen kívül volt. Ekkor Bégavári Back Hermann vette át a csak 6 pár kővel berendezett, 80 lóerős gőzgéppel működő kezdetleges malmot, amelyet azután bővített, és fokozatosan fejlesztett. Back Hermann a folyamatos fejlesztéseinek köszönhetően az 1880-as évekre a napi maximális termelés terén elérte az 500 métermázsát.
A gőzgép és a gyúlékony gabona jelenléte miatt a tűzoltóság a malmot mindig veszélyes üzemnek ítélte, tűz esetén szinte megfékezhetetlenül terjedhettek a lángok. Sajnos ez be is igazolódott: 1907 szeptemberében tíz perc alatt az egész épületcsoport lángokban állt. A Back-malom porig égett, nyolcan estek áldozatul, és sok volt a sebesült is.
Weisz Oszkár tervei alapján, Hlatky Schlichter Lajos építész kivitelezésében 1908-ban azonban újjáépült a malom, 1910-ben már újra 126 fő dolgozott itt.

Az újjáépítésében jelentős szerepet vállalt Richards Richard Ágost is, aki 1900 márciusától hengermalmi cégvezető, 1904-től társtulajdonos volt. A sajtó szerint 1900 óta ő volt a Back-malom kiszemelt tulajdonosa. Back Hermann unokahúgát (első unokatestvérét) vette feleségül. 1905-ben Richards Richard Ferenc Józseftől a közgazdaság terén szerzett érdemeiért „dunaréti” előnévvel nemesi rangot kapott. 1905-ben a Back-malom egyik helyiségében rendezte be első szövőműhelyét. (1906-ban szerzett gyáralapítási engedélyt, majd önálló szövőüzemet is elindított.)
Back Hermann kezdeményezésére az országban működő Back család által működtetett malmok (a győri, a szegedi és a nyitrai) 1910-ben fúzióra léptek egymással, három részvénytársasági igazgatóság alakult meg Győrben, melyek megerősítették együttműködésüket.
Az újjáépült malomban közel 16 ezer négyzetméteres területen, 36 funkciójú létesítményt hoztak létre, amely a fejlett gyártási technológiát mutatja. A sokablakos, ötemeletes főépületben, a világos, tágas géptermekben a legkorszerűbb üzemi berendezések, a hengerszékek sorakoztak. A gyártás során keletkező port ventilációs elszívó rendszerrel csökkentették, ezenkívül a hő és pára elszívásáról is gondoskodtak. Az üzem utolsó nagy átszerelése 1928-29-ben volt, a Ganz gyár hengerszékei és az Első Magyar Gazdasági Gépgyár (EMAG) gabonatisztító és szitáló berendezései kerültek beszerelésre. A fejlesztés után a korábbi visszaöntési technológiát „összekötött” rendszerű őrlés válthatta fel. A búzalisztet 44, a rozslisztet 8 őrlőrendszeren át őrölték meg. Sokféle, jó minőségű terméket állítottak elő, csak kenyérlisztből 5-6 féle készült.
1918 után a nyugati piacok beszűkülése és a gazdasági válság hatása miatt a malomiparunk értékesítési, elhelyezési gondokkal küzdött. A 30-as években az évi 300 000 q kapacitású hengermalom termelési lehetőségeinek 50-70 százalékát használta ki, átlagban 140 munkást foglalkoztatott. A válságot azonban túlélte (nem úgy, mint a nála kisebb Jankovich-féle gőzmalom), ezután a céget a második világháborúig folyamatos gazdasági fejlődés jellemezte. Ez lemérhető volt a telephelyen is, ahol parkosított udvarrész, kertészet létesült. A parkot övező tiszta vizű csatornában nyáron még fürdőzni is lehetett. 1938-tól 1945-ig id. Oszter Sándor volt a malom üzemvezető főmolnára, aki sokat tett a munkások szociális körülményeinek javításáért is.
A Győri Hengermalomnak önálló labdarúgó-, teke- és asztalitenisz csapata is volt, valamint társadalmi munkával felépített tekepályájája és klubháza. Az 1. osztályúvá lett labdarúgó csapatát 1936-ban alapították Győri Hengermalom SE néven.
A győri malom 132 fős személyzete az 1940-es évek elején többek között 15 tisztviselőből, 1 főmolnárból, 1 főgépészből, 3 gépkezelőből és 40 molnárból állt.
A második világháború háborús évei alatt a malom hadiüzemként működött, hadiőrlést végzett a magyar alakulatoknak, később a németek ellátására is. 1944-ben német katonák „vigyázták” a termelés zavartalanságát. Az 1944-es légitámadások sorát szerencsés módon sértetlenül túlélte a malom.
1945 márciusának végén a szovjet csapatok már a külvárosban voltak. A németek alá akarták aknázni a telepet. Oszter Sándor főmolnár mindent megtett, németül tárgyalt, alkudozott, hogy az épületet kíméljék meg, és „csak” a gőzgépekben tegyenek kárt. Sajnos az ígéretet nem tartották be, a németek március 28-án, pár órával az oroszok bejövetele előtt felrobbantották az épületet. Egy visszaemlékező szerint a malom tetőzete felemelkedett, majd földre terülve takarta el a falak és a gépek romhalmazát. Porfelhő, csend, füst és égig érő lángnyelvek követték a robbanást. A malom több napig lángolt, teljesen kiégett. A kissé távolabb álló silóra azonban nem terjedt át a tűz.
A malom ezután már nem épült újjá, nyomtalanul eltűnt. A jelenlegi Malomliget helye (korábbi nevén Szamuely park) is valamikor a malomhoz tartozott. 1945 után kezdték meg a terület rendezését. A telep egykori helyén lakóházak is épültek az 1952-ben. Telepítésük a leégett Back-malom romjai közt megbújó artézi kutak felhasználásával, részben a silók bontásával keletkezett területen valósult meg.
Forrás: Antaliné Hujter Szilvia: A nádorvárosi Back-malom – a Győri Hengermalom
Várostörténeti puzzle – 29. rész