Kaszás István 1916. november 11-én Budapesten született. Tizenöt éves korától a tatabányai bányákban dolgozott. 1945 után több fontos tisztségettöltött be. 1963 óta a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Komárom megyei SZMT elnökségének, valamint a Bányaipar iDolgozók Szakszervezete központivezetősége elnökségének tagja. Munkásságáért többször részesült magas államikitüntetésben. A Tatai Szénbányák Szakszervezeti Bizottságának titkára. 1973. december 14-én gépkocsibaleset következtében elhunyt.

Születési adatok: 1935. január 25., Szombathely
Halálozási adatok: 2004. október 26., Budapest
Szülei: Gombkötő Gábor, Hídvéghy Gabriella.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán végzett (1956), az ELTE BTK magyar szakos tanári–bolgár szakos filológus okl. szerzett (1960).
A Komárom megyei Dolgozók Lapja munkatársa, kulturális rovatvezetője (1959–1982), főszerkesztője (1982–1990), a 24 Óra c. napilap alapító főszerkesztője (1990–1995). Az Axel-Springer Magyarország Kiadó munkatársa (1995-től). Számos népszerű riportkönyvet írt, novellái különböző antológiákban és folyóiratokban jelentek meg. A Kádár-rendszer egyik jelentős vidéki újságírója volt, aki több mint harminc éven át dolgozott a Dolgozók Lapjánál, ahol kulturális rovatvezetőként és az irodalmi melléklet szerkesztőjeként egy vidéki irodalmi műhelyt kívánt kialakítani. Elképzelési alapján valósult meg az Új Forrás c. irodalmi magazin (jóllehet a folyóirat szerkesztőjének nem őt, hanem a politikailag megbízhatóbb Payer Istvánt, a Komárom Megyei Tanács művelődési osztályának egyik munkatársát nevezték ki). Helytörténészként Komárom megye nagyobb városai és elsősorban Tatabánya történetével, a helyi nagyobb gyárak, vállalatok és üzemek történetével foglalkozott. Néhány írása Gábor István néven jelent meg. Az Új Forrás szerkesztőbizottságának alapító tagja (1967-től)
Elismerések: Munka Érdemrend (arany, 1986). A Komárom Megyei Tanács Irodalmi Nívódíja (1975), MÚOSZ Aranytoll (2003).

A tatabányai Újtelepi temető­ben 1993. május 24-én több százan kísérték utolsó útjára Sas Endre bányageológus-mérnököt, aki rövid betegség után hir­telen hunyt el. 1934. március 18-án született Budapesten. Elemi iskoláit Bonyhádon, középiskoláit Pápán végezte. 1953-ban felvették a miskolci Nehézipari MűszakiEgyetemre, az I—II. évfolyamot Miskolcon, a III-V. évfolyamot Sopronban végezte, itt szerzett bá- nyagcológus-mémöki diplomát. A soproni diák­életnek és az egyetemi kosárlabdacsapatnak egyik kulcsembere volt. 1958. június 2-án került a Tatabányai Szénbá­nyák bányaföldtani osztályára, s e munkahelye mellett nyugállományba vonulásáig hűségesen ki­tartott. Szinte hozzánőtt a vállalat földtani szolgá­latához. Ő volt az a szilárd pont, aki mindent tu­dott, aki mindenkin segített, aki a fiatal kollégák­nak szakmai tanácsot adott, aki mindig vidám volt, aki higgadtságot és nyugalmat sugárzott. Ilyen mo­solygós, kiegyensúlyozott volt az egyesületi rendezvényeken is, kiváló ismerője a bá­nyásznótáknak.
A vállalat földtani osztályán szinte minden munkaköri lépcsőt betöltött: volt beosztott mérnök, főelőadó és osztályvezető-helyettes. Vezetőként is jól megállta a helyét, főnökei becsülték, beosztottai tisztelték, s szerették. Többször volt Kiváló Dolgozó, s megkapta a Földtani Kutatás Kiváló Dolgozója kitüntetést is.
A sportnak soha nem fordított hátat. Fiatal szakemberként a Tatabányai Bányász Sport Club kosárlabdacsapatában játszott, majd a csapat edzője lett. 1992. május 15-én, nyug­díjba vonulása alkalmából azzal búcsúztatták, hogy élvezze hosszú ideig a nyugdíjas éle­tet. Sajnos erre nem került sor. Még régen vágyott nagy útjára. Ausztráliába el tudott menni, és láthatta leányát, vejét, kis unokáját, de a halálos kór már ott megtámadta, és elvette tőlünk kiváló kollégánkat, igaz barátunkat.
Könnyes szemmel mondimk néki utolsó jószerencsét!
Dr. Jáky Rezső
in.: Bányászati és Kohászati Lapok - Bányászat, 1993 (126. évfolyam, 1-6. szám)1993-11-01 / 6. szám 685.l.

1966.07.01 - 1975.10.10. - MSZMP Komárom Megyei Bizottsága titkára
1975.07.01 - 1980.07.01. - MSZMP Komárom Megyei Bizottsága első titkára
Nyugállományba vonult: 1983.
Kitüntetés:
1983: Szocialista Magyarországért Érdemrend

Élete nehezen indult, nagyon rossz gyermekkora volt. Szülei lemondtak róla és beadták őt intézetbe. A '60- as években költözött feleségéval (Hilcz Annával) Tatabányára, ahol Ildikó lányuk született. Harminc év bányában töltött idő után kezdődött betegeskedése, ami azután sajnos végigkisérte élete hátralévő részét. Felesége kitartó ápolásának köszönhetően és hihetelen élniakarása végett, újra- és újra talpraállt. Két lány unokája született a ' 80-as években (Ildikó, Mónika), akiket lányával együtt nagyon támogatott és szeretett.
A Turul- szőlőhegyen művelte kertjét feleségével élete végéig. A mindene volt!
Hosszan tartó küzdelmes betegsége hirtelen vitte el őt 75 éves korában.

Halász István 1930. december 11-én született Veszprémvarsányban, négygyermekes családban. Édesapja kovács volt. A veszprémi polgári elvégzése után a péti Nitrogénművekben, majd a Várpalotai Szénbányáknál dolgozott. 1950-ben katonatisztként került Tatabányára, itt is nősült meg, helyi lányt vett el, ezért telepedett le Tatabányán. Két évvel később leszerelt a Néphadseregtől, és a Tatabányai Szénbányáknál helyezkedett el. Előbb vájár-, majd lőmestervizsgát tett, később az aknászképző technikum elvégzése után aknászként dolgozott a VIII-as aknaüzemben. A munkásőrség alapító, 1957-es tagja. Hamarosan rajparancsokká, majd 1963-ban századparancsnokká nevezték ki.
Halász István 1965. január 13-tól volt a tatabányai Tóth Bucsoki munkásőr zászlóalj parancsnoka, egészen 1985. február 28-ig. Ő volt a leghosszabb ideig a tatabányai munkásőr egység parancsnoka, az ő vezetése alatt kapta az egység a legtöbb elismerését is (beleértve 1977-ben a Vörös Csillag Érdemrendet is).
Halász István 1991 tavaszán hunyt el Tatabányán. Tatabányán is van eltemetve, a síkvölgyi temetőben.
A rövid életrajzot összeállította:
Dr. B. Stenge Csaba
Tatabánya, 2021. február 3.

A "Lánczos Kornél - Szekfű Gyula Ösztöndíj"-at Székesfehérvár Megyei-jogú Város Önkormányzatának képviselő testülete alapította 1993-ban, Lánczos Kornél születésének centenáriumi eseményeihez kapcsolódva, arra a már korábban is tapasztalt igényre (talán csak apropót várva) igyekezvén választ adni, hogy városunk szellemi életének megpezsdítéséhez, gyorsabb, mozgásba hozásához, élénkítéséhez (anyagi erejéhez mérten) a helyi önkormányzat is hozzájáruljon. Mivel Lánczos Kornél, Székesfehérvár nagy szülötte, természettudós volt, mellé, mint a "humán" alkotó tevékenység megtestesítőjének, önként kínálkozott városunk másik nagyhírű személyiségének, Szekfű Gyula történésznek a neve, jelezvén, hogy az alapítvány valójában mindenfajta (tudományos, művészeti, stb.) igényes alkotó tevékenységet, kiemelkedő szellemi teljesítményt támogatni, felkutatni, segíteni kíván. Csupán annyi "lokálpatrióta" megkötés kapcsolódik az ösztöndíj-adományozás feltételeihez, hogy vagy az alkotó legyen fejér-megyei, székesfehérvári, vagy a pályaműnek legyenek fejér-megyei, fehérvári vonatkozásai.

Elődje a Karolina R. K. Kereskedelmi Leányközépiskola. Az államosítás után 1948-tól Közgazdasági Gimnázium, 1952-től Közgazdasági Középiskola. 1954-től az iskola neve Állami Közgazdasági Technikum, az intézmény keretein belül működött a Gépíró és Gyorsíró Iskola (1952-től), valamint a Dolgozók Közgazdasági Technikuma levelező, illetve esti tagozatként (1951-től). 1964-től Közgazdasági Szakközépiskola, Gép- és Gyorsíró Iskola, 1987-től Friss István Közgazdasági Szakközépiskola,
1990-től felvették az I. Géza Király Közgazdasági Szakközépiskola nevet. Időszakosan kihelyezett tagozatai is működtek Kiskunlacházán, Nagykőrösön és Százhalombattán.
A fenntartó a Pest Megyei Tanács V. B. volt, 1980-tól átvette a Vác Városi Tanács V. B., illetve Vác Város Önkormányzata volt. 2004. augusztus 1-jétől a Karacs Teréz Kollégiumot tagintézményként beolvasztották az iskolába, a neve ezután: I. Géza Király Közgazdasági Szakközépiskola és Karacs Teréz Kollégium lett. A kollégium 2011-ben megszűnt.

Vasas Gyula az 1914—15-ös tanulóéveket Vácott és Pesten töltötte. 1919-ben szabadult fel. Nagysurány egyik cukrászdájának lett a vezetője, majd Komárom, Kassa következett. 1925-ben ismét Vácra kerül. Ekkor lett önálló. Négy év után Stuttgartba utazott, szakmai továbbképzésre. Cukrászdája az 1960-as években a Fő tér közelében működött.

Brusznyai Árpád 1924. június 27-én született, édesapja csendőr volt. A fiú tehetsége már fiatal korában kitűnt. A tanulásban, és a sportéletben is jeleskedett ezért a középiskolás éveiben ösztöndíjban részesült. 1947-ben ösztöndíjasként Bécsben folytatta tanulmányait, és 1949-ben megszerezte diplomáját, és a görög–magyar történelem szakos tanári oklevelet.
1949–50-ben Budapesten dolgozott tanársegédként a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem görög filológiai intézetében. Apját bebörtönözték, római katolikus pap bátyját, Józsefet internálták, őt magát pedig elbocsátották az egyetemről. 1950-től a váci székesegyház kántora lett. Ebben a városban ismerkedett össze Ilonával, aki később felesége lett, és soha nem hagyta el.
Az 1956-os forradalom idején Veszprémben dolgozott. Fiatal tanítványait forradalmi csoportba szervezte, de soha nem engedte őket fegyveres harc közelébe, hogy életüket megóvja. Határozott fellépése révén több, a városi felkelők által elfogott helybéli ÁVH-s és gyűlölt pártember menekült meg a lincseléstől, és került a forradalmi hatóság „rendes” őrizetébe, bírósági eljárásra várva. Ennek ellenére Brusznyait a megtorlás során egy koncepciós perben (Brusznyai-per) a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével és népellenes bűncselekmények elkövetésével vádolták meg. A Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa – a mellette szóló bizonyítékokat figyelembe véve – előbb „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az „enyhe” ítélettel elégedetlen Pap János, az MSZMP helyi vezetője azonban személyesen közbelépett, ennek nyomán Brusznyait a Legfelsőbb Bíróság Tanácsa kötél általi halálra ítélte. Megmentése érdekében több ismert magyar értelmiségi, köztük Kodály Zoltán is közbenjárt a Kádár-kormányzatnál, de sikertelenül. Brusznyait 1958. január 9-én kivégezték, testét jeltelen sírba temették.
Az 1989–90-es rendszerváltás során Brusznyai Árpádot és mártír társait rehabilitálták, és tisztességgel újratemették.

Honti Ilona 1930. február 28-án született Budapesten. A vegyészlaboráns képesítést szerzett fiatal nő az 1950-es évek elején egy édesapja által szervezett sakkparti révén ismerkedett meg Brusznyai Árpáddal, akit családi háttere miatt elbocsátották az Eötvös Loránd Tudományegyetem görög filológiai intézetéből. 1953. június 20-án összeházasodtak, és Veszprémbe költöztek. A férj a Lovassy László Gimnáziumban tanított, miközben Honti a Nehézvegyipari Kutatóintézetben vállalt állást. 1954-ben megszületett lányuk, Margit.
A huszonnyolc éves korában megözvegyült Honti Ilonát barátok, kollégák és rokonok segítették. A váci siketnéma-intézetben dolgozott tovább, élelmezésvezetőként, ám szívbetegsége miatt ötvenegy éves korában leszázalékolták. Ezután házvezetői állásokat vállalt falusi plébániákon. Az özvegy hosszadalmas jogi harcot folytatott: a hatóságok csak a rendszerváltás után engedélyezték férje sírjának azonosítását, és ekkor történt meg a hivatalos rehabilitáció is. Honti Ilona 2004. július 16-án hunyt el Vácott.

(Medgyes, Nagyküküllő megye, 1908. november 20 - Melbourne, 1995. július. 17., a. n. Kovács Anna; Vác, Köztársaság u. 67.)
Jogi doktor. 1937-ben vármegyei díjnok, majd tanácsnok Vác Város Polgármesteri Hivatalában. 1945-től 1949. április 28-ig Vác város polgármestere. Ezt követően a Váci Tatarozó, illetve az Észak-Pest Megyei Tatarozó és Építő Vállalat tervfelbontó normása, technikusa, majd jogásza. 1948-ig SZDP, 1948-ban rövid ideig, kizárásáig MDP-tag. 1956-ban az újjászerveződő SZDP tagja. 1956. október 26-tól a nép által, 1956. november 14-én a munkástanácsok küldöttei által véglegesen választott Váci Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, a város polgármestere. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács elnöke. 1956. december 2-tól a Bástya Sk. Intézőbizottságának tagja.
1990-ben Vác város díszpolgára lett.
Forrás. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény II. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

A szövetkezet 1946-ban 16 fővel alakult meg.
A Fóti Műanyag és Faipari Ktsz-be olvadt be 1967. szeptember 28-án.
Neve: Műanyag és Faipari Szövetkezet Béke Ipari Szolgáltató Szakcsoportja lett..

Elődvállalat: Váci mészhomoktégla, tetőcserép és betonárugyár rt. (1921-,) Horváth Mihály-u. 7. ,Hirmann István alapítása.

Dr. Jávorszky Ödön 1906. november 12-én született Vácon. Itt végezte elemi iskoláit, majd tanulmányait a Piarista Gimnáziumban folytatta. 1925-ben belépett az irgalmasok rendjébe és hat évvel később fogadalmat tett. Szerzetesként tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán, ahol 1939-ben orvosdoktorrá avatták. A háború sújtotta Magyarországon több városban praktizált. A rend feloszlatása után visszaköltözött szülővárosába. Nevéhez fűződik a váci sebészet, traumatológia, belgyógyászat, gégészet és szülészet elindítása. Teljes életét és szakmai tudását a magasabb szintű egészségügyi ellátás kialakításának, ill. a fiatal kollégák tanításának szentelte. Részt vett a jelenlegi kórház beindításában. 1975. június 21-én, nyugdíjba vonulása után másfél évvel halt meg abban a kórházban, amelyért egész életében harcolt. Emléktáblája az első emeleten található. 1991. óta nevét viseli a kórház. Emlékére felesége alapítványt hozott létre, a kórházi betegellátás pénzügyi megsegítésére, valamint az ő neve fémjelzi a minden évben kiadásra kerülő tudományos pályadíjakat is. Hamvai az alsóvárosi temetőben nyugszanak.