Pessoa coletiva

Győr Város Néptanácsa

1919

A polgári forradalom korában a területi igazgatás legfontosabb és legszélesebb körben alkalmazott formája a kormánybiztosi intézmény volt. Nemcsak a földrajzilag adott közigazgatási egységek vezetésével, de politikai, gazdasági, katonai és egyéb szempontok alapján a legkülönbözőbb szakfeladatok ellátásával (pl. hajózási ügyek, katolikus ügyek intézésével) bízott meg kormánybiztosokat a minisztertanács. A helyi igazgatás átalakításában az első a dualizmus éveiben kinevezett – tehát az új kormány számára legtöbb esetben megbízhatatlan – főispánok leváltása, s helyükbe megbízható kormánybiztos–főispánok kinevezése volt.
A népköztársaság kormánya elrendelte néptanács választását minden önkormányzati szinten (főváros, megyei és városi törvényhatóság, nagyközség, kisközség). Eltörölte a virilizmust, és minden néptanács létszámát annyiban állapította meg, amennyi a dualizmus kori törvényhatósági bizottság, vagy képviselő-testület tagszáma volt. A néptanácsba rendes tagokat és póttagokat (a rendes tagok egynegyede) választottak kétévente négy évre titkos választójog alapján. A kisebbségi képviselet is szabályozva volt: ez alapján, ha minden rendes néptanácsi hely betöltése után akadt olyan jelölt, aki a kerületben leadott szavazatok egynegyedét megszerezte, az bekerült a néptanácsba. Sok vidéki településen létrejött a helyi nemzeti tanács, amely a kormány helyi támasztéka volt, s gyakran a közigazgatás mechanizmusába is bekapcsolódott. A katonák között szerveződött katonatanácsok a fegyveres testületek politikai igazgatását és érdekképviseletét végezték.
A proletárdiktatúra kiépítette a tanácsrendszert, amelynek alapját a közvetlenül és széles körű választójog alapján választott tanácsok képezték. Tanácsi választójoggal bírt és választható volt minden 18. életévét betöltött személy – férfi és nő egyaránt –, aki „hasznos munkából” élt, vagy ha munkaképtelen, akkor korábban abból élt, és aki a Vörös Hadsereg tagja. A falu tanácsába minden ötven lakos után választottak egy tagot (számuk azonban három és ötven között kellett, hogy legyen). A városi és a budapesti kerületi tanácsba minden 500 lakos után választottak egy főt (a testület taglétszáma azonban nem haladhatta meg a 300-at). Falusi, városi és fővárosi kerületi szinten a tanácsválasztás közvetlen, ettől felfelé pedig közvetett volt. A fővárosi (500 tagú) központi tanácsba a kerületek lakosságuk arányában delegáltak tagokat. A – maximum 60 főből álló – járási tanácsok tagjait a falusi és városi tanácstagok jelölték. A kerületi tanácsokat – amelyek legfeljebb 300 tagúak lehettek – a megyéhez (kerülethez) tartozó járások, városok, törvényhatósági jogú városok tanácsai választották (elvileg 5000 fő után egy delegáltat). A tanács élén szűkebb vezető csoport, az intéző bizottság állt, amit – szovjet mintára – gyakran direktóriumnak neveztek. A centralizált tanácsrendszer csúcsán a Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlése állt.

A városi néptanács hatáskörébe tartoznak mindazok az ügyek, amelyeket előző törvények a törvényhatósági közgyűlés, illetőleg a képviselőtestületi gyűlés hatáskörébe utalnak. A városi tanács eddigi jogköre, így választási jorköre is érintetlen marad.
A városi néptanács a szükséghez képest intézkedik a szak- és házi bizottságok kiküldéséről és szervezéséről.
A városi néptanács ülései nyilvánosak.

Az 1919. évi VIII. néptörvény a városok közigazgatási szervezetének ideiglenes módosításáról

A városi néptanács áll a városi tanácsnak tisztviselő tagjaiból és azokból a tagokból, akiket a főispáni tennivalók ellátására jogosított kormánybiztos az illető városnak az 1918:I. néptörvény szerint városi törvényhatósági, illetőleg községi választói joggal felruházott lakosai közül kiküld. Ezeknek a kiküldött tagoknak száma legalább kettővel legyen, és legfeljebb néggyel lehet nagyobb a tisztviselőtagok számánál.
A városi tanácsnak nem lehet tagja, aki az 1886:XXI. tc. 23. §-a, illetőleg az 1886:XXII. tc. 40. §-a szerint törvényhatósági bizottsági, illetőleg képviselőtestületi tag nem lehet.