Az a) állagot alkotják a tanácsülési jegyzőkönyvek (1689–1848), külön sorozatban a tisztázati és a fogalmazati példányok (1723–
1845).

A b) állag a tanácsi és törvényszéki ügyviteli iratokat foglalja magában az 1689–1787 közötti évekből melyhez mutatók vannak.

A c) állagban az 1788–1848 közötti tanácsi iratok találhatók, hozzájuk 60 mutatókönyv van.

A városi kamarás (Camerarius, Stadtkammerer) lehet választott vagy kinevezett tisztviselő, legalább 4 évig, de éppen szaktudása és nagy anyagi felelőssége miatt nemegyszer egy-két évtizedig is hivatalában maradhatott. Székesfehérváron – a tanácsülési
jegyzőkönyv bizonysága szerint – már 1690-ben működik, és számadást készít a kamarás, de folyamatosan csak 1724-től maradtak ránk számadáskönyvei. 1703-tól 1708-ig voltaképpen csak egy átnézeti kimutatás közöl rendkívül fontos és érdekes adatokat, de nem minden területre és nem minden évre tér ki részletesen. A kuruc háborúk eseményei miatt – amelyek a számadásokban
sokoldalú összegszerűségekben is jelentkeznek, – bizonyára utólag készült el. Segédszemélyzet hiányában Székesfehérváron a 18. század közepén a tized és hadiadó összeírását, az egyházi, kórházi és a városra szálló javak számadásait is a kamarás intézte. Helyettese az alkamarás
(subcamerarius) más városokban a város ingatlanait kezelte, Székesfehérváron elsősorban az utak, hidak karbantartására felügyelt. Feladatkörét országosan 1770-ben szabályozták, amikor az utak, hidak mellett a városi épületek tatarozásának felügyelete, a kőbányák, tégla- és szénégetők ellenőrzése is kezébe került. A különböző pénztárak számadói számításaikat a számadási
okmányokkal együtt mint főpénztárnoknak a kamarásnak nyújtották be, aki ellenőrzés után az összesítést elvégezte.

Székesfehérvár adóját szkv. lévén a nádori concursusokon vagy nádori leiratban egy összegben állapították meg, amely összeget a város tanácsa évente lebontotta az egyes adózókra. Adóköteles volt minden polgár, lakos vagy zsellér, aki a város területén
ingatlannal, állatokkal rendelkezett, vagy kereskedő, kézműves foglalkozást folytatott. Az adók két nagy csoportra oszlottak. Állami adók voltak: a hadiadó és katonai szolgáltatások, az országgyűlési taxa és a királyi census. Városi adók voltak: a háziadó és a tized. Az adókat az adószedő (perceptor) hajtotta be, felelős volt kezelésükért és számadást vezetett róluk, amelyet első fokon a tanács, másodfokon a Helytartótanács ellenőrzött. Az adószedőnek az adó behajtásában Székesfehérváron a fertálymesterek segítettek, akiknek esküjében is szerepelt, hogy a belső tanácson, a bírón és a kapitányon kívül az adószedő parancsait kötelesek szem előtt tartani.
A beszedett állami adókat a budai hadipénztárba kellett befizetni, de levonták belőle a katonaság részére teljesített szolgálatokat. A városi adók a házi pénztárban maradtak. A tizedet a tanács az esztergomi érsektől bérelte. Székesfehérváron a 18. század első évtizedeiben csak egy perceptor volt, aki az állami és háziadók regiszterét egyaránt vezette. Az 1763. és 1776. évi kamarai leiratok
sürgették, hogy a városok külön pénztárt állítsanak fel a kétféle adófajta kezelésére. A hadipénztárt (cassa portionalis) kezelje a hadipénztár számadó (perceptor contributionalis), a házi pénztárt (cassa domestica) viszont kezelje a házi pénztár számadó (perceptor cassa domesticae). 1785-ben a Helytartótanács elrendelte a két pénztár közös kezelését. E változások az iratanyag tagolódásában is megmutatkoznak.

A szkv.-ok az árvák ingó és ingatlan vagyonát eladták, a befolyt pénzt az árvapénztárban helyezték el, ill. kamatra kiadták. A kamatokat az árvák eltartására fordították. Az árvavagyon kezelésével és a gyámok felügyeletével az árvagondnok (curator pupillorum) volt megbízva. Ő készítette a pozsonyi kamarához felterjesztett árvaszámadásokat és jelentéseket. Általában a választott község tagjaiból került ki. A pénztárat rendszerint egy belső tanácsos ellenőrizte, mint árvapénztári
felügyelő. Az árvaügyek gondosabb intézését szem előtt tartva és az esetleges visszaélések elkerülésére a Pozsonyi Kamara 1756-tól megkövetelte az árvagondnokoktól, hogy a gyámoktól megkövetelt évi számadásokról jelentést tegyenek.

Az a) állagban található árvahivatali számadáskönyvek sorozata 1734 és 1757 között hiányos, s csak 1757-től folyamatos 1848-ig (14 füzet, 144 kötet, 3,9 ifm). Szintén ez az állag tartalmazza a számadási okmányokat (1752–1849) 73 csomó, 3,2 ifm, és a számadásokhoz tartozó másolati könyveket is (1820–1846) 23 kötet, 0,3 ifm. A számadások nagyrészt német és latin, az iratok magyar nyelvűek.

A városra egy összegben kivetett adóterheket Székesfehérvár szkv. tanácsa az ingatlanbirtokok arányában osztotta fel a polgárok között, és szedte be tőlük a király részére. A polgárok jogügyleteinek számontartása és ingatlanaik nyilvántartása, a telekkönyvek pontos vezetése tehát a városi tanács feladatai közé tartozott. A telekkönyvi jövedelmek fontos bevételt is jelentettek a városok számára. A török uralom alól felszabadult Székesfehérvár azonban 25 éven keresztül nem kapta vissza régi rangját és privilégiumait, a Budai Kamarai Adminisztráció igazgatása alá került. Egy 1688 júliusában kelt eredeti latin–német nyelvű házlevél-fogalmazvány is bizonyítja, hogy a felszabadult Székesfehérváron a házak és telkek szétosztását a Budai Adminisztráció Kamarai inspectora ill. megbízottja intézte, aki egyúttal polgárrá is felvette a háztulajdonosokat. Valószínűleg ezt a kiosztást, ill. a 10 éven belül kialakult állapotokat rögzíti 1698-ban Vánossy Lőrinc harmincados provizor, akinek telekkönyvvezetői beosztását az általa készített telekkönyv elején olvasható házlevél-formula (Hausbrief-formular) is feltünteti, sőt ugyanez jelzi a telekkönyvi felügyelő nevét is. A város telekkönyvvezetője a 17. sz. végén a kamarai adminisztrációnak alárendelt székesfehérvári provizori hivatal keretében működött. 1703- ban a városi jegyzőt küldte fel a tanács Bécsbe a városi kiváltságok és telekkönyvek visszaszerzésének kieszközlésére. A lipóti diplomával Székesfehérvár szkv. 1698. évi telekkönyvei – ill. a róluk készült egykorú másolatok – újra visszakerültek a város kezelésébe. Vezetésük a városi jegyző feladatkörébe tartozott, és a befolyó telekkönyvi díjak a kamarási számadásokban a város bevételei közt jelentkeztek. 1745-től volt a városnak önálló telekkönyvvezetője, aki rendszerint az első írnokok sorából került ki. A telekkönyvi felügyelőt (praefectus urbarii) a belső tanács saját tagjai közül küldte ki. 1777-ben a tanácsülési jegyzőkönyv már telekkönyvi hivatalról (officium urbariale) beszél. A város telekhivatalának feladatkörébe és hatáskörébe tartozott a város kül- és belterületén minden ingatlan: ház, telek, kaszáló, szántóföld, szőlő, és azok tulajdonjogi változásainak nyilvántartása, a birtok- és teleklevelek kiadása, és erről a tanács részére adott pontos jelentéstétel. Az ide vonatkozó díjakat a hivatal beszedte, és egy összegben adta át a kamarási hivatalnak. Bizonyos években történtek csak általános felvételek, más években csak a változásokat vezették be.

Az a) állagban található telekkönyvek (1698–1834) rendkívül sok értékes adatot tartalmaznak a város lakosságára vonatkozóan is. Különösen értékesek az 1712. év alapfelvételei, amelyek szinte a középkori város rajzát adják vissza a házhelyek pontos behatárolásával, a szomszédok nevével, néhol utcák, terek, és főleg a városkapu és várfalak pontos bejelölésével. A tulajdonosnak nemcsak nevét, de foglalkozását is feltüntetik, s azt is, hogy vétel vagy örökség útján jutott a ház és a telek tulajdonába. Jelzik a hadi események során elpusztult, leégett házakat, sőt, Rákóczi híveinek elkobzott ingatlanait is. A telekkönyvek a 17–18. században és a 19. század elején német nyelvűek. Az egyes kötetek végén betűsoros mutató található. A 3 külön kötetben található index a
szántóföldekre vonatkozik.

A b) állagban található II. József-kori földmérési iratok együttese két sorozatból áll. Az egyikben a birtokosok egyéni lapjai találhatók városrészenként (1784–1789), a másikban a földlevelek terület szerint szerepelnek.

A c) állagban teleklevelek (birtok és föld levelek) 1820–1844 között találhatóak. A teleklevelek a városi ház- és földtulajdonosok
ingatlanainak adatait nyilvántartó iratgyűjtemény, amely városrészenként és helyrajzi számok rendjében van csoportosítva. A földlevelek szintén városrészenként szerepelnek.

A fond d) állaga a telekkönyvvezetői számadásokat (1755–1846) tartalmazza (számadási iratok, nyilvántartó könyvek, különböző felmérések, lajstromok). Egyes részei az eredeti indexek segítségével kutathatók.

A szkv.-ok fontos kiváltsága volt a vásártartás joga. A török alól felszabadult Székesfehérváron a császári bizottság már 1689 szeptemberében megállapította, hogy a városnak joga van minden szerdán és szombaton hetivásárt, és évente négyszer éves vásárt tartani. A négy vásár idejét már az 1690. január 22-én tartott tanácsülésen meghatározták és kihirdették. 1757-ben a város megvásárolta az ötödik vásár tartásának jogát is. A vásárok idején a közrend megszegői feletti bíráskodás, a mértékek és árak felügyelete a vásárbíró (magister fori, index fori, Markricher) feladata volt. Mivel a vásárok városi határozat szerint háromnaposak voltak, a vásárbíró legfeljebb 15 napig működött évente bíráskodási jogkörében. A városnak már 1693-ban volt vásárbírája, aki a tanácsülési jegyzőkönyvben feljegyzett esküszöveg szerint a bíró és a tanács iránti hűségre, engedelmességre, a város javainak szolgálatára, és arra tett esküt, hogy hamis mértéket nem tűr meg és az árak terén tartja magát a limitatióhoz. A bíráskodás törvényes alapját az 1703. évi városi kiváltságlevél adta. A vásárbíró hatásköre széles körű volt. Bíráskodott a vásár idején a vásárban elkövetett bűncselekmények – istenkáromlás, paráznaság, lopás, becsületsértés, testi sértés, károkozó cselekmények, városi szabályrendeletek megsértése – felett, kivéve a halálbüntetést maguk után vonó bűncselekményeket. Hatáskörébe tartozott a mértékek és súlyok ellenőrzése és azok kölcsönzése, a megyei árszabás pontos betartása feletti felügyelet és a helypénz szedése. Illetékessége kiterjedt minden helybeli vagy idegen polgár és lakos személyére, aki a vásár idején a városban tartózkodott. A vásárbírót feladatai ellátásában egy külön erre a célra felesketett strázsamester és 12 vásári hajdú segítette. A ránk maradt jegyzőkönyvek nemcsak a vásári, de a városi bíráskodásra is érdekes adatokat tartalmaznak, a két hatáskör ugyanis nem volt egészen szigorúan elhatárolva. Az anyag német, latin és a 19. század elejétől magyar nyelvű. Jelentős forrásértékkel bírnak a kiadott passusokról készült jegyzékek, amelyben a jószágot vásárló személyek neve és lakóhelye van rögzítve. Szintén értékes névanyag található a vásári bírósági jegyzőkönyvekben a panaszt tévő helybéli és idegen kereskedőkre és árusokra vonatkozóan.