Az iskola 1965. szeptember 1-jén alakult az Árpád Gimnáziumból kivált egy szakközépiskolai
(autószerelő) és 7 gimnáziumi osztállyal. 1966-tól önálló intézményként és épületben Ipari
Szakközépiskola és Gimnázium néven kezdte meg működését.
Az 1966/67-es tanévben a 7 gimnázium osztály mellett már 5 szakközépiskolai osztály működött, és az
autószerelő szak mellett megindult az esztergályos, a lakatos és a műszerész képzés is. Az 1967/68.
tanévben indult az első kereskedelmi szakközépiskolai osztály.
1969-ben az utolsó gimnáziumi osztály tanulói befejezték tanulmányaikat és a gimnáziumi oktatás
megszűnt. Ekkor az iskola neve Ipari és Kereskedelmi Szakközépiskola lett, amely ebben a formában
1976-ig működött.
1976-ban Tatabányán létrehozták a Keresekdelmi Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetet, amely
átvette a kereskedelmi szakoktatási feladatokat. Az iskola új neve ekkor Gépészeti és
Közlekedésgépészeti Szakközépiskola (GKSZ) lett.
1977 tavaszán költözött végleges helyére, Tatabánya-Dózsakertbe, ahol az elméleti és gyakorlati képzés
feltételei jóval korszerűbbé váltak.
1984-ben vette fel Bánki donát mérnökfeltaláló nevét, és Bánki Donát Ipari Szakközépiskolaként
működött tovább.
1985-től az intézményben megindult a technikus képzés, amelynek keretében a négyéves
szakközépiskolai oktatás után a tanulók érettségi és szakmunkásvizsgát tettek, majd további egy év
elvégzése után technikusi bizonyítványt szerezhettek.
Az iskola jó kapcsolatokat ápolt a helyi ipari vállalatokkal, üzemekkel (pl. Tatabányai Szénbányák
Vállalat). A tanulók és a vállalatok között kötött tanulmányi szerződések biztosították a diákok számára a
kellő szakmai gyakorlatot, a vállalatok számára pedig a megfelelő képzettséggel és gyakorlattal rendelkező
szakembereket.
2005-ben Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata 107/2005. (IV. 28.)kgy. sz. határozatában
kimondta az iskola jogutóddal való megszüntetését és összevonta a tatabánya Péch Antal Műszaki
Szakképző Iskola és Gimnáziummal, 2005. július 31-i határidővel.

A városra egy összegben kivetett adóterheket Székesfehérvár szkv. tanácsa az ingatlanbirtokok arányában osztotta fel a polgárok között, és szedte be tőlük a király részére. A polgárok jogügyleteinek számontartása és ingatlanaik nyilvántartása, a telekkönyvek pontos vezetése tehát a városi tanács feladatai közé tartozott. A telekkönyvi jövedelmek fontos bevételt is jelentettek a városok számára. A török uralom alól felszabadult Székesfehérvár azonban 25 éven keresztül nem kapta vissza régi rangját és privilégiumait, a Budai Kamarai Adminisztráció igazgatása alá került. Egy 1688 júliusában kelt eredeti latin–német nyelvű házlevél-fogalmazvány is bizonyítja, hogy a felszabadult Székesfehérváron a házak és telkek szétosztását a Budai Adminisztráció Kamarai inspectora ill. megbízottja intézte, aki egyúttal polgárrá is felvette a háztulajdonosokat. Valószínűleg ezt a kiosztást, ill. a 10 éven belül kialakult állapotokat rögzíti 1698-ban Vánossy Lőrinc harmincados provizor, akinek telekkönyvvezetői beosztását az általa készített telekkönyv elején olvasható házlevél-formula (Hausbrief-formular) is feltünteti, sőt ugyanez jelzi a telekkönyvi felügyelő nevét is. A város telekkönyvvezetője a 17. sz. végén a kamarai adminisztrációnak alárendelt székesfehérvári provizori hivatal keretében működött. 1703- ban a városi jegyzőt küldte fel a tanács Bécsbe a városi kiváltságok és telekkönyvek visszaszerzésének kieszközlésére. A lipóti diplomával Székesfehérvár szkv. 1698. évi telekkönyvei – ill. a róluk készült egykorú másolatok – újra visszakerültek a város kezelésébe. Vezetésük a városi jegyző feladatkörébe tartozott, és a befolyó telekkönyvi díjak a kamarási számadásokban a város bevételei közt jelentkeztek. 1745-től volt a városnak önálló telekkönyvvezetője, aki rendszerint az első írnokok sorából került ki. A telekkönyvi felügyelőt (praefectus urbarii) a belső tanács saját tagjai közül küldte ki. 1777-ben a tanácsülési jegyzőkönyv már telekkönyvi hivatalról (officium urbariale) beszél. A város telekhivatalának feladatkörébe és hatáskörébe tartozott a város kül- és belterületén minden ingatlan: ház, telek, kaszáló, szántóföld, szőlő, és azok tulajdonjogi változásainak nyilvántartása, a birtok- és teleklevelek kiadása, és erről a tanács részére adott pontos jelentéstétel. Az ide vonatkozó díjakat a hivatal beszedte, és egy összegben adta át a kamarási hivatalnak. Bizonyos években történtek csak általános felvételek, más években csak a változásokat vezették be.

A szkv.-ok fontos kiváltsága volt a vásártartás joga. A török alól felszabadult Székesfehérváron a császári bizottság már 1689 szeptemberében megállapította, hogy a városnak joga van minden szerdán és szombaton hetivásárt, és évente négyszer éves vásárt tartani. A négy vásár idejét már az 1690. január 22-én tartott tanácsülésen meghatározták és kihirdették. 1757-ben a város megvásárolta az ötödik vásár tartásának jogát is. A vásárok idején a közrend megszegői feletti bíráskodás, a mértékek és árak felügyelete a vásárbíró (magister fori, index fori, Markricher) feladata volt. Mivel a vásárok városi határozat szerint háromnaposak voltak, a vásárbíró legfeljebb 15 napig működött évente bíráskodási jogkörében. A városnak már 1693-ban volt vásárbírája, aki a tanácsülési jegyzőkönyvben feljegyzett esküszöveg szerint a bíró és a tanács iránti hűségre, engedelmességre, a város javainak szolgálatára, és arra tett esküt, hogy hamis mértéket nem tűr meg és az árak terén tartja magát a limitatióhoz. A bíráskodás törvényes alapját az 1703. évi városi kiváltságlevél adta. A vásárbíró hatásköre széles körű volt. Bíráskodott a vásár idején a vásárban elkövetett bűncselekmények – istenkáromlás, paráznaság, lopás, becsületsértés, testi sértés, károkozó cselekmények, városi szabályrendeletek megsértése – felett, kivéve a halálbüntetést maguk után vonó bűncselekményeket. Hatáskörébe tartozott a mértékek és súlyok ellenőrzése és azok kölcsönzése, a megyei árszabás pontos betartása feletti felügyelet és a helypénz szedése. Illetékessége kiterjedt minden helybeli vagy idegen polgár és lakos személyére, aki a vásár idején a városban tartózkodott. A vásárbírót feladatai ellátásában egy külön erre a célra felesketett strázsamester és 12 vásári hajdú segítette. A ránk maradt jegyzőkönyvek nemcsak a vásári, de a városi bíráskodásra is érdekes adatokat tartalmaznak, a két hatáskör ugyanis nem volt egészen szigorúan elhatárolva. Az anyag német, latin és a 19. század elejétől magyar nyelvű. Jelentős forrásértékkel bírnak a kiadott passusokról készült jegyzékek, amelyben a jószágot vásárló személyek neve és lakóhelye van rögzítve. Szintén értékes névanyag található a vásári bírósági jegyzőkönyvekben a panaszt tévő helybéli és idegen kereskedőkre és árusokra vonatkozóan.