Madách Imre Művelődési Központ
- Instelling
- 1976 -
Madách Imre Művelődési Központ
1869-ben Vácott az 1868/38-as törvény értelmében minden felekezetnek nyilatkoznia kellett, hogy az iskolai oktatást a város vagy az egyház vállalja magára. A város képviselőtestülete 1869.IX.25-én úgy határozott, hogy az iskolák továbbra is felekezeti fenntartással dolgozzanak. Az evangélikus gyülekezet javaslatot tett egy „közös iskola” kialakítására. Azonban a törvény értelmében addig is, amíg a javaslatot érdemileg elbírálják, létre kellett hoznia az iskolaszéket, amelynek választott tagjai lettek: Benkár Dénes felügyelő, Tornyos Pál lelkész, Rechenhaller Lajos, Kinczler Soma, Tóth Imre és Szobonyi Géza.
Az iskola törvényekkel előírt folyamatosan emelkedő kiadásai nagy terhet jelentett. A gyülekezet fizető tagjai az áldozathozatal elviselhető határához érkeztek. Törleszteni kellett a hitelt. Az iskolát, pedig fontos volt tartani. Fontos mondat hangzott el az egyházi közgyűlésen: „Az evangélikus iskola e püspöki városban létkérdés.”
A tanítói állásról lemondott Russ János, aki a ceglédi ev.iskolába távozott. Utódjául Takács Lajos kávai ev.tanítót ajánlotta. Az egyházmegye esperese Török Sándort jelölte. A gyülekezet közgyűlése egyhangúan Takács Lajos tanító személye mellett döntött. A tanítóval hamarosan gondok jelentkeztek. A gyülekezet vezetőinek többszöri kérésére sem volt hajlandó bemutatni a tanítói képesítését igazoló okmányait, sőt a magatartásában és a tanítói működésében is hivatalához méltatlan megnyilvánulásai voltak. Ezért a gyülekezet lemondásra szólította fel. A kialakult helyzetben a tanító elismerte hibáit és önként lemondott. A tanítói állásra Chodály János losonci tanítóképző végzős hallgató, akit egyébként az iskola igazgatója ajánlott Benkár Dénes felügyelőnek, Huszka Gyula apostagi tanító és Laszip János kávai tanító jelentkezése érkezett be. A gyülekezet választási eljárásán érezhető az óvatosság, hiszen az előző tanítóval mellé fogtak. A német származású hívek azt igényelték, hogy megválasztandó tanító a német nyelvben legalább társalgási szinten járatos legyen, hiszen a gyermekeiket német nyelvre kell oktatni. Ezen felül az iskolában magas szintű oktatás szükséges, hiszen erre törvény kötelezi a fenntartó egyházat. Laszip János kávai tanító nyerte el az állást.
1904-ben elkezdődött az új paplak és iskola épületének tervezése. A templom tatarozásával egy időben a parókia és az iskola – Duna parti épületével – is foglalkozni kellett. A vakolat mállása ott is jelentős volt. A házon két nagykapu volt. Az egyik a Duna felől, a másik, pedig a felsővárosi rész felől. Emiatt az udvar rendkívül huzatos volt. Ezért a felsőváros felőli deszkakaput befalazták, és a kapubejáró helyét beépítették. A kialakult szobát – a parókia konyhája céljára – a lelkészlakhoz csatolták.
1913-ban az evangélikus iskola létszáma 49 tanuló. 27 fiú és 22 leány.
1914-ben a városi orvos az iskola tantermét egészségügyi szempontból kifogásolta és kilátásba helyezte a tanítás felfüggesztését. Nem egyszerű tisztasági problémáról volt szó, hanem komoly átalakítást kellett végezni. A tanterem és a WC helyiség nagyon közel volt egymáshoz. A mellékhelyiség szaga beszűrődött a tanterembe. A fenyegető jelentést megfellebbezték. Az alispáni hivatalhoz beadott kérvényben a háborúra hivatkozással méltányosságot kértek, mivel a hadikölcsön fizetése súlyos terheket rótt a gyülekezetre – 2 évi teljes bevételét elvitte – és ezt az összeget az új iskolára félretett megtakarításból fizették, ezért az építkezés nem kezdődhetett meg. Az alispáni hivatal közbenjárását kérték, hogy a városi orvos által kezdeményezett bezárás ne történjék meg. A problémát egy közfal és egy jól záródó ajtó beépítésével oldották meg.
1918-ban súlyos spanyolnátha járvány volt a városban. Az iskolákat lezárták. A tanítás szünetelt. 1919. májusában a Tanácsköztársaság helyi direktóriuma köztulajdonba vette az egyház Duna parti épületét. A lelkész tiltakozása ellenére feloszlatta az evangélikus iskolát. A padokat és a felszerelést a Deákváron létesítendő új iskola számára elszállíttatták. A tanulókat a lakóhelyükhöz legközelebbi iskolában helyezték el. A tanítót, pedig azonnali hatállyal átirányították az izraelita iskolába.
1925-ben állami utasítás érkezett, hogy az evangélikus elemi iskolát 8 osztályosra kell növelni. A gyülekezet határozatot hozott, hogy amíg az állami iskolákat nem fejlesztik, addig az egyházi fenntartású iskolák sem kötelesen végrehajtani a rendeletet.
Az iskola építésével kapcsolatban elhatározták, hogy felkérik Sándy Gyula építészt, hogy az elkészített terveket elbírálja. Mivel a Vallás és Közoktatási Minisztériumból kapott támogatás rendelkezésre áll, ezért az építkezést a lehető legrövidebb időn belül meg kell kezdeni. A parókiaépítésről is döntöttek. Mivel a Duna parti házban együtt volt az iskola, a tanítói lakás, a lelkész lakása és a hivatal, az egész gyülekezeti részt fel kellene telepíteni a templom mellé. Így készült el a terv, amely a két egy emeletes épületet ábrázolt. Az egyik épületben az 1. emeleten az iskola és a tanító szolgálati lakása kapott helyet. A másik épület 1. emeletén, pedig a lelkész szolgálati lakása és a hivatal lett kijelölve. A földszinti részekre – mindkét épületben – üzlethelyiségeket terveztek. A költségvetés szerint 165.000 Pengőre volt szükség. Ebből 130.000 Pengőt a Pesti Hazai Takarékpénztár hitelként folyósított volna. A fennmaradó összeget a hívek adományaiból kívánták fedezni. A Duna parti házat a kiürítés után bérházként akarták működtetni. A Takarékpénztárral tervezett hitelügylet meghiúsult. Ugyanis a kért összeg helyett nagyságrendileg kisebb hitelt kínáltak. 14.000 dollárt – mintegy 70.000 Pengőt 90 %-os árfolyam mellett 94 %-os kamattal és 25 évi lejárattal akartak folyósítani. A tervek szerint a 2 épület földszintjén 15 üzlethelyiség kialakítását tervezték. Az építési költséget, amiben a Duna parti ház bérházzá történő szétválasztása is benne volt 212.700 pengőre becsülték. A bérleti díjakból évi 23.000 Pengőre lehetett számítani. A Protestáns Központi Hitelszövetkezet közbenjárásával, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetétől kedvezőbb feltételek mellett 32.600 dollár – 200.070 pengő kölcsönt adott 35 évi futamidőre évi 8.94 %-os kamattal.
Sándy Gyula és Szokol Aurél építészek megvizsgálták a terveket és a költségvetéseket. Az üzletekkel kapcsolatos becslések is pontosak voltak. A gyülekezet közgyűlése a legkedvezőbb pályázatot benyújtó iparosokat kérte fel a munka elvégzésére. Így Schworz Pál és Csuka István váci építési vállalkozók kaptak megbízást, akik 197.000 Pengős költségvetéssel a megrendelést el is vállalták. A presbitérium kikötötte, hogy a kivitelezők a munka megkezdése előtt egy újabb költségvetést nyújtsanak be. Átvizsgálva a terveket és átgondolva az építkezést – bizonyos munkák elhagyásával, olcsóbb anyagokkal – próbálják meg tovább redukálni a költségeket. Ugyanis el kell érni, hogy az üzlethelyiségek bérleti díjából lehessen fedezni a kölcsön törlesztését. Szóba került a Duna parti régi egyházi épület, tatarozás utáni értékesítése is. Az építkezés előkészítésével párhuzamosan az omladozó vakolatú templom tatarozása is előkerült. Ezt azonban a gyülekezet közgyűlése a pénzügyi keret szűkössége miatt elnapolta. A hitelügylet ismételten módosult. A gyülekezet a kért összegnél 16.000 Pengővel kevesebb hitelt kapott. Ezért szükséges volt a Vallás és Közoktatási Minisztérium 7.000 Pengős segélyén felül a 7.000 Pengős állami kölcsönét is igénybe venni. 1928. szeptember 30-án Broschko Gusztáv Adolf esperes helyezte el az épülő iskola és paplak alapkövét. Az építkezés nagyon jó ütemben haladt. Schworcz Pál és Csuka István építőmesterek látványos és pontos munkát végeztek, az iskola 1929-re elkészült. 1929. tavaszán kiürítették a Duna parti házat. Az épület oly mértékben lepusztult, hogy a lakhatatlanság megállapítását lehetet kérni. Erre azért volt szükség, mert az épület után fizetendő adóterhek jelentősen lecsökkentek. Az üres épületben el lehetett kezdeni a felújítási és átalakítási munkákat. Az iskola átmenetileg a templomban működött. A tanító és a lelkész bútorait egy-egy félkész szobába zárták be. A lakásokban egy-egy szobát lakhatóvá tettek a tanító és a lelkész családja számára. Nehéz időszak volt ez, hiszen az épületekben kőművesek, festők, asztalosok, vízvezeték szerelők és egyéb szakemberek dolgoztak. A költözés lebonyolításához Hitzigráth Lajos és Oelsner János gyárigazgatók küldtek teherszállító kocsikat.
1930-ban, szeptember 1-el Szuchovszky Zsigmond tanító nyugdíjba vonult. A gyülekezet úgy döntött, hogy az utód kiválasztását pályázattal kívánja megoldani. A felhívásra 20 pályázat érkezett. Ezek közül ötöt választottak ki, hogy próbát tegyenek. Mezősi Árpád somogyszili tanítót, Králik Aladár felsőpetényi tanítót, Korossy Lajos ráckazári tanítót, Jeszenszky Sándor kondorosi tanítót, Klebniczky István budapesti tanítót. Az 5 jelölt közül 4 – Klebniczky István kivételével – eleget tett a gyülekezet meghívásának. Szuchovszky Zsigmond ny.tanító utódja Mezősi Árpád lett.
Mezősi Árpád tanító 1930. szeptember 11-én elfoglalta állását és a tanév másnap reggel szabályszerűen elkezdődött. Szuchovszky Zsigmond 4 évtizedes munkáságának elismeréseként „igazgató tanító” címet kapott.
Szuchovszky Zsigmond tanító felesége az iskolás gyermekek részére kézimunka szakkört tartott. Ebből fejlődött ki az iskolai kézimunka bemutató és vásár, amelynek bevételéből a tanulók kirándulni mehettek.
Mezősi Árpád tanító a város elismert pedagógusa lett. Jó hírének köszönhetően az iskola létszáma megnövekedett. 1932-ben 72 rendes és 13 ismétlős tanuló volt. A hitoktatás szervezetten folyt. Az evangélikus iskolában a tanító, a váci iskolákban és a fiókegyházakban a segédlelkész, a sződligeti fiókgyülekezetben Sommer Etelka tanítónő végezte a munkát.
A 823. sz. Radvánszky Antal cserkészcsapat 1932-ben alakult. Első parancsnoka Göllner Mihály volt. Halálát követően Mezősi Árpád tanító vette át a parancsnoki tisztet.
1941-ben az iskola működésében komoly fennakadást okozott a tanító katonai szolgálata. A tanév egy hónapos késéssel kezdődött. A helyettesítést Süveges Ágnes, Nemesné Depoy Erzsébet, Kovács Paula Felicia tanítónők, Sommer Gyula lelkész és a segédlelkész látták el. 1941. március 10-én Boros Károly segédlelkésznek is be kellett vonulnia katonai szolgálatra. A kántori helyettesítést Aranyi János, Bartalos Sándor, Pohl Nándor egyháztagok végezték. A cserkészcsapat működése a parancsnok – Mezősi Árpád kántortanító – katonai szolgálata miatt szünetelt.
A háborúbanaAz iskola borzasztó pusztuláson ment keresztül – minden ablaka betörve. Felszerelését elhurcolták, vagy megrongálták, a kályhától is megfosztották. 1945-ben, március végén elkezdődött az orosz katonák elvonulása. Az iskola rendbetétele is elkezdődött. A tanítással Kanyicska Józsefet bízták meg. Április 3-án újra használni lehetett a váci iskola tantermét.
Az iskolában egymást váltották a tanítók. Békési Márta tanítőnő bejelentette, hogy felszólítást kapott, hogy korábbi álláshelyén Simontornyán folytassa munkáját. Az új tanerő Botta László tanító lett volna, ha nem vonakodik elfoglalni az állást. Mivel az iskolai munkát nem vette fel, átmenetileg Sommer Gyula lelkész tanította az iskolás gyerekeket. A közművelődési bizottság néhány napon belül kiküldte Koppány Károlynét és Kovács Istvánt. Az előbbi az alsós gyerekekkel, az utóbbi, pedig a felsősökkel foglalkozott.
Az iskolában 2 tanteremben. 76 tanuló oktatása folyt. Koppány Károlyné, Nagy Lajos és Thurváry Miklós tanítók kaptak ideiglenes megbízást. 1945. november 19-én visszatért Mezősi Árpád tanító, aki a második félévtől, január 7-től átvette az iskolai tanítást. 1946. nyarán az evangélikus elemi iskola, általános iskolává szervezése ügyében kellett lépéseket tenni. A gyermeklétszám csökkenése miatt csak úgy lehetett eleget tenni a törvény előírásainak, hogy az evangélikus gyülekezet, a református gyülekezettel közösen, a két felekezeti iskola összeolvasztásával lehet eleget tenni. Így született meg a közös döntés a “Protestáns általános iskola” létesítéséről. Az előírás szerint, az iskolát 2 tanerősre kellett fejleszteni. A gyermeklétszám viszont jelentősen lecsökkent.
A gyülekezet iskolájának 1948-as államosításával egy időben Mezősi Árpád kántortanítót 1948. július 1-től állami tanítóvá átminősítették és egy állami iskolában jelölték ki a szolgálati helyét.
Az iskola épületének államosítása ügyében fontos mozzanat volt az államosított egyházi ingatlanok telekkönyvezése. Az ügy lebonyolításában dr.Kenéz Tibor presbiter működött közre, aki jogi tanácsokkal segítette a gyülekezetet. Az iskola udvara 149 négyszögöl terület kivételével állami tulajdonba került. A volt evangélikus iskolába gyenge elméjű gyermekek képzését kezdték el. A parókia földszintjén levő üzletek megmaradhattak a gyülekezet tulajdonában, azzal a kikötéssel, hogy a jövedelmet tilos iskolai célra fordítani. A volt egyházi iskola tanácstermét – amelyet tanítási idő után a gyülekezet összejöveteleire és alkalmaira használtak – előzetesen megkért engedéllyel, a fűtés és a világítás megfizetésével továbbra is igénybe lehetett venni.
Az egyházi jogász javaslatára további engedményeket kellett kérni, az udvaron való átjárásra – hiszen az egyházfi lakása az állami iskola udvarába került – a pince és a padlás szolgalmi jogának megszerzésére. Az ezzel kapcsolatos beadványt el is készítette. A jogi lépések eredményesek voltak. Megmaradt a templom körüli udvar, egy padlásszoba és az üzletek. A gyülekezet szomorúan vette tudomásul, hogy a volt iskolájából az újonnan vásárolt padokat széthordták.
A volt evangélikus iskolába gyenge elméjű gyermekek képzését kezdték el.
Forrás: http://vacievangelikus.hu/1901-1951/
Váci Városgazdálkodási Vállalat
Alakulás dátuma: 1954.06.08.
Átalakulással megszűnt 1996-ban, jogutód:
VÁCI Városüzemeltetési Kft. (mely végelszámolással megszűnt 1999-ben, Pest Megyei Bíróság 13 09 072929.)
Felsőgallai Széchenyi István Általános Iskola
A szövetkezet 1946-ban 16 fővel alakult meg.
A Fóti Műanyag és Faipari Ktsz-be olvadt be 1967. szeptember 28-án.
Neve: Műanyag és Faipari Szövetkezet Béke Ipari Szolgáltató Szakcsoportja lett..
Tatabányai Szénbányák Vállalat
Az 1891-ben alakult Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1894-ben megvásárolta az Esterházy család tatai uradalmának szénkiaknázási jogát, s a sikeres kutatások után 1896-ban megkezdte a szénkitermelést. A kezdeti pénzügyi nehézségek miatt csak külföldi tőke bevonásával lendült fel a kedvező adottságú és fekvésű medencében a szén bányászata. Erre alapozva jöttek létre az önmagukban is jelentős nagyüzemek: a tatabányai erőmű (1898); a brikettgyár (1901); a cementgyár (1912); a karbidgyár (1921); a bauxitcementgyár (1928); a szénlepárló (1929); a ferroszilíciumgyár (1938); az alumíniumkohó (1940). 1914-ben a MÁK Rt. – amelynek gerincét akkor már a tatabányai gyárak, bányák alkották – Európa 50 legnagyobb ipari vállalkozása közé tartozott. Magyarországon először a tatabányai bányászatban alkalmaztak villamos energiát, az iszaptömedékeléses fejtési technológiát, a lejtős aknán történő végtelen köteles szállítást s több más bányászati technológiai újdonságot. Az 1946-os államosítás után a szénbányászathoz közvetlenül nem kapcsolódó nagyüzemek önálló nemzeti vállalattá alakultak; 11 bányaüzem és ezek közvetlen kisegítő üzemei (sűrítettlevegő-ellátás, gépüzem stb.) a bányavállalatnál maradtak. 1957. jan. 1-jén a Tatabányai Szénbányászati Trösztből kivált és önállósult az Oroszlányi Szénbányászati Tröszt. 1958-ban megkezdte működését a Palahányó Üzem (a Haldex lengyel–magyar közös vállalat bázisüzeme). Az 1950-es évek extenzív fejlesztésének időszakát több kisebb, rövid életű és kockázatos bányanyitás jellemezte, ezek közül a megalapozott beruházások is csak az 1950-es évek második felében hoztak eredményt. A medence 1964-ben – immár a korszerűbb bányászati technológia alkalmazásával – érte el a termelési csúcsot 3455 kilotonnával. A tisztán széntermelési profil diverzifikálása 1957-ben kezdődött a szenes meddőhányók feldolgozására alkalmas Haldex eljárás ipari bevezetésével. A tevékenységi kör 1968 után bővült lényegesen. Újabb profilok – víz- és szennyvízkezelés, ásvány-előkészítés, iszapvíztelenítés, szivattyúk, szűrők, egyedi acélszerkezetek; bányabiztosító berendezések, komplett kazántelepek gyártása – felvételével, ami – a bánya már meglévő gépgyártási, építési és szállítási tevékenységével együtt – már komoly ipari kapacitást eredményezett. Az 1960–1970-es években az öreg medencében a bányákat összevonták, rekonstruálták, korszerűsítették. 1973-ban lépett túl a vállalat a medence határain a Csordakúti Bányaüzem megépítésével; ezt 1981-ben a Nagyegyházi Bányaüzem, 1985-ben pedig a Mányi Bányaüzem átadása követte. Ekkor kezdődött a bauxit külszíni bányászata is Nagyegyházán. Miközben a hagyományos tatabányai medence szénkészlete 1987-ben kimerült, a megváltozott gazdasági környezet és a környezetvédelmi előírások szigorodása miatt az új bányák üzemeltetésénél is komoly gondok merültek fel, a mányi bányában pl. beszüntették a termelést. 1987 végén a vállalatot szanálni kellett, majd a szanálási egyezmény módosítása a nagyegyházi bánya termelésének 1989 végi leállításával járt. A kieső termelési lehetőségek pótlására a vállalat Mány I/a néven és Vértessomlón létesített bányát. A szanálási megállapodásnak megfelelően a vállalat szervezetéből kivált és önálló állami vállalatként működik a Haldex Vállalat. A vállalat építészeti üzeméből, gépkocsiüzeméből, adatfeldolgozó irodájából külső tőke bevonásával önálló gazdasági egységek alakultak (Építőipari Rt., Gallakarbon Szállítási Rt., Alfadat GT). Új jogosítvány: 1968-tól önálló külkereskedelmi jog a szénen kívüli tevékenység termékeire.
A tatabányai Újtelepi temetőben 1993. május 24-én több százan kísérték utolsó útjára Sas Endre bányageológus-mérnököt, aki rövid betegség után hirtelen hunyt el. 1934. március 18-án született Budapesten. Elemi iskoláit Bonyhádon, középiskoláit Pápán végezte. 1953-ban felvették a miskolci Nehézipari MűszakiEgyetemre, az I—II. évfolyamot Miskolcon, a III-V. évfolyamot Sopronban végezte, itt szerzett bá- nyagcológus-mémöki diplomát. A soproni diákéletnek és az egyetemi kosárlabdacsapatnak egyik kulcsembere volt. 1958. június 2-án került a Tatabányai Szénbányák bányaföldtani osztályára, s e munkahelye mellett nyugállományba vonulásáig hűségesen kitartott. Szinte hozzánőtt a vállalat földtani szolgálatához. Ő volt az a szilárd pont, aki mindent tudott, aki mindenkin segített, aki a fiatal kollégáknak szakmai tanácsot adott, aki mindig vidám volt, aki higgadtságot és nyugalmat sugárzott. Ilyen mosolygós, kiegyensúlyozott volt az egyesületi rendezvényeken is, kiváló ismerője a bányásznótáknak.
A vállalat földtani osztályán szinte minden munkaköri lépcsőt betöltött: volt beosztott mérnök, főelőadó és osztályvezető-helyettes. Vezetőként is jól megállta a helyét, főnökei becsülték, beosztottai tisztelték, s szerették. Többször volt Kiváló Dolgozó, s megkapta a Földtani Kutatás Kiváló Dolgozója kitüntetést is.
A sportnak soha nem fordított hátat. Fiatal szakemberként a Tatabányai Bányász Sport Club kosárlabdacsapatában játszott, majd a csapat edzője lett. 1992. május 15-én, nyugdíjba vonulása alkalmából azzal búcsúztatták, hogy élvezze hosszú ideig a nyugdíjas életet. Sajnos erre nem került sor. Még régen vágyott nagy útjára. Ausztráliába el tudott menni, és láthatta leányát, vejét, kis unokáját, de a halálos kór már ott megtámadta, és elvette tőlünk kiváló kollégánkat, igaz barátunkat.
Könnyes szemmel mondimk néki utolsó jószerencsét!
Dr. Jáky Rezső
in.: Bányászati és Kohászati Lapok - Bányászat, 1993 (126. évfolyam, 1-6. szám)1993-11-01 / 6. szám 685.l.
"Lánczos Kornél - Szekfű Gyula Ösztöndíj" Alapítvány
A "Lánczos Kornél - Szekfű Gyula Ösztöndíj"-at Székesfehérvár Megyei-jogú Város Önkormányzatának képviselő testülete alapította 1993-ban, Lánczos Kornél születésének centenáriumi eseményeihez kapcsolódva, arra a már korábban is tapasztalt igényre (talán csak apropót várva) igyekezvén választ adni, hogy városunk szellemi életének megpezsdítéséhez, gyorsabb, mozgásba hozásához, élénkítéséhez (anyagi erejéhez mérten) a helyi önkormányzat is hozzájáruljon. Mivel Lánczos Kornél, Székesfehérvár nagy szülötte, természettudós volt, mellé, mint a "humán" alkotó tevékenység megtestesítőjének, önként kínálkozott városunk másik nagyhírű személyiségének, Szekfű Gyula történésznek a neve, jelezvén, hogy az alapítvány valójában mindenfajta (tudományos, művészeti, stb.) igényes alkotó tevékenységet, kiemelkedő szellemi teljesítményt támogatni, felkutatni, segíteni kíván. Csupán annyi "lokálpatrióta" megkötés kapcsolódik az ösztöndíj-adományozás feltételeihez, hogy vagy az alkotó legyen fejér-megyei, székesfehérvári, vagy a pályaműnek legyenek fejér-megyei, fehérvári vonatkozásai.
Élete nehezen indult, nagyon rossz gyermekkora volt. Szülei lemondtak róla és beadták őt intézetbe. A '60- as években költözött feleségéval (Hilcz Annával) Tatabányára, ahol Ildikó lányuk született. Harminc év bányában töltött idő után kezdődött betegeskedése, ami azután sajnos végigkisérte élete hátralévő részét. Felesége kitartó ápolásának köszönhetően és hihetelen élniakarása végett, újra- és újra talpraállt. Két lány unokája született a ' 80-as években (Ildikó, Mónika), akiket lányával együtt nagyon támogatott és szeretett.
A Turul- szőlőhegyen művelte kertjét feleségével élete végéig. A mindene volt!
Hosszan tartó küzdelmes betegsége hirtelen vitte el őt 75 éves korában.
Születési adatok: 1935. január 25., Szombathely
Halálozási adatok: 2004. október 26., Budapest
Szülei: Gombkötő Gábor, Hídvéghy Gabriella.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán végzett (1956), az ELTE BTK magyar szakos tanári–bolgár szakos filológus okl. szerzett (1960).
A Komárom megyei Dolgozók Lapja munkatársa, kulturális rovatvezetője (1959–1982), főszerkesztője (1982–1990), a 24 Óra c. napilap alapító főszerkesztője (1990–1995). Az Axel-Springer Magyarország Kiadó munkatársa (1995-től). Számos népszerű riportkönyvet írt, novellái különböző antológiákban és folyóiratokban jelentek meg. A Kádár-rendszer egyik jelentős vidéki újságírója volt, aki több mint harminc éven át dolgozott a Dolgozók Lapjánál, ahol kulturális rovatvezetőként és az irodalmi melléklet szerkesztőjeként egy vidéki irodalmi műhelyt kívánt kialakítani. Elképzelési alapján valósult meg az Új Forrás c. irodalmi magazin (jóllehet a folyóirat szerkesztőjének nem őt, hanem a politikailag megbízhatóbb Payer Istvánt, a Komárom Megyei Tanács művelődési osztályának egyik munkatársát nevezték ki). Helytörténészként Komárom megye nagyobb városai és elsősorban Tatabánya történetével, a helyi nagyobb gyárak, vállalatok és üzemek történetével foglalkozott. Néhány írása Gábor István néven jelent meg. Az Új Forrás szerkesztőbizottságának alapító tagja (1967-től)
Elismerések: Munka Érdemrend (arany, 1986). A Komárom Megyei Tanács Irodalmi Nívódíja (1975), MÚOSZ Aranytoll (2003).
József Attila Megyei és Városi Könyvtár, Tatabánya
Jogelőd az 1965-ben alapított Tatabánya Megyei Jogú Város Városi Könyvtára
Jókai Mór Óvoda, Általános és Szakképző Iskola, Győr
Megszűnt 2011-ben. Az óvodások és az általános iskolások a Kovács Margit Általános Művelődési Központhoz kerültek át, a középiskolások a Krúdyba, a megüresedő épületbe pedig a Szent-Györgyi iskola költözött.
A FÉMO Fémipari Megmunkáló Kft 1991. óta működik korlátolt felelősségű társaságként. Jogelődje a FÉMÓ Kisszövetkezet volt, a BKV mozgólépcsők alkatrészeinek gyártása és felújítása fő profillal. A vállalkozás 100%-ban magyar magánszemélyek tulajdonában van. A vállalkozás a kezdetektől a jelenlegi tulajdonosokkal/ügyvezetőkkel működik, családi vállalkozásnak mondható. Ügyvezető Csapó Attila. Már a korai időszakban CNC megmunkálás tevékenységi körrel indult, és több év során alakult ki a jelenlegi géppark. A vállalkozás munkavállalói létszáma 2020-ban 16 fő. A cég telephelye Vác, Madách u. 2. sz. alatt található, cca 500 négyzetméteres alapterületű. A cég vezetése folyamatosan keresi a fejlődési lehetőségeket, a jelenlegi tevékenységének folytatása (négyütemű csillagmotorok gyártása repülőgépmodellekhez) mellett kutatás-fejlesztési tevékenység területén is.
A CNC maró, és a CNC esztergagépek mellett huzalszikragépekkel, tömbszikragéppel és CNC köszörűvel is rendelkeznek. Ezek a gépek elengedhetetlen kiegészítői a megmunkálás teljes vertikumának. Külön szerelőrészlegük van, ahol a jelenlegi szériamotorjaikat állítják össze
Már 15 éve – a német Airworld GmBh megrendelésére gyárt a Fémo Kft. négyütemű csillagmotorokat a modellsport számára, melyeket a német partner a világ 62 országába exportál. E magasszintű technikai sport igényeihez kellett alakítani a vállalkozás motorválasztékát. Ez folyamatos és szükségszerű fejlesztéseket igényel, mivel egyre korszerűbb és nagyobb teljesítményű motorokat kíván a világpiac.
Másik fő megrendelőjük az NCT Ipari Elektronikai Kft, mely a hazai piacon egyedülálló módon CNC gépeket gyárt. Ezekbe a gépekbe szállítjanak szervomotorokat ill. aszinkron főmotorokat.
Takácsné Csente Juliánna a Bihar megyei Komádiban született 1931. május 28-án. Veleszületett gyengén látása ellenére a jó tanulók közé tartozott a látó gyermekek között. Szombathelyen szerzett ápolónői oklevelet és 1953-ban került városunkba, a Bányász Kórházba. 30 évig teljesített szolgálatot betegágy mellett. Ez idő alatt leérettségizett a Közgazdasági Technikumban és diétás-nővéri képzettséget szerzett az Élelmezéstudományi Intézetben. Gyermekkora óta vonzotta az irodalom, a versírás, a versmondás. Alapító tagja az Országos Versmondó Egyesületnek, az Országos Baráti Körnek, az Életet az évek-nek és a helyi Növekvő Életfa Egyesületnek. Több verses és novellás kötete jelent meg, írásait folyóiratok, napi és heti lapok is őrzik. A „Nem ismert utakon” című könyvében többek között városunk egyik legismertebb személyétől, Schalkhammer Antaltól búcsúzik
Kitüntetései:
Tatabánya Kultúrájáért 2009
Pro Sanitate Eü. Miniszteri kitüntetés
A tatai medence első bányafelügyelője,majd igazgatója.
Gottschee-ben a krajnai nagyhercegség /mai Szlovénia/ német többségű településén született 1856-ban.
1882-ben Leobenben, a ma is működő híres bányászati akadémián bánya és kohómérnöki oklevelet szerzett.
Először az osztrák érdekeltségű annavölgyi bánya üzemvezetője, majd 1891-től az esztergomi szénbányászatnál tevékenykedett. Kitűnő szakmai munkája alapján bányakapitánysági ajánlásra került a tatai medence szénbányászatához. 1897 január 1-én bányafelügyelői minőségben átvette, ahogy akkoriban nevezték az alsógallai bányászat közvetlen irányítását. A tatai medence szénbányászatának első időszakában 6 lejtősakna tervezési és kivitelezési munkáit irányította. Újszerű bányászati, gépészeti technológiák bevezetésével nagymértékben hozzájárult a kezdetektől a bányászati műveletek biztonságához, a termelési és szállítási kapacitások növeléséhez.
1900-tól a tatai szénbányák igazgatója.
Magyarországon először vezette be az iszaptömedékelést, melynek technológiája évtizedekig jellemzője volt a térség bányászatának. Jelentős érdemei voltak a bányászati tevékenység melletti infrastruktúrák létesítésében. /munkáskolóniák, villamoserőmű, mészégető kemencék, brikettgyár, külfejtés, kulturális és szociális intézmények / 1902-ben I. Ferenc Józseftől m.kir.bányatanácsosi címet kapott.
Egyházat támogató munkájáért a Szent Gergely Rend lovagjává választották.
1907-ben a MÁK Rt. igazgatósági tagja lett majd augusztus végén nyugdíjba vonult, de továbbra is mint műszaki tanácsadó a medence szénbányászatát figyelemmel kísérte és hasznos tanácsaival segítette.
1907-től Bécsben élt ahonnan a trifaili bányászat ügyeit intézte. 1933. április 23-án Bécsben elhunyt.
Még az első lejtősakna megnyitását követő időkben egy emléktáblán megörökítették nevét és érdemeit.
A későbbiekben a VI.sz. akna neve Ranzinger akna lett.
Az 1920 –as évektől egy bányatelepi utca is viselte nevét.
A Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány Ranzinger Vince Emlékérmeket készítetett, melyet minden évben a helyi bányászhagyományok ápolásában jeleskedő személynek adományoz.
Pest-Nógrád megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat Váci Gyára
Az üzem 1950-ig Váci Vágóhíd és Jéggyár Vállalat címen szerepelt. 1951-től vette fel a Váci Húsipari Vállalat nevet. 1962. május 10-én átvette a Gödöllő község kezelésében levő vágóhidat. 1963–1964-ben a Ceglédi Húsipari Vállalat, a Nógrád megyei Húsipari Vállalatot, a Váci Húsipari Vállalatot egyesítették és megalakították a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalatot. 1968-ban újabb összevonásra került sor. A Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi Vállalat (székhely: Budapest) és a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalat egyesítésével létrehozták a Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi és HúsipariVállalatot, budapesti székhellyel, s ennek egyik gyára lett a váci üzem. 1968 végétől szerepel a vállalat mai nevén.
A török fennhatóság alól Vác 1686-ban szabadult fel végleg, ekkorra épületállománya teljesen romokban hevert, állandó lakossága nem volt, földjei parlagon. Az újjáépítő munkát azonnal megkezdték, de hadi események (Rákóczi szabadságharc), valamint természeti katasztrófák évtizedekig hátráltatták azt. Az 1731-es tűzvészt követően - melyben az akkor 229 belvárosi házból 198 leégett - kezdődtek meg a nagy püspöki építkezések. A XVIII. század második felére, az 1770-es évekre alakult ki a zömmel középkori alapokra épített barokk város.
A város újranépesülése részben a püspökök szervezett telepítő munkájának, részben spontán beköltözéseknek köszönhető. Az újjáépítést és a gazdaság talpra állítását célul kitűző püspök-földesurak különböző kedvezményekkel - ingyenes házhely, építőanyag, adókedvezmények - igyekeztek idecsalogatni a kizárólag katolikus telepeseket. A betelepülők zöme - a visszatelepülő magyarok mellett - német nyelvterületről érkezett, de csehek, morvák, szlovákok, szerbek, horvátok, sőt franciák és olaszok is jöttek. Ez a heterogén eredetű lakosság a XVIII. század végére vált öntudatos váci polgárrá. Fejlődésnek indult a mezőgazdaság - különösen a szőlőtermesztés - és a kézművesipar is.
A korra jellemző vallási békétlenség a városszerkezet alakulására is hatással volt. A török idők alatt protestáns hitre áttért lakosságot igyekeztek visszatéríteni a katolikus vallásra. A püspöki székvárosban 1712-ben Kollonich püspök megtiltotta a nem katolikusok szabad vallásgyakorlását. A reformátusok ezért a várostól északra fekvő területre költöztek, ahol Kisvác néven jobbágyfalut alapítottak, ami külön élt és működött 1769-ig.
Sajátos újabb kettősség a korabeli város felosztása a Püspökség és a Káptalan birtokjoga szerint. Megegyezés alapján a Káptalan - mint önálló testület - Vác földesúri jövedelmeinek 1/8 részét kapta volna, de perre került sor, mivel a püspöki uradalom nem fizette ezeket a jövedelmeket. A per a város tényleges felosztásával fejeződött be, a Káptalan az elmaradt összeg fejében megkapta a város és határa 1/8-ad részét. Ettől kezdve Káptalan-Vác külön közigazgatási egységet alkotott, külön tanáccsal, pecséttel, önálló céhszervezetekkel. Vác ikerváros lett, s a két mezőváros - Káptalan-Vác és Püspök-Vác - csak a közös ügyeket tárgyalva alkotott közös bizottságot.
Magyar Selyemipari Vállalat Váci Bélésszövőgyára
Magyar Bélés- és Szövetárugyár Rt. néven alapította 1935-ben Vácott egy Neumann és Zimmermann nevű német cég a későbbi Váci Bélésszövetgyár elődjét. Az alapító cég külföldön már akkor 7 gyárat mondhatott magáénak. A váci üzemben az induláskor 48 szövőgép működött és 52 alkalmazott dolgozott, négy évvel később a géppark már megkétszereződött. Belföldi megrendelésre gyártottak különböző ruhabélés-szöveteket. A II. világháború kitörése után a hadiszállítások mennyisége erősen megnövekedett, ami további gépberuházásokra ösztönözte a tulajdonosokat.
A háború után a gyárat mint volt német tulajdont, az Elhagyott Javak Kormánybiztossága vette kezelésbe, de az eredeti német tulajdonosoknak sikerült „kiigényelniük” és 1945 novemberétől 8 hónapig tovább működtették. Ekkor szovjet kezelésbe került, majd 1952-ben visszaadták a magyar államnak. Termékei továbbra is a bélésszövetek maradtak. Ezt a profilját a Magyar Selyemipar Vállalathoz csatolása után is megtartotta.
A Magyar Selyemipar Vállalat (rövidített nevén: MSV, a vállalatot külföldön DUNASILK néven ismerték) 1955. január 1-jével alakult hét selyemszövödéből, két selyemcérnázógyárból, valamint egy selyemkikészítő gyárból. Ezzel az akkori magyarországi selyemipar egészét egy szervezetbe tömörítették. Ebben az évben a selyemipar a magyar textilipar termelési értékének 4,1%-át állította elő és összesen mintegy 3-4 ezer embernek adott munkát.
Az újonnan alakult nagyvállalat a következő korábbi gyárakat foglalta magában:
Adria Selyemszövőgyár,
Duna Cérnázógyár,
Hungária Jacquardszövőgyár,
Mohácsi Szövőgyár,
Pipacs Szövőgyár,
Selyemkikészítőgyár,
Soproni Szövőgyár,
Szentgotthárdi Szövőgyár,
Tolnai Fonógyár,
Váci Bélésszövetgyár.
A vállalat ebben a formájában lényegében 1991-ben bekövetkezett felszámolásáig állt fenn. Ezt követőleg felbomlott és a nagyvállalatot alkotó egyes gyárak ismét önállóak lettek vagy megszűntek.