Alakulás dátuma: 1960.02.18.
Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet Székesfehérvár 1960.02.18. - 1992.11.06.
Kossuth Mezőgazdasági Szövetkezet Hatályos: 1992.11.06. - 2002.04.25.
Kossuth Mezőgazdasági Szövetkezet "végelszámolás alatt": 2002.04.15. - 2003.07.30.

A Közművelődés Háza 1985-ös alapítása óta a megyeszékhely egyik jelentős kulturális intézményeként mindig a figyelem középpontjában állt. Mértékadó, modern gondolkodású szakmai irányzata nem csak a megyében, de az országban, sőt a határon túl is ismertté tette.

1991. január 1-ig – megyei fenntartásban – módszertani-hálózati és fejlesztő központként működött. Ezek a funkciók a városi fenntartásba való kerülést követően részben megmaradtak, részben átalakultak. Városi intézményként a kultúra közvetítése, a szabadidő szervezése, rekreáció és közösségszervező funkciók ellátása volt a legfontosabb feladata. A házban működött színjátszó-versmondó, néptánc, népzene csoport, amatőr képző- és iparművész kör és kórusmozgalom (KÓTA) is.
      A Közművelődés Háza 1994-ben – Magyarországon elsőként – közhasznú társasággá alakult. A nehéz pénzügyi helyzet ellenére – pályázatoknak, szponzoroknak és nem utolsó sorban elhivatott kollégáknak köszönhetően – ebben az időszakban épült meg galériája, átépült az aula, elindult több program mellett a Tatabányai Társasági Estély, a Szentivánéji Karnevál és a munkanélküli fiatalok pályaorientációs programjának szervezése.
      Ekkor indult útjára számtalan, ma is élő, népszerű kezdeményezés és program:
      A Közösségi rádió (Radír Rádió),
      A Tatabányai Hírmondó,
      Az Itthon, városi hetilap,
      A Víz, Zene, Virág Fesztivál elődje, a „Várudvari Játékok, avagy reneszánsz mulatság Zsigmond király emlékére” a tatai vár környékén.
      Jogutóda a Vértes Agorája. (Agóra Nonprofit Kft.)

A KPVDSZ Művelődési Ház 1976-ban kezdte meg működését Tatabánya város Újváros részén. Jogelődje a KISKER Kultúrotthon volt. Az új művelődési ház a város akkori központjában történő megépítésére nagy igény mutatkozott. Az akkori fenntartó és az épület tulajdonosa (mivel a művelődési ház téglajegyekből épült) a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete volt. A művelődési ház elhelyezkedése tekintetében központi helyen a tatabányai vasútállomáshoz és buszmegállókhoz közel, az M1-es autópálya mellett helyezkedik el. A földszintes épület esztétikailag, külső megjelenésében egy épületkomplexumban kapott helyet a TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájával. 2004. óta az épület tulajdonosa Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szerkezeti és fenntartói átalakulást követően a KPVDSZ Művelődési Ház fenntartója a KPVDSZ Művelődési Ház Közhasznú Alapítvány. Az intézmény a Területi Művelődési Intézmények Egyesületének tagintézménye. A ház nyitás óta (1976) részt vesz Tatabánya Megyei Jogú Város kulturális alapellátásában, ez mellett betölti Tatabánya-Újváros közösségi ház funkcióját is.

(Medgyes, Nagyküküllő megye, 1908. november 20 - Melbourne, 1995. július. 17., a. n. Kovács Anna; Vác, Köztársaság u. 67.)
Jogi doktor. 1937-ben vármegyei díjnok, majd tanácsnok Vác Város Polgármesteri Hivatalában. 1945-től 1949. április 28-ig Vác város polgármestere. Ezt követően a Váci Tatarozó, illetve az Észak-Pest Megyei Tatarozó és Építő Vállalat tervfelbontó normása, technikusa, majd jogásza. 1948-ig SZDP, 1948-ban rövid ideig, kizárásáig MDP-tag. 1956-ban az újjászerveződő SZDP tagja. 1956. október 26-tól a nép által, 1956. november 14-én a munkástanácsok küldöttei által véglegesen választott Váci Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, a város polgármestere. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács elnöke. 1956. december 2-tól a Bástya Sk. Intézőbizottságának tagja.
1990-ben Vác város díszpolgára lett.
Forrás. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény II. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

Alakulás dátuma: 1991.06.27.
Törlés hatálya: 2019.10.04.

Okl. bányamérnök, okl. bányagazdasági mérnök, főbányamérő (Vértesi Erőmű Rt., Mány I/a Bányaüzem).
Ládai Jenő Tamás 1987. szeptember 11-én ,,cum laude” minősítéssel megvédte a „Frontfejtési és vágatbiztositó szerkezetek in situ vizsgálatának eredménye” című doktori értekezését.

A "Lánczos Kornél - Szekfű Gyula Ösztöndíj"-at Székesfehérvár Megyei-jogú Város Önkormányzatának képviselő testülete alapította 1993-ban, Lánczos Kornél születésének centenáriumi eseményeihez kapcsolódva, arra a már korábban is tapasztalt igényre (talán csak apropót várva) igyekezvén választ adni, hogy városunk szellemi életének megpezsdítéséhez, gyorsabb, mozgásba hozásához, élénkítéséhez (anyagi erejéhez mérten) a helyi önkormányzat is hozzájáruljon. Mivel Lánczos Kornél, Székesfehérvár nagy szülötte, természettudós volt, mellé, mint a "humán" alkotó tevékenység megtestesítőjének, önként kínálkozott városunk másik nagyhírű személyiségének, Szekfű Gyula történésznek a neve, jelezvén, hogy az alapítvány valójában mindenfajta (tudományos, művészeti, stb.) igényes alkotó tevékenységet, kiemelkedő szellemi teljesítményt támogatni, felkutatni, segíteni kíván. Csupán annyi "lokálpatrióta" megkötés kapcsolódik az ösztöndíj-adományozás feltételeihez, hogy vagy az alkotó legyen fejér-megyei, székesfehérvári, vagy a pályaműnek legyenek fejér-megyei, fehérvári vonatkozásai.

Kelemen Mária 1931-ben, a gazdasági világválság idején született Hajdúböszörményben. Apai nagyapja gazdálkodott, anyai nagyapja viszont a volt hajdúváros levéltárának volt az őre. Édesapja követte szülei foglalkozását. A család négy gyereke közül ketten szintén a mezőgazdaságban találták meg a megélhetés forrását, míg Marika és a bátyja az értelmiségi pályát választották.
Az 1949-ben megszerzett érettségi után hát beiratkozott az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, majd tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytatta, diplomát mégis csak jóval később, 1962-ben szerzett Budapesten, az ELTE magyar-történelem szakán. 1974-ben megszerezte második diplomáját is a levéltári kiegészítő szakon, 1981 -ben pedig, már 50 évesen — summa cum laude minősítéssel — az egyetemi doktori fokozatot
is elnyerte. Közben dolgozott a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóságának gyógyüdülőjében, a gyöngyöspatai általános iskolában, majd 1963-tól
a salgótarjáni Madách Gimnázium tanára lett, ahol országosan elismert honismereti szakkört alakított és vezetett. Az eredményes oktató-nevelő munkát
az egészségi állapotában bekövetkezett hirtelen romlás miatt kellett abbahagynia. — 1967-ben ugyanis szívműtéten esett át, s ezért 1970-ben — 40 évesen
— orvosai tanácsára pályát változtatott, s anyai nagyapja foglalkozását követve Ő is levéltáros lett.
Kutatási területének a XIX—XX. századot tekintette. Első önálló munkája
A mai Nógrádi megye községeiben működó' nemzeti és földigényló' bizottságok vezetó'i és tagja címmel jelent meg 1975-ben. Cikkeket, könyvismertetéseket, levéltári módszertani tanulmányokat viszont már attól kezdve publikált, hogy a levéltárba került. Fontosnak tartotta az úgynevezett tudományos ismeretterjesztő munkát is. Ennek tudható be, hogy számos cikke jelent meg a Honismeretben, a helyi Palócföldben, a Történelemtanításban. Az ilyen jellegű munkáját 1980-ban Ortutay Gyula emlékéremmel honorálta a honismereti mozgalom.
Igazán nagyot, országos jelentőségűt ugyanis azzal a kétkötetes Madáchforráspublikációval alkotott, amelyben közzétette a Nógrád Megyei Levéltárban, illetve az ország közgyűjteményeiben Madách Imre közéleti tevékenységére, illetve a Madách család XIX. századi gazdasági viszonyaira vonatkozó valamennyi fellelhető dokumentumot. Lektorai, kritikusai ezen két kötetét a Madách-kutatás bibliájának tartják. Véleményük szerint amennyiben ezek a kötetek nem állnának ma az irodalomtudomány rendelkezésére, úgy
nem lehetne hozzákezdeni Madách Imre műveinek kritikai kiadásához sem.
Tudományos munkásságát 1988-ban Madách-, 1991-ben Toldy-díjjal jutalmazták.

A földmívelésügyi kormány Székesfehérvár képviselőjének és polgármesterének ösztönzésére Szent István király emlékének 900. évfordulójára a második hazai mezőgazdasági középfokú tanintézmény székhelyéül Székesfehérvárt jelölte ki.
A földmívelésügyi miniszter elhatározását Székesfehérvár város nemes adományaival és Fejér vármegye segítségével sikerült csakhamar valóra váltani és négy felső osztályra tervezett tanintézet Szent István évében, 1938. október havában, mindjárt 2 évfolyammal és internátussal, ténylegesen megkezdhette működését.

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.

Tokodaltárón született, 1941-ben. A II. sz. Általános Iskolában tanult. Pályáját szőnyeggyári munkásként kezdte a Latex Tatai Szőnyeggyárában, majd volt cipőgyárban írnok, gépjavító állomáson forgalmi könyvelő, a Kesztyűs Szövetkezetben személyzeti vezető. 1975-től a Dolgozók Lapja (később 24 óra) munkatársa, főmunkatársa, rovatvezetőja, 1982-től főszerkesztő-helyettese 1996-ig, nyugdíjba vonulásáig. Utána bűnügyi tudósításokat írt 11 évig.

1953-ban a Vácott a Duna bal partján az Alumínium- és Horganyfeldolgozó Vállalatra alapozva egy új hajóépítő üzem jött létre a Dunai Hajógyár és ezen a néven működött 1962-ig. Ez a gyár az alumínium hajóipari feldolgozására rendelkezett be. Kezdetben számos alumínium testű ladikot, csónakot és vitorlás hajót készítettek. Az alumínium ötvözetből készült vízi járművek anyagát a Fémipari Kutatóintézettel közösen fejlesztették és ezzel szakmai körökben is komoly elismerést váltottak ki. Az igazi feladat azonban, amely ezután a gyár fő profilját képezte a vízibuszok építése lett. Az első vízibusz a 301/1. típusszámú 150 személyes TIHANY 1956-ban készült el. A hajó 25 m hosszú, 5 m széles volt és 2 db 85 LE-s Csepel diesel-motor hajtotta. A jól ismert vízibuszok mind a Dunán, mind a Balatonon alkalmazásra kerültek és számos országba exportálták is őket. Ezek a hajók közúton is szállíthatóak voltak, így több olyan zárt víztározón és tavon is megjelentek, ahová egyébként vízi úton nem juthattak volna el. 1956 és 1962 között 44 db. készült belőlük. A Hajógyár 1953-tól a Folyami Flottilla részére is épített alumínium hajókat. Ez a típus az AN-2 nevet kapta. A 13 m hosszú, 3 m széles aknamentesítésre és telepítésre tervezett hajókat szintén Csepel diesel-motorokkal szerelték fel. Ezekből több, közel 40 darab áll szolgálatba a 60-as évek elejéig. Érdekesség, hogy a hajógyár sólyája sosem készült el. A hajótesteket kocsira rakva szállították a vízpartra, ahol úszódaruval emelték őket vízre.
Az alumínium testű hajók építésére szakosodott váci Dunai Hajógyár is része lett a Magyar hajó és Darugyárnak (MHD) Váci Gyáregység néven 1962-ben. A gyár próbaképpen a vízibuszoknak két tengeri változatát is elkészítette. Ezek HÉVÍZ és KESZTHELY néven váltak ismertté a Balatonon. Újdonság volt, hogy ezeken a hajókon a zárt utasterek mellett egy nyitott felső fedélzet is kialakításra került. A hajókat két egyenként 150 lóerős motor hajtja és befogadóképességük a folyami típus 150 férőhelyével szemben 220 fő. A váci gyár másik jellegzetes terméke az alumínium tengeri mentőcsónak lett. E csónakok már evezők helyett kézzel és lábbal hajtható csavarral voltak felszerelve. A hajógyár motorcsónakjai közül a NIXI típus volt a legismertebb 2 és 4 személyes kivitelben készültek. A két személyes csónak 3,7 m hosszú volt és mindössze 107 kg-ot nyomott. A jóval olcsóbb műanyag csónakok térhódítása azonban a hajógyártást gazdaságtalanná tette Vácott. Ettől kezdve az üzem felhagyott a hajóépítéssel és profiltisztítás során fém konténereket gyártására szakosodott. Vácott a gyár harminc éves működése alatt 77 vízibusz épült, amelyek a hazai vizeken túl eljutottak többek között Velence lagúnáiba és Afrika nagy folyóira is.
A motoros kishajók és vizibuszok iránti kereslet csökkenése a gyártmányszerkezet részbeni megváltoztatására kényszerítette a gyárat. Így került sor 1955-ben a gyár életében egészen újszerű motorkerékpár-oldalkocsi gyártásra. Ez az eddigi egyedi és kissorozatú gyártás helyébe a tömeggyártás bevezetését kényszerítette az üzemre. Az oldalkocsi-gyártás folyamata egyes szakaszokon zárt szalagokat alkotott. Technológiailag igen nagy erőpróba elé állította a gyárat, mert az alumínium lemezek sajtolásának szinte valamennyi módszerét alkalmazni kellett. A szerszám kialakításától, a szükséges anyagráhagyásokon keresztül, a ráncfogó nyomásának helyes beállításáig, amitől függött, hogy az anyag szakadás és túlöblösödés nélkül töltse ki a formát, számos kísérletet és tapasztalt szakemberek verejtékes munkáját igényelte. Ebben a munkában és a hajóépítés eddigi sikereiben is Guti Lajos rajzpadlásmester és Halász Kálmán üzemvezető jártak az élen. Hogy ez a gyártás mennyire az egyes személyek rátermettségén múlott, mutatja, hogy a gyár által később külső vállaltnál rendelt, újabb oldalkocsitípus szerszámai sohasem hozták meg a várt eredményt.
Az oldalkocsi gyártás 1957-től kezdve a gyár kapacitásának egyre nagyobb részét vette igénybe és a 60-as években már évi 10-20000 darabot készítettek. A gyártás 1975-ben fejeződött be és az addig gyártott oldalkocsik száma meghaladta a 260.000 darabot. Ennek túlnyomó része exportra készült, amit az is segített, hogy az oldalkocsik csővázát különböző külföldi motorkerékpárokhoz illeszthető változatokban gyártották.
Amikor a motorkerékpár-gyártás leállt, megszűnt az oldalkocsi-készítés is, helyette konténereket állítottak elő, aztán a kilencvenes évek elejére mindenféle ipari tevékenység megszűnt.