Affichage de 377 résultats

Notice d'autorité

Alumínium és Horganyfeldolgozó Vállalat

  • Collectivité
  • 1948 - 1953

Az államosítások során az állami igazgatás alá vont Nagy Géza és Tsai budapesti karosszériakészítő üzemet Vácra telepítették, ahol a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Színesfém Igazgatóságának felügyelete alá tartozó Horganyhengermű Rt. működött. A budapesti karosszéria üzem már korábban is gyártott alumínium kajakokat és rohamcsónakokat (rocsó). Az egyesített üzem neve Alumínium és Horganyfeldolgozó Vállalat lett.
Elődvállalat: Horganyhengermű Rt.
Hitzigrath Károly 1895-ben tárgyalásokat kezdett egy Magyarországon felépítendő horganyhengermű alapításáról. A kedvező körülmények miatt Vácra esett a választás. 1894 májusában kezdték meg az építkezést, amely rekordgyorsasággal, 10 hónap alatt fejeződött be. A gyárnak saját áramszolgáltatója, s a vasútállomásig nyúló 500 m hosszú iparvágánya volt. A termelés 1895 márciusában indult be 28 munkással. A munkásokat betanító mesterek Sziléziából jöttek.
Termékei a horganylemezek, horganylapok voltak, de gyártottak simító-, fürdőkád- és koporsólemezeket is. A millenniumi kiállításon nagydíjat, a párizsi világkiállításon pedig dicsérő oklevelet kapott a gyár.1899-ben Oderfurtban megalakult az Osztrák – Magyar Hengerművek Rt., amely később megszerezte a Váci Horganyhengermű Rt. tulajdonjogát is.
Ezután a fejlődés üteme felgyorsult. A századfordulót követő években már 40-50 munkást foglalkoztatott.
A Horganyhengermű 1954-ig termelt. Két telephellyel működött; a Zrínyi utcai telepen horganylemezt gyártottak, a Duna-parti telepen pedig hajótesteket készítettek
a megszűnt Hamerli Bőrgyár helyén.

Bánhida község

  • Collectivité
  • 1288 - 1947

Bánhida (németül Weinhild) Tatabánya városrésze 1947 óta, előtte község volt Komárom vármegye Tatai járásában. Környéke már ősidők óta lakott helynek számít, melyet az itt talált bronzkori, s a nemrég Ny-i határában feltárt római kori leletek is igazolnak. Nevét a feltevések szerint egykori tulajdonosáról – aki bán méltóságot viselt – és a birtokán átfolyó Rákos folyó (ma Által-ér) felett átívelő hídról, amit a "Bán hídjának" neveztek kapta.
Anonymus szerint itt verte meg Árpád vezér Szvatopluk seregét. 907. július 6-án Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg itt csatázott a magyarokkal. E győzelem emlékére avatták 1907. július 7-én a Szelim-barlang melletti hegytetőn Európa legnagyobb, turulmadarat ábrázoló bronzszobrát. Ma a történészek véleménye megoszlik a bánhidai csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet, a település alig tizenöt kilométerre van a Dunától. Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le a mai Környe község határában.
Az oklevelekben Bánhida néven 1288-ban említik először. A későbbi oklevelekben Vitány és Tata várak szolgálatában áll a falu, esetenként királyi, máskor földesúri adomány – vagy zálogbirtokként említve.A középkori oklevelek következetesen kettő Bánhidáról szólnak, azaz bánhyda maior illetve bánhyda minor néven. Egy 1461-es oklevél nagy Bánhidát, mint Egházas Banchydát említi. Az 1500-as évektől mindkét Bánhidát Vitány várához számítják, s egyszersmind hol Fejér -hol Komárom vármegyéhez.
A települést a Budát Béccsel összekötő nagy út, vagy ismertebb nevén Budai út(Mészárosok útja) keresztezte, amelyet még a rómaiak építettek.
Bánhida az Árpád-korban már megerősített hely, s vámhely, a középkorban már városi rangja volt. Thúróczy idejében ősrégi várának romjai még láthatóak voltak.
A török hódoltság alatt Bánhida is osztozott a környék településeinek sorsában. Az első pusztításokat még sikerült túlélnie, de népessége lassan megfogyatkozott.
1541-ben még 15 portával szerepel a török adólajstromban, de 1543-ra már teljesen lakatlanná válik.
A néphagyomány szerint amikor Szulejmán szultán csapatával Bánhida felé közeledett, a környék lakosai – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – a közeli Gerecse hegység védettnek gondolt helyére, a Szelim-lyukba menekültek. Azonban a barlangban rejtőzködőket a törökök felfedezték, a barlang száját gyúlékony anyaggal betömték és meggyújtották. Az ide menekültek mind egy szálig elpusztultak. A valóságban ez az esemény tatárjárás idején történhetett meg, az előkerült leletek alapján.
A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal. A török kiűzése után, a németekhez hasonlóan őket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára, valószínűleg Trencsén Nyitra, Pozsony megyéből és Morvaországból,részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az időszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerűen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.
Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság, szőlőtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása című művében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel előbb, mint a szőlősiek.” Ő még azt is közli, hogy „földje nem olyan minőségű, hogy alkalmas lenne előnyös földművelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szőlőket északkeletre, a Szőlőstől folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtőjén, ahol a Szt. Vid barlangja is van…Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani. A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetősége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint
A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kőfejtés is. Jellemző volt erre az időszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erőmű) nagy része a műszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erővel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára. A kisebb zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgő bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sőt a mindennapi beszédet is. Új szavak kerültek be a németből, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németből került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülők már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.) Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…
A bányatelep ellátására az ország más részeiből kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Ők az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal. A helybeli gazdálkodók nem foglalkoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelő salátát, a káposztát és a szőlőkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni. A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettős és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az ő közvetítésükkel terjedt el. Ők a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hűen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév őrzi (Bolgárkert utca).
1947-ben szűnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsőgallát, és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselőtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.
Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Művelődési Ház és a Szlovák Ház.

Felsőgalla község

  • Collectivité
  • 1251 - 1947

Felsőgalla története sok tekintetben összefonódik Alsógalláéval, egyes források szerint a két falu valamikor egy települést alkotott. Valójában a 18. század előtti Felsőgalláról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy első fennmaradt okleveles említése 1251-ből származik (Gala), s ezekben az időkben magyarok lakták. A következő háromszáz év azonban homályba vész, hiszen a 16. századi török pusztítás nyomán a település a földdel vált egyenlővé.
A török kiszorítása után, a 18. században spontán népmozgás indult meg a területen. Miután gróf Esterházy József Komárom-megye főispánjaként 1727-ben megvásárolta a Tata-gesztesi uradalmat, megkezdte a szervezett betelepítést. (Az uradalom óriásbirtok volt: Komárom-megye Dunától délre eső területei, Győr és Fehér vármegye is hozzá tartozott.) Alsó- és Felsőgallán kívül Esterházy Tarjánba, Környére és Vértessomlóra is katolikus német telepeseket vonzott. „Módszere” egyszerű volt: adómentességet és az úrbéri szolgáltatások rendje alóli felmentést kínált a betelepülőknek. Ez igen vonzó lehetőség volt a családjuk örökségből kiszorult németek számára. Az akkori német öröklésrend szerint ugyanis a teljes birtok- és állatállományt, valamint a házat is a legidősebb fiú örökölte – osztatlanul. A többiek számára az önálló gazdává válás és a jobb élet lehetősége volt tehát az a motiváció, ami miatt hazájukat elhagyva – többek között – Felsőgallára települtek. Munkájuk gyümölcse bőségesen ellátta a tatai piacot. A következő két évszázad a telepesek szorgos munkájával, ünnepeivel, kultúrájuk ápolásával, az uradalom virágzásával telt.
A 19. században felfedezték a környező szénmezőket, ami viharos változást hozott Felsőgalla és a környék életébe. Az első csille szenet 1896-ban hozták felszínre. Hamarosan óriási ipari fellendülés vette kezdetét. Cementgyár, téglagyár, mészégető telep, karbidgyár, kátrányfeldolgozó üzem létesült. Mindez tömegeket vonzott Felsőgallára és környékére. Egyrészt az ipar kínálta munkalehetőségben, másrészt a felpezsdülő gazdasági életben rejlett a csáberő. Az élet és a polgárosodás központja egyértelműen Felsőgalla volt. A kereskedelem, a különféle szolgáltatások, a kulturális és szórakozási lehetőségek gazdag palettáját kínálta az itt élőknek, ide települőknek.
A két világháború Felsőgallán is végigsöpört. Több épületet, köztük a Kálvárián álló kis kápolnát és az akkori Szent János utcai zsinagógát lebombázták. A második világháború utáni szovjet megszállás véget vetett a nemesi rangoknak, a Tata-gesztesi uradalom korábbi formájában megszűnt.
Az új szellemiség nem tűrte meg a kultúráját hűen ápoló német telepesek több generációnyi leszármazottait. Jórészüket elűzték, erőszakkal kitelepítették. Akik pedig maradtak, nem használhatták a német nyelvet, nem tarthatták meg hagyományaikat. 1947-ben a négy elődtelepülés – Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, és (kis-)Tatabánya (mai óváros) – összevonásával megalakult Tatabánya, 1950-től Komárom-megye székhelye. Az új település központja az első néhány évben Felsőgalla volt, a Városháza is itt kapott helyet. Újváros kiépülésével azonban a város súlypontja áthelyeződött. A Munkásőr-laktanya robusztus épülete Felsőgallán volt – itt verték le 1956-ban a tüntetők a vörös csillagot. (Az épület ma Felsőgallai Szolgáltatóházként működik.)
A rendszerváltás után megindult a civil élet. Létrejött a sportegyesület, nyugdíjas szervezetek, Baráti Kör. Újra előtérbe került a nemzetiségi hagyományok ápolása, felélesztése. Immár húsz éve majd’ minden évben megrendezik a látványos szüreti felvonulást, s két alkalommal tartottak hagyományos sváb lakodalmast. A művelődési házban kapott otthont az Obergalla Kapelle, a felsőgallai nemzetiségi dalkör és tánccsoport.

314. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet (Fellner Jakab)

  • Collectivité
  • 1952 -

Az Iskola 1952. szeptember 1-én a Munkaerő Tartalékok Hivatal (MTH) 314.sz. Építőipari Intézete néven kezdte meg működését. A képzés elsősorban az építőiparra koncentrálódott, kőműves, ács, vasbeton-szerelő tanulókat képeztek. 1955-ben bővül a szakmai képzés struktúrája, megjelennek a vas- és villamos ipari szakmák. Megszűnt a kizárólagos építő-ipari jelleg. 1959-ben tovább bővült a szakmák köre, 45 szakmában folyt képzés. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején a gazdasági változások hatására az iskola stratégiai döntésre kényszerült, saját hatáskörbe vonta a gyakorlati képzést. Így került sor az építőipari tanműhely kialakítására. Az iskola tanműhelyén belül női ruhakészítő és fodrász tanműhelyt is kialakítottak. Az így létrehozott tanműhelyben a ’90-es évek elején közel 1000 tanuló szakképzését biztosította az iskola saját keretein belül. 1991-ben az iskola felvette a megyénkben alkotó nagy barokk építőmester nevét és Fellner Jakab Középfokú Iskola lett. Az 1996-os tanévre a korábbi 1400-as tanulólétszám lecsökkent 1100 főre. 2004-ben az iskola a megyei önkormányzattól Tatabánya Megyei Jogú Város fenntartásába került, egyidejűleg az oktatáspolitika integrációs céljainak megfelelően egyesült a volt Kossuth Lajos Általános Iskolával. A fenntartó így próbálta biztosítani az iskola folyamatos tanuló utánpótlását. 2005-ben az intézmény, több városi intézménnyel együtt a megalakuló Bánki Donát Térségi Integrált Szakképző Központ konzorciumi tagja lett. Ezzel új alapokra helyeződött a város, illetve a térség szakképző iskoláinak együttműködése. A 2009-es évben iskolánk újabb összevonások részese volt, az iskola a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziummal és a városi Középfokú Kollégiummal összeolvadva a Tatabányai Általános Iskola, Szakképző Iskola és Középfokú Kollégium egyik feladat-ellátási helye lett. 2011-ben a törvényi változások miatt az intézmény általános iskolai része levált az iskoláról és felvette a Kandó Kálmán Szakiskola, Középiskola és Kollégium nevet.

Bánhidai Jókai Mór Általános Iskola, Tatabánya

  • Collectivité
  • 1932 -

Bánhidán ma már csak egy iskola működik, amely Római Katolikus Népiskola néven 1932-ben épült fel lakossági közmunkával, a katolikus egyház támogatásával. Az alsó szinten 6 tanteremben folyt a tanítás.
1960-ban felvette a Jókai Mór nevet. Az önálló iskolában 433 diák és 22 pedagógus kezdte meg a tanévet. 1963-ban az épületet átalakították. A felső szinten is tantermeket alakítottak ki.
1992-ben a régi épület mellé új tornacsarnokot emeltek. Az azóta eltelt években folyamatosan megújult az épület. A külső tatarozás, majd a tetőszerkezet cseréje után a földszinti folyosó teljes felújítása következett. Megtörtént a vizesblokkok korszerűsítése is. A legutóbbi években az informatika és nyelvi terem után sikerült művészeti és természettudományos szaktantermet kialakítani, valamint egy minden igényt kielégítő fejlesztő szobát is. A tantermek, irodák új ajtókat, és ablakokat kaptak.

Római Katolikus Elemi Népiskola, Szár

  • Collectivité

Száron a németek betelepülése 1729-ben kezdődött. 1747-ben található az első utalás a tanítóra, akit Müller Györgynek (Georg Müller) hívtak, és már 11 éve szolgált. Tehát ez alapján, már 1736-ban is volt iskola, illetve tanító a faluban! Az iskoláról az előző írás azt mondja, hogy az iskola megfelelő nagyságú volt, a tetejét és a kerítést javítani kellett. A tanító fél sessio (fél telek) földet kapott, azt viszont neki kellett megművelnie.
Ebben az időben Leber János (Johann Leber) volt a falu papja, aki a Michael Mullay után töltötte be ezt a tisztet. 1770-től Müller Ferenc a tanító. Télen körülbelül 130 tanítványa volt. Minden tanulótól 50 dénárt kapott, a falutól pedig 20 mérő rozsot, és 8 öl tüzifát.
1833-ban falusi tanítóként Gajetan Kopalikk-ot említik. A másikról, Willendorfer Ferencről már többet lehet tudni. A Minisztériumnak javasolták, hogy adjanak neki fizetést. Azzal indokolták, hogy nem mindennapos tanár. Az iskola, amit vezetett, kitűnően volt fegyelmezve, az egész környéken mintaként volt ismert. A tanár munkája kiemelkedő volt, az életszínvonalát is megemlítették, mégpedig a szorgalmával és spórolásával átlagosan tudott élni. Ő 1871-ig dolgozott Száron, és 47 évig volt kántortanító, és ebből 34 évet Száron töltött el.
Miután Willendorfer Ferenc már nem tudott az iskolában dolgozni, pályázatot írtak ki az állás betöltésére. A pályázókat a következő kritériumok alapján vizsgálták: a pályázó etikai viselkedése, a bizonyítvány jegyei, a gyakorlatának a helye, a szorgalma és kántori képességei.
Az állást a szári Freesz András kapta, aki akkor 33 éves volt. Ő Száron született, és kitűnően volt kiképezve, több éves gyakorlata volt és a szorgalma pedig nagyon dicséretes.
Mivel a falu nagyobb lett és több gyerek lett, ezért bővíteni kellett az iskolát. Így Száron még egy osztály lett, az első segédtanító Birnbauer János volt, majd utána Hasenfratz János. Miután Freesz András (1899) nyugdíjba ment, Birnbauer János volt a tanító, majd 1903-tól Hasenfratz Jánossal egyenrangú kollégák lettek. Halász János pedig kántor lett. Mellettük még segédtanítóként Schuppa Lajos dolgozott.
Egy 1905-ös irat szerint a tanároknak nemcsak naponta kellett az iskolában tanítaniuk, hanem vasárnap is. A gazdasági továbbképző iskolákban is órákat kellett adniuk, a templomban és templomon kívül is el kellett látniuk a kántori teendőket. Az állásnak még volt egy fontos előírása, hogy a tanítónak mind magyarul és mind németül ugyanolyan szinten kellett beszélnie.
Egy 1930-as irat szerint a szári iskolában 233 tanköteles gyerek és 3 tanító volt.
A ma Szárligetnek nevezett település régen Szárhoz tartozott, és Ujtelepnek hívták. Egy 1933-as jegyzőkönyv adatai alapján a telepen élők száma 350 fő volt, a tanköteles gyerekek száma pedig 58. A gyerekek Szárra jártak iskolába, de mivel nagy volt a távolság e szerint az irat szerint, ezért Fejér vármegye királyi Tanfelügyelője egy rendeletet adott ki a szári iskolaszéknek, mely szerint Ujtelepen mindennapi iskolát létesítsenek.
Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szár-2- Újtelepi állami (volt római katolikus) fiók iskola adatgyűjtőíve [9]szerint Ujtelepen (Szárligeten) 1932 és 1942 között egy tanerő volt, majd két tanerő. Az iskola 1942-ig magánházban bérelt 1 tanteremben működött, és 1942-ben épült fel a 2 tantermes egy lakásos iskola.
Száron a négy tantermes épületet, ahol most az alsó tagozat van, azt 1936-ban kezdték építeni. Az 1947-48. iskolai évről kiállított Szári állami önálló általános iskola adatgyűjtőíve szerint miután az iskolát újjáépítették 4 tantermes lett és 4 tanerős. 1940-ben 5 tanerős és nyolcosztályos népiskola lett. 1944-ben a háborús események miatt az összes bútorzat, ajtók és részben a padlózat is tönkrement. 1947-re hozták teljesen rendbe, ami akkor 8 tantermes lett.
Az 1940-es években a tanulók két csoportra voltak osztva, magyar vagy német szakot választhattak. A szakfelügyelő a diákok magyar kiejtését hibátlannak és megfelelőnek tartotta. 1941-ben a német nyelvű szülők választhattak, hogy melyik nyelven tanítatják a gyereküket. A magyar nyelvet senki nem választotta, 125 szülő kétnyelvű oktatást óhajtotta, míg 34 szülő csak németül akarta a gyermekét taníttatni.
A magyar nyelv helyes használata viszont hangsúlyozva volt az iskolában.
A háború előtt működött a Venosz-alapítvány, melyet Venosz Imre hozott létre (1000 Ft-tal), – aki szári születésű, kanonok volt. Az alapítvány kamatait a főtanító kapta. A II. világháborút követően ez megszűnt.
A II. világháborút követően az iskolai oktatás nyelve csak a magyar volt. 1952-től volt újra lehetőség németül tanulni a magyarországi iskolákban, de azt is csak kapcsolódó órában, illetve délután.
A szári iskola is államosítva lett, a véghatározatot erről 1950. augusztus 10-én adták ki. Habár az iskola most már állami iskolaként működött, a hittanra beiratkozottak száma majdnem mindig meghaladta az összes tanuló számának a felét. Mivel a községben „csak” római katolikus templom van, ezért az iskola épületében engedélyeztek a református vallásúak részére Húsvétkor és Karácsonykor istentiszteletet, továbbá, az 35/1965-ös irat szerint még a református egyház szerint esküvői szertartást is.
1953-ben még az iskola épületével egy épületben volt a kulturotthon, viszont a 18/1953-as irat (Határozat) szerint 1954. március 31-re át kell költöztetni a községbe más helyre azt.
Az iskolában 1954. szeptember 14-én alakult meg a Szülői Munkaközösség. Az SZ.M. a tanulók iskolán kívüli viselkedésének ellenőrzését is célul tűzte ki, melynek keretében utcafelelősöket jelöltek ki, akik a tanulók iskolába menését illetve az onnan távozását figyelik, és figyelmeztetik a rendetlenkedő diákokat. Az SZ.M. mulatságokat is rendez, illetve a tanulók karácsonyi megajándékozásáról is gondoskodik, illetve „Építsünk, szépítsünk”, valamint „Miénk az iskola” mozgalom keretében segít az iskolai takarításokban.
A német nyelvet az 1961/62-es tanévben kezdték újra oktatni heti három órában; ezek közül 1 óra volt a csatlakozó 6. órában, a többit délután tartották. A német nyelv oktatásának bevezetése nem felmenő rendszerben történt, hanem egyszerre került bevezetésre mind a nyolc évfolyamon. Ez azért volt lehetséges, mivel a gyerekek beszéltek németül (svábul), viszont ennek ellenére nem anyanyelvi oktatás indult, hanem nyelvoktató forma, ami 1996-ig meg is maradt az iskolában kizárólagos formaként.
1962-ben bővítették az iskolát, így politechnikai műhely is lett.
A felső tagozatos tanulókat, ha rendkívüli időjárás volt, szüreti munkákra is befogták, népgazdasági érdekből. (232/1968; Szüretelési munkában való részvétel).
1970-es adatok szerint az iskola tanulóinak a száma 268 fő volt, a tantermek száma pedig 7. A tanítás váltott műszakban oldották meg. (187/1970) Szintén 1970-ben történt, hogy a szári iskola 14 iskola közül a „tiszta, virágos iskola” versenyben 2. helyezett lett. (111/1970; Tisztasági verseny értékelése )
Az 1971-72-es tanévben a szári iskola megnyerte az előbb említett versenyt. (38/1972)
1982-ből való az a jelentés, amelyben az iskola igazgatója német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzetéről ír. E szerint 1978 óta mind a 8 tanulócsoportban folyik a német nemzetiségi nyelvoktatás. Az iskola tanulóinak számához viszonyítva a német nemzetiségi oktatásban részesülő tanulók száma az 1982-83-as tanévben 163 fő (70%-os az iskola tanulóinak számához viszonyítva). Az iskolában német nemzetiségi szakkör is működött, melyen honismeretet (hagyományok gyűjtése, ápolása), illetve német iskolával való levelezések és ének- illetve táncfoglalkozások is voltak. (140/1982; A német nemzetiségi anyanyelvoktatás helyzete)
Az 1983-as iratok szerint a tanulóknak ifjúsági opera bérletük is volt. Elkezdődött a tornaterem alapozása is. Szintén ebben az évben rengeteg kézi és gépi földmunkával háromszintes, teraszos területet alakítottak ki, az alsó szinten kézilabdapályát (bitumenes), a középsőn röplabdapályát (bitumenes) készítettek, a felső szinten pedig egy 8x22m-es tornaszoba kialakítása volt folyamatban. Egyműszakos oktatás folyt. (127/1983; Pályázat az „Edzett Ifjúságért Mozgalom” keretében meghirdetett sportfejlesztési támogatásra, 1-2.p.) A tanulók társadalmi munkaakciós napok keretében rendszeresen gondozták a védnökségük alá tartozó közterületeket, és az iskolai sportpálya környékén is sokat tevékenykedtek, de nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is részt vettek társadalmi munkában. (75/1983; Az 1982-83-as tanév értékelése 1-8.p.)
1984-ben kezdték a szári iskolában a központi fűtést szerelni. A tanulók segítettek a szemét, illetve vakolat kihordásában, a pince takarításában. Társadalmi munkaakció keretében a tanulókkal rendbe hozták az iskola udvarát, környékét és a Hősi Emlékművet is. Április 14-én a móri nemzetiségi nyelvi (próza, vers, irodalmi színpad, népi játékok) versenyen az iskola tanulói kiemelkedően szerepeltek, és a felkészítő tanárnak a zsüri külön gratulált. A szülők és nagyszülők is sokat tettek a tanulók felkészítésben, a helyi nyelvjárás elsajátíttatása, ápolása területén. (3/1984; Információs jelentés)
1985-ben lett kész a központi fűtés. Az iskola egész napos autóbusz kirándulást szervezett Zircre. (3/1985; Információs jelentés) Az iskola tanulóinak a száma ebben a tanévben 265 fő volt.
Az 1986-87-es tanévben is a német nemzetiségi vers, -és prózamondó versenyen sikerrel szerepeltek az iskola tanulói. (83/1987; Beszámoló)
Az 1990-es évek elején megépült az iskola harmadik épülete, mely két osztálytermet, illetve a pincében a vizesblokkot tartalmazta.
Az 1996-97-es tanévben bevezetésre került a kéttannyelvű oktatás a nemzetiségi oktatás mellett az első osztályban, ahol a gyerekek heti 4 órában tanulták a német nemzetiségi nyelvet. A gyerekek itt a rajz, technika, ének-zene és testnevelés tantárgyakat tanulták németül. (1997. febr. 10. ; Anyanyelv – idegen nyelv szakmai munkaközösség féléves munkájának értékelése)
1998-ban elfogadták, majd bevezették az iskola pedagógiai programját.
2001.április 28-án rendezte meg először a szári iskola Száron a „Nemzetiségi Nap”-ot. Ez a nemzetiségi nap azóta is megrendezésre került 2004-ig minden évben, utána kétévente.
2002.június 19-én határozat született arról, hogy a szári iskola a Romhányi György Általános Iskola nevet veszi fel.
2005.november 5-én felavatták a szári sportcsarnokot, ahol az iskola tanulói azóta is tartják a testnevelési órákat. 2005/2006-os tanévben 154 volt az iskola tanulóinak létszáma.
2007.augusztus 21-től iskolánk a Szári Általános Művelődési Központ intézményegységeként működik, 2012 májusában újra önálló lett.
2013.januárjától a bicskei tankerülethez tartozik. Új neve: Szári Romhányi György Nyelvoktató Német Nemzetiségi Általános Iskola.

KPVDSZ Művelődési Ház

  • Collectivité
  • 1976 -

A KPVDSZ Művelődési Ház 1976-ban kezdte meg működését Tatabánya város Újváros részén. Jogelődje a KISKER Kultúrotthon volt. Az új művelődési ház a város akkori központjában történő megépítésére nagy igény mutatkozott. Az akkori fenntartó és az épület tulajdonosa (mivel a művelődési ház téglajegyekből épült) a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete volt. A művelődési ház elhelyezkedése tekintetében központi helyen a tatabányai vasútállomáshoz és buszmegállókhoz közel, az M1-es autópálya mellett helyezkedik el. A földszintes épület esztétikailag, külső megjelenésében egy épületkomplexumban kapott helyet a TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájával. 2004. óta az épület tulajdonosa Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szerkezeti és fenntartói átalakulást követően a KPVDSZ Művelődési Ház fenntartója a KPVDSZ Művelődési Ház Közhasznú Alapítvány. Az intézmény a Területi Művelődési Intézmények Egyesületének tagintézménye. A ház nyitás óta (1976) részt vesz Tatabánya Megyei Jogú Város kulturális alapellátásában, ez mellett betölti Tatabánya-Újváros közösségi ház funkcióját is.

Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete

  • Collectivité
  • 1987 -

Vácott 1987 januárjában néhány lelkes lokálpatrióta összefogásával alakult meg a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete, melynek értékteremtő tevékenységét a város számos kitüntetéssel - Pro Urbe Közösségi kitüntetéssel (1992.), a „Vác Város Művelődéséért” közösségi díjjal (2002.) és a Váci Múzeum Egyesület által alapított Tragor Ignác közösségi emlékéremmel (2005.) – ismerte el.
Az Egyesület 1987 nyarán - egy környezetszennyezés elleni tiltakozással - kezdte meg tevékenységét. Városunk, melyet az ipari üzemek rendkívüli porral és vegyi anyaggal árasztottak el, ebben az időszakban a „piszkos 12”, vagyis az ország 12 legszennyezettebb levegőjű települése közé tartozott, ezért úgy éreztük, hogy nekünk is szót kell emelnünk az áldatlan állapotok ellen. Első rendezvényünk Szent István halálának 950. éves jubileumához kapcsolódott. Az egyesület - a város intézményeinek: a múzeumnak, a művelődési központnak, a levéltáraknak és a társegyesületeknek a bevonásával – „Szent István emlékezete, 950 év” címmel nagyszabású kiállítást rendezett, mely a Szent Jobb váci látogatásakor nyitotta meg kapuit. A munkák sorából kiemelkedik a dunaparti Zenepavilon teljes körű rekonstrukciója. A város egyik szimbólumaként ismert, öntöttvas szerkezetű építmény Budapestről, az Országház helyéről került át Vácra 1889-ben, a Dunakorzó öntöttvas korlátjával együtt. A II. világháború alatt azonban olyannyira megrongálódott, hogy életveszélyessé nyilvánították. A teljes átépítést és korhű helyreállítást – a váci üzemek anyagi támogatásával és a szakdolgozók (mintegy 180 fő) társadalmi munkavállalásával – 1989. és 1991. között sikerült megvalósítani. A rendszerváltás után javasoltuk a régi utca és közterület – elnevezések visszaállítását, majd elhatároztuk, hogy a jeles személyiségekről elkeresztelt utcák névtáblái mellé a névadót ismertető emléktáblákat helyezünk. Ezt a tevékenységet azóta is folytatjuk, mindenekelőtt pályázati forrásokból. Ez idáig összesen 40 ismertető emléktáblát szögeztünk ki, mindemellett pótoltunk 3 db múlt rendszerben eltüntetett táblát, valamint 23 egyéb emléktáblát állítottunk váci, illetve a városhoz kötődő személyiségeknek. (Szalay István, VácOnline interjú, 2007 körül)

Váci Izzó MTE

  • Collectivité
  • 1980 - 1991

A Váci Izzó beolvadásával változott a klub neve és struktúrája (1980). 1982-ben az átszervezések miatt két évre távozott a csapat a másodosztályból, azonban már 1984-ben egy bajnoki címmel tért oda vissza. Ezzel vette kezdetét a váci futball történetének legsikeresebb korszaka. 1985-ben bronz, majd 1987-ben ezüst érmet nyert a csapat a második vonalban, utóbbi eredménynek köszönhetően 1987 őszén első pest-megyei csapatként megkezdhette szereplését az NB I-ben, ahol 13 évet töltött el. Ebben az időben állt a csapat mellé támogatóként a Samsung, mely évekig biztosította az elsőosztályú szereplés biztos anyagi hátterét.

SPORTOS Kkt.

  • Collectivité
  • 1990 - 1994

Első Magyar Szövő- és Kötőgyár Rt.

  • Collectivité
  • (1885) 1889 - 1948

Budapesten 1885-ben megalakult az „Első Magyar Kötő és Szövőgyár Rt.”. A társaság olyan helyet keresett, ahol a konkurenciával (osztrák, cseh textilipar) szemben alacsonyabb önköltséggel termelhet. Hosszas keresés után Vác mutatkozott a legalkalmasabb helynek.
Erre a célra a vasúti töltés, a kőfaragó műhely és a Neumann-féle (ecet-, likőr-és pálinka) gyár közt fekvő földrészt szemelték ki.
A képviselő-testület 1889. június 15-i ülésén 61. számú határozatával hozzájárult a terület díjtalan átengedéséhez a gyártelep létesítése céljából. A júliusi alapkőletételt követően október 28-án átadásra került a város első modern gyára.
(Létrejöttében része volt Weiss Bertoldnak, Weiss Manfréd testvérének is, aki 1896-ban a vállalat elnöki tisztségét is ellátta.)
Leichtner Benő lemondása után, 1896-ban a vállalat elnöke: Weiss Bertold lett, a vezérigazgató Jolesch Gyula. 1899-től Lőbl Ármin vetette át a váci kötő-és szövőgyár irányítását.
Löbl Ármin a csehországi Märischostrauban, 186­3-ban született. Anyanyelve cseh volt, és nagyon hibásan beszélt magyarul. A családon belül németül érintkeztek. Ennek ellenére rettentő patrióta volt, magyar és zsidó egyszerre. Az I. világháborúban nagyon sok hadikölcsönt jegyzett, melynek következtében, a háború után pénze „elúszott”, értéktelenné váltak a „papírok”. Nem rendelkezett nagy műveltséggel, de kitűnő kereskedelmi vénája volt, fejlett üzleti érzékkel. Magánemberként a család zsarnokként ismerte. Távolságtartó volt, gyermekeit szigorúan nevelte, de iskoláztatta őket. A vallási előírásokat szigorúan betartotta és betartatta a családjában.
Mikor ügyvezető igazgató lett, az épület még földszintes volt. Az ő szakértelme annyira megnövelte, hogy a szövőgyár Nagy-Magyarország legnagyobb szövőgyárává fejlődött. Figyelme kiterjedt a fejlettebb országok gyáraira. Tanulmányozta a Cseh- és Morvaország szövőgyárait. (1907-ben.) Az ő áldozatos munkájának volt köszönhető, hogy a gyár túlnőtte a város határait, és telephelyeket is létesített más városokban. Fióktelepe volt Aradon, Selmeczbányán, Hodrusbányán és Rohonczon. A gyár szövött és kötött árut, harisnyát, trikót, alsóruhákat, 156 féle sportcikket, mellényeket és katonai kesztyűket gyártott. Különlegessége volt a berlini kendő, gallérvédő és a vatelin. Területe (1910-es években) 11.000 négyzetméter volt, és 10 épületből állott. Munkások száma 1300 fő, akiknek 90%-a nő. Évi termelési képesség 3 millió K értékű áru. Hazai piaca az egész ország. Kiviteli piaca Anglia, a Balkán, Törökország és Egyiptom.
Negyedszázadon át vezette a gyárat, majd a Hitelbank konszernjéhez tartozó kötőszövő vállalatok vezérigazgatója lett.

Győr Város Néptanácsa

  • Collectivité
  • 1919

A polgári forradalom korában a területi igazgatás legfontosabb és legszélesebb körben alkalmazott formája a kormánybiztosi intézmény volt. Nemcsak a földrajzilag adott közigazgatási egységek vezetésével, de politikai, gazdasági, katonai és egyéb szempontok alapján a legkülönbözőbb szakfeladatok ellátásával (pl. hajózási ügyek, katolikus ügyek intézésével) bízott meg kormánybiztosokat a minisztertanács. A helyi igazgatás átalakításában az első a dualizmus éveiben kinevezett – tehát az új kormány számára legtöbb esetben megbízhatatlan – főispánok leváltása, s helyükbe megbízható kormánybiztos–főispánok kinevezése volt.
A népköztársaság kormánya elrendelte néptanács választását minden önkormányzati szinten (főváros, megyei és városi törvényhatóság, nagyközség, kisközség). Eltörölte a virilizmust, és minden néptanács létszámát annyiban állapította meg, amennyi a dualizmus kori törvényhatósági bizottság, vagy képviselő-testület tagszáma volt. A néptanácsba rendes tagokat és póttagokat (a rendes tagok egynegyede) választottak kétévente négy évre titkos választójog alapján. A kisebbségi képviselet is szabályozva volt: ez alapján, ha minden rendes néptanácsi hely betöltése után akadt olyan jelölt, aki a kerületben leadott szavazatok egynegyedét megszerezte, az bekerült a néptanácsba. Sok vidéki településen létrejött a helyi nemzeti tanács, amely a kormány helyi támasztéka volt, s gyakran a közigazgatás mechanizmusába is bekapcsolódott. A katonák között szerveződött katonatanácsok a fegyveres testületek politikai igazgatását és érdekképviseletét végezték.
A proletárdiktatúra kiépítette a tanácsrendszert, amelynek alapját a közvetlenül és széles körű választójog alapján választott tanácsok képezték. Tanácsi választójoggal bírt és választható volt minden 18. életévét betöltött személy – férfi és nő egyaránt –, aki „hasznos munkából” élt, vagy ha munkaképtelen, akkor korábban abból élt, és aki a Vörös Hadsereg tagja. A falu tanácsába minden ötven lakos után választottak egy tagot (számuk azonban három és ötven között kellett, hogy legyen). A városi és a budapesti kerületi tanácsba minden 500 lakos után választottak egy főt (a testület taglétszáma azonban nem haladhatta meg a 300-at). Falusi, városi és fővárosi kerületi szinten a tanácsválasztás közvetlen, ettől felfelé pedig közvetett volt. A fővárosi (500 tagú) központi tanácsba a kerületek lakosságuk arányában delegáltak tagokat. A – maximum 60 főből álló – járási tanácsok tagjait a falusi és városi tanácstagok jelölték. A kerületi tanácsokat – amelyek legfeljebb 300 tagúak lehettek – a megyéhez (kerülethez) tartozó járások, városok, törvényhatósági jogú városok tanácsai választották (elvileg 5000 fő után egy delegáltat). A tanács élén szűkebb vezető csoport, az intéző bizottság állt, amit – szovjet mintára – gyakran direktóriumnak neveztek. A centralizált tanácsrendszer csúcsán a Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlése állt.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona

  • Personne
  • 1927 - 2018

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

M. Tóth István

  • Personne
  • 1922 - 2006

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.

Áron Nagy Lajos

  • Personne
  • 1913 - 1987

(Budapest, 1913. november 7. – Székesfehérvár, 1987. január 6.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő. Főleg tájképeket és portrékat festett poszt-impresszionista stílusban.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1938-ban. Mestere: Benkhard Ágost. 1938-ban elnyerte a Balló Ede Ösztöndíjat, mellyel európai tanulmányutat tett. 1944-ben
magkapta a Kultuszminisztérium balatoni ösztöndíját. 1965-ben Csók István-díjjal, 1956-ban és 1967-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1985-ben a Művészeti Alap nívódíjasa lett. 1939-
től Székesfehérváron élt, az alkotó munka mellett rajzpedagógusként dolgozott. 1971-ben Székesfehérvár díszpolgárává választották. 1935-től szerepelt Fejér megyei és országos
kiállításokon. Első egyéni kiállítását 1955-ben rendezte. 1959-től több alkalommal Székesfehérváron, 1967-ben a Műcsarnok győri kiállítótermében, s több más kiállítóhelyen
mutatta be műveit. Csoportos kiállításon szerepelt 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában és többször a Műcsarnokban. 1963-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházba
Csongor és Tünde címmel készített pannót. Murális kompozíciói találhatók Bakonycsernyén, Mosonszentjánoson és a székesfehérvári Magyar Király Hotelben. Képei
megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményében.
Munkácsy Mihály-díj (1956, 1967)
Alba Regia-díj (1958)
Csók István-díj (1965)

Moenich Károly

  • 1840 - 1919

(Cífer, 1840. október 24. – Székesfehérvár, 1919. június 8.) irodalomtörténész, nyelvész, városi levéltáros és tiszteletbeli tanácsos.
Moenich Antal, gróf Zichy Károly uradalmi számtartója és Zlatháry Vilma fiaként született. Tanulmányait Mohácson, Győrött, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte; utóbbi helyen 1859-ben a papi pályára készült és belépett az Emericanumba; azonban rövid idő múlva egészségi szempontból kénytelen volt ezen pályától megválni. 1861-1868-ig Zichy Károly gróf mellett szülőhelyén és Pozsonyban, eleinte mint titkár, több ezer kötetből álló könyvtárát rendezte, később mint gazdatiszt volt alkalmazva. 1869-ben Hunfalvy Pál ajánlatára – akivel ekkor levelezésben állt[2] – a magyar királyi földmívelés-, ipar- és kereskedelmi miniszzériumnál mint az országos statisztikai hivatalnak Fejér-, Esztergom-, Pest- és Bácsmegyék és a Jász-Kúnkerület területére kinevezett kültagja működött 1873-ig. 1872-ben Székesfejérvár városánál a köztörvényhatóság szervezése alkalmával házi pénztári ellenőrré választották meg és 1873-ban ugyanoda levéltárnoknak neveztetett ki, amely állásában egészen 1911-ig működött. 1919-ben hunyt el 78 éves korában.

Résultats 301 à 320 sur 377