55 találat látható

Iratképző
Személy

Hubay Győző

  • Személy
  • 1930 - 2004

Hubay Győző (Miskolc, 1930. április 5. – Tatabánya, 2004. május 25.) SZOT-díjas koreográfus, a Bányász Táncegyüttes alapítója. Az első elemi iskolát Szikszón végezte, majd 7 éves korában Budapestre került, mivel édesapját a Honvédelmi Minisztériumba helyezték. 12 éves korában regös cserkészként ismerkedett meg a népművészettel, néptánccal, népzenével Molnár István vezetése alatt. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban (1948) tanult. A gimnáziumban a Muharai táncegyüttesben táncolt, koreográfusuk Szabó Iván Munkácsy díjas szobrászművész volt. Olyanokkal táncolt együtt, mint Knoll István (Későbbi érdemes filmművész), Jancsó Miklós, Vass Lajos, Béres Ferenc.
1950-1954 között a Színművészeti Főiskolán tanult és táncrendezői szakon végzett.
Rábai Miklós kérte meg a budapesti VIT előtt az amatőr tatai táborban, hogy foglalkozzon tatabányai gimnazistákkal, így 1949-ben alapította meg a Bányász Táncegyüttest. 1957-től a Komárom megyei művelődési osztályra került, ahol a művészetek felügyelőjeként dolgozott két évtizeden keresztül. Később, 1975-től a Tatabányai Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságánál volt a kultúra és sport vezetője 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Nyugdíjasként a Hazafias Népfront városi elnöke volt, majd ennek utódjánál, a TESZ-nél töltötte be ugyanezt a szerepet. 1996 és 1998 között a Tatai Művészeti Iskola igazgatója volt.
Díjak:
Miniszteri Dicséret Elismerés (1955)
Kiváló Népművelő (1969)
Komárom Megyei Művészeti Díj (1970)
Ifjúsági Érdemérem (1974)
SZOT-díj (1975)
Tatabányáért Emlékplakett (1979)
Szakmai Munkáért Arany fokozat (1985)
Kiváló Munkáért-díj (1989)
Életet az Éveknek (1994)
Ezüst Turul Díj (1999)

Jávorszky Ödön dr.

  • Személy
  • 1906 - 1975

Dr. Jávorszky Ödön 1906. november 12-én született Vácon. Itt végezte elemi iskoláit, majd tanulmányait a Piarista Gimnáziumban folytatta. 1925-ben belépett az irgalmasok rendjébe és hat évvel később fogadalmat tett. Szerzetesként tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán, ahol 1939-ben orvosdoktorrá avatták. A háború sújtotta Magyarországon több városban praktizált. A rend feloszlatása után visszaköltözött szülővárosába. Nevéhez fűződik a váci sebészet, traumatológia, belgyógyászat, gégészet és szülészet elindítása. Teljes életét és szakmai tudását a magasabb szintű egészségügyi ellátás kialakításának, ill. a fiatal kollégák tanításának szentelte. Részt vett a jelenlegi kórház beindításában. 1975. június 21-én, nyugdíjba vonulása után másfél évvel halt meg abban a kórházban, amelyért egész életében harcolt. Emléktáblája az első emeleten található. 1991. óta nevét viseli a kórház. Emlékére felesége alapítványt hozott létre, a kórházi betegellátás pénzügyi megsegítésére, valamint az ő neve fémjelzi a minden évben kiadásra kerülő tudományos pályadíjakat is. Hamvai az alsóvárosi temetőben nyugszanak.

Kállay István

  • Személy
  • 1931 - 1988

Kállay István (Fülöpszállás, 1931. június 16. – Budapest, 1998. augusztus 17.) magyar történész, jogtörténész, genealógus, levéltáros, tanszékvezető egyetemi tanár, a székesfehérvári levéltár igazgatója, a Magyar Szent Korona Társaság főtitkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke, a történelemtudományok kandidátusa (1969), doktora (1977).
1954-ben került a Baranya Megyei Levéltárba, mint segédlevéltáros lett, 1956 és 1959 között a Fejér Megyei Levéltár igazgatója volt. 1959-től hat éven át volt a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának magyar levéltári delegáltja a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban, majd az Országos Levéltár Feudáliskori Osztálya levéltárosaként tevékenykedett két éven át. 1967 és 1969 között a Népi Demokratikus Osztály osztályvezető-helyettese, 1970-től tíz éven át a Családi és Gyűjteményi Osztály vezetője. 1980-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett, haláláig egyetemi oktatóként dolgozott.
Főképp 18-19. századi várostörténettel foglalkozott, kivált a Mária Terézia kori szabad királyi városok gazdálkodásával, továbbá közigazgatás történettel. Jelentős volt forráskiadói tevékenysége, a Levéltári Szemle szerkesztőbizottsági tagja volt (1960-1974), majd haláláig felelős szerkesztője. A magyarországi birtokigazgatás 1711 és 1848 közötti első monográfiájának elkészítése is az ő nevéhez köthető (1980). Szakmai álláspontjával szerepet vállalt a Szent Koronával ékesített magyar címer rendszerváltás utáni visszaállításához.

Kaszás István

  • Személy

Bányaipari Dolgozók Szakszervezete vállalati titkára

Kerkay Andorné

  • Személy
  • 1926 - 2013

Országgyűlési képviselő 1958 -1975.
VTRGY Kereskedelmi főosztály vezető 1962.
VTRGY Labóratórium vezető 1967.
MSZBT országos alelnöke 1968.
Videoton vegyi gyáregységének főtechnológusa 1971.
Gyáregység igazgató, Videoton, 1980.
Hazafias Népfront megyei alelnöke 1963., elnöke 1985.
Munka Érdemrend Arany fokozata 1981.
Elhunyt: 2013.03.13.

Klein Károly

  • Személy
  • 1875 - 1919

Klein Károly (sz. Dunaadony, 1875. nov. 23.). Fizikai munkásként dolgozott, majd a Váci Munkásbetegsegélyező Pénztár igazgatója volt. 1915 és 1918 között katonaként szolgált az I. világháborúban olasz és román frontokon. A Tanácsköztársaság ideje alatt Vác város pénzügyi népbiztosa volt. 1919. augusztus 15-én a Hétkápolna közelében román katonák kivégezték.
"S elkövetkezett az 1919 augusztus 15-re virradó éjszaka. .....Megnyílt a váci fegyház kapuja. Az éj sötétjében vitték az összeláncolt rabokat végig a főúton a város déli határára, a Hétkápolna felé. A réten sorbaállították őket, s Matejka János, Petrásovits József, Klein Károly, Szabó Károly, Csikós József, Erdős Bernát, Salamon Dezső és társaik bátran szembenéztek azon éjszakán a halált osztogató fegyverek csövével. Ezzel nem ért véget a fehérterroristák bosszúja. Augusztus 17.-kén a várossal szemközti szigeten dördültek el a fegyverek. Ezen a napon oltották ki Straba János, Pajor István, Mihácsi György életét. A városban márványtáblák iskola és utcanevek őrzik 1919 mártírjainak emlékét, a hétkápolnai réten félkör alakú emlékmű. A táblával megjelölt, egyszerű kőoszlopot Vác város KISZ bizottsága állíttatta a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50.-ik évfordulóján."
Forrás: Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus 17.
Felirata: "Itt végezték ki Straba János és társait. Tanácsköztársaság 50.-ik évfordulóján állította Vác Városi KISZ bizottság 1969."

Kókai Béla

  • Személy
  • 1941 -

MSZMP Tatabánya Városi Bizottsága első titkára, 1987.12.15 - 1989.08.15

Kristóf Béla, dr.

  • Személy
  • 1908 - 1995

(Medgyes, Nagyküküllő megye, 1908. november 20 - Melbourne, 1995. július. 17., a. n. Kovács Anna; Vác, Köztársaság u. 67.)
Jogi doktor. 1937-ben vármegyei díjnok, majd tanácsnok Vác Város Polgármesteri Hivatalában. 1945-től 1949. április 28-ig Vác város polgármestere. Ezt követően a Váci Tatarozó, illetve az Észak-Pest Megyei Tatarozó és Építő Vállalat tervfelbontó normása, technikusa, majd jogásza. 1948-ig SZDP, 1948-ban rövid ideig, kizárásáig MDP-tag. 1956-ban az újjászerveződő SZDP tagja. 1956. október 26-tól a nép által, 1956. november 14-én a munkástanácsok küldöttei által véglegesen választott Váci Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, a város polgármestere. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács elnöke. 1956. december 2-tól a Bástya Sk. Intézőbizottságának tagja.
1990-ben Vác város díszpolgára lett.
Forrás. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény II. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

Ládai Jenő Tamás

  • Személy
  • 1942 - 2005

Okl. bányamérnök, okl. bányagazdasági mérnök, főbányamérő (Vértesi Erőmű Rt., Mány I/a Bányaüzem).
Ládai Jenő Tamás 1987. szeptember 11-én ,,cum laude” minősítéssel megvédte a „Frontfejtési és vágatbiztositó szerkezetek in situ vizsgálatának eredménye” című doktori értekezését.

Leblancné dr. Kelemen Mária

  • Személy
  • 1931.05.14. - 1995 09.04.

Kelemen Mária 1931-ben, a gazdasági világválság idején született Hajdúböszörményben. Apai nagyapja gazdálkodott, anyai nagyapja viszont a volt hajdúváros levéltárának volt az őre. Édesapja követte szülei foglalkozását. A család négy gyereke közül ketten szintén a mezőgazdaságban találták meg a megélhetés forrását, míg Marika és a bátyja az értelmiségi pályát választották.
Az 1949-ben megszerzett érettségi után hát beiratkozott az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, majd tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytatta, diplomát mégis csak jóval később, 1962-ben szerzett Budapesten, az ELTE magyar-történelem szakán. 1974-ben megszerezte második diplomáját is a levéltári kiegészítő szakon, 1981 -ben pedig, már 50 évesen — summa cum laude minősítéssel — az egyetemi doktori fokozatot
is elnyerte. Közben dolgozott a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóságának gyógyüdülőjében, a gyöngyöspatai általános iskolában, majd 1963-tól
a salgótarjáni Madách Gimnázium tanára lett, ahol országosan elismert honismereti szakkört alakított és vezetett. Az eredményes oktató-nevelő munkát
az egészségi állapotában bekövetkezett hirtelen romlás miatt kellett abbahagynia. — 1967-ben ugyanis szívműtéten esett át, s ezért 1970-ben — 40 évesen
— orvosai tanácsára pályát változtatott, s anyai nagyapja foglalkozását követve Ő is levéltáros lett.
Kutatási területének a XIX—XX. századot tekintette. Első önálló munkája
A mai Nógrádi megye községeiben működó' nemzeti és földigényló' bizottságok vezetó'i és tagja címmel jelent meg 1975-ben. Cikkeket, könyvismertetéseket, levéltári módszertani tanulmányokat viszont már attól kezdve publikált, hogy a levéltárba került. Fontosnak tartotta az úgynevezett tudományos ismeretterjesztő munkát is. Ennek tudható be, hogy számos cikke jelent meg a Honismeretben, a helyi Palócföldben, a Történelemtanításban. Az ilyen jellegű munkáját 1980-ban Ortutay Gyula emlékéremmel honorálta a honismereti mozgalom.
Igazán nagyot, országos jelentőségűt ugyanis azzal a kétkötetes Madáchforráspublikációval alkotott, amelyben közzétette a Nógrád Megyei Levéltárban, illetve az ország közgyűjteményeiben Madách Imre közéleti tevékenységére, illetve a Madách család XIX. századi gazdasági viszonyaira vonatkozó valamennyi fellelhető dokumentumot. Lektorai, kritikusai ezen két kötetét a Madách-kutatás bibliájának tartják. Véleményük szerint amennyiben ezek a kötetek nem állnának ma az irodalomtudomány rendelkezésére, úgy
nem lehetne hozzákezdeni Madách Imre műveinek kritikai kiadásához sem.
Tudományos munkásságát 1988-ban Madách-, 1991-ben Toldy-díjjal jutalmazták.

M. Tóth István

  • Személy
  • 1922 - 2006

Festőművész, grafikus művész. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolán végzett Borsos Miklós, Diósi Antal, Domanovszky Endre és Miháltz Pál tanítványaként. 1948-tól több országos, sőt külföldi kiállításon vett részt, 1961-ben Székesfehérváron volt tárlata. Képei leggyakrabban szülővárosát, a Velencei-tavat és annak környékét ábrázolják.
Művészetére az egyszerűség, tiszta, világos mondanivaló jellemző. Körútjain, tanulmányútjain megörökítette a helyszínek történelmi fontosságú műemlékeit, tájait, különböző részleteit. Munkásságát számos díjjal jutalmazták:
1974: Kiváló Tanár díj
1975: Székesfehérvár Városi Tanácsa "Város" díja
1979: Székesfehérvárért emlékérem
1980: Szocialista Kultúráért kitüntetés
1982: Székely Bertalan-díj
1993: Székesfehérvárért díj
1997: Fejér Megye Díszpolgára
Egyéni kiállítások
1961 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár - Dunaújváros
1973 - Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
1974 - Alba Regia Szálloda, Székesfehérvár
1975 - Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Székesfehérvár, Maroshegy
1976 - Költségvetési Üzem, Gárdony
1977 - Kápolna Galéria, Velence
1979 - Hévízi Könyvtár, Hévíz - Megyei Kórház, Székesfehérvár
1980 - Klubkönyvtár, Velence - Megyei Művelődési Központ, Székesfehérvár
1981 - Helyőrségi Tisztiklub, Székesfehérvár - Tamási
1982 - Pusztavám - Csákvár - ARÉV Székesfehérvár
1983 - Inota, Várpalota
1984 - Ajka
1985 - Mór - Nőtincs
1987 - Szabadbattyán
1988 - Várpalota
1989 - Székesfehérvár
1990 - Tóparti Gimnázium, Székesfehérvár.

Madarász Anna

  • Személy
  • 1941 -

Tokodaltárón született, 1941-ben. A II. sz. Általános Iskolában tanult. Pályáját szőnyeggyári munkásként kezdte a Latex Tatai Szőnyeggyárában, majd volt cipőgyárban írnok, gépjavító állomáson forgalmi könyvelő, a Kesztyűs Szövetkezetben személyzeti vezető. 1975-től a Dolgozók Lapja (később 24 óra) munkatársa, főmunkatársa, rovatvezetőja, 1982-től főszerkesztő-helyettese 1996-ig, nyugdíjba vonulásáig. Utána bűnügyi tudósításokat írt 11 évig.

Mohai Ferenc

  • Személy
  • 1877 -

Csóron született 1877-ben, a sütőipart atyjánál tanulta, 1893-ban szabadult fel. Mint segéd a helyi első sütőmestereknél dolgozott, 1900-tól előbb Debrecenben, 1904-től helyben önálló. Az Iparoskör, Iparos Dalkör tagja. A háború alatt előbb mint szállítmánykisérő, később Budapesten mint irodista teljesített katonai szolgálatot. József öccse a harctéren szerzett betegségében halt meg.
Forrás: FEJÉR VARMEGYE ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR SZABAD KIRÁLYI VÁROS ÁLTALÁNOS ISMERTETŐJE ÉS CÍMTÁRA A Z 1 9 3 1 —3 2 . É V R E

Mokri Pál

  • Személy
  • 1923.06. 01. -

1966.07.01 - 1975.10.10. - MSZMP Komárom Megyei Bizottsága titkára
1975.07.01 - 1980.07.01. - MSZMP Komárom Megyei Bizottsága első titkára
Nyugállományba vonult: 1983.
Kitüntetés:
1983: Szocialista Magyarországért Érdemrend

Moys Csaba

  • Személy
  • 1945 -

Moys Csaba gépészmérnök, a Taurus Gumigyár üzemvezetője, 1990–1994 között Vác város alpolgármestere. A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége váci szervezetének alapító tagja, több egyesület és alapítvány alapítója és tisztségviselője.

Pallay József

  • Személy
  • 1903 - 1967

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona

  • Személy
  • 1927 - 2018

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

Ranzinger Vince

  • Személy
  • 1856 - 1933.04.23.

A tatai medence első bányafelügyelője,majd igazgatója.
Gottschee-ben a krajnai nagyhercegség /mai Szlovénia/ német többségű településén született 1856-ban.
1882-ben Leobenben, a ma is működő híres bányászati akadémián bánya és kohómérnöki oklevelet szerzett.
Először az osztrák érdekeltségű annavölgyi bánya üzemvezetője, majd 1891-től az esztergomi szénbányászatnál tevékenykedett. Kitűnő szakmai munkája alapján bányakapitánysági ajánlásra került a tatai medence szénbányászatához. 1897 január 1-én bányafelügyelői minőségben átvette, ahogy akkoriban nevezték az alsógallai bányászat közvetlen irányítását. A tatai medence szénbányászatának első időszakában 6 lejtősakna tervezési és kivitelezési munkáit irányította. Újszerű bányászati, gépészeti technológiák bevezetésével nagymértékben hozzájárult a kezdetektől a bányászati műveletek biztonságához, a termelési és szállítási kapacitások növeléséhez.
1900-tól a tatai szénbányák igazgatója.
Magyarországon először vezette be az iszaptömedékelést, melynek technológiája évtizedekig jellemzője volt a térség bányászatának. Jelentős érdemei voltak a bányászati tevékenység melletti infrastruktúrák létesítésében. /munkáskolóniák, villamoserőmű, mészégető kemencék, brikettgyár, külfejtés, kulturális és szociális intézmények / 1902-ben I. Ferenc Józseftől m.kir.bányatanácsosi címet kapott.
Egyházat támogató munkájáért a Szent Gergely Rend lovagjává választották.
1907-ben a MÁK Rt. igazgatósági tagja lett majd augusztus végén nyugdíjba vonult, de továbbra is mint műszaki tanácsadó a medence szénbányászatát figyelemmel kísérte és hasznos tanácsaival segítette.
1907-től Bécsben élt ahonnan a trifaili bányászat ügyeit intézte. 1933. április 23-án Bécsben elhunyt.
Még az első lejtősakna megnyitását követő időkben egy emléktáblán megörökítették nevét és érdemeit.
A későbbiekben a VI.sz. akna neve Ranzinger akna lett.
Az 1920 –as évektől egy bányatelepi utca is viselte nevét.
A Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány Ranzinger Vince Emlékérmeket készítetett, melyet minden évben a helyi bányászhagyományok ápolásában jeleskedő személynek adományoz.

21-40 találat a 55 találat közül