Kelemen Mária 1931-ben, a gazdasági világválság idején született Hajdúböszörményben. Apai nagyapja gazdálkodott, anyai nagyapja viszont a volt hajdúváros levéltárának volt az őre. Édesapja követte szülei foglalkozását. A család négy gyereke közül ketten szintén a mezőgazdaságban találták meg a megélhetés forrását, míg Marika és a bátyja az értelmiségi pályát választották.
Az 1949-ben megszerzett érettségi után hát beiratkozott az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, majd tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytatta, diplomát mégis csak jóval később, 1962-ben szerzett Budapesten, az ELTE magyar-történelem szakán. 1974-ben megszerezte második diplomáját is a levéltári kiegészítő szakon, 1981 -ben pedig, már 50 évesen — summa cum laude minősítéssel — az egyetemi doktori fokozatot
is elnyerte. Közben dolgozott a SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóságának gyógyüdülőjében, a gyöngyöspatai általános iskolában, majd 1963-tól
a salgótarjáni Madách Gimnázium tanára lett, ahol országosan elismert honismereti szakkört alakított és vezetett. Az eredményes oktató-nevelő munkát
az egészségi állapotában bekövetkezett hirtelen romlás miatt kellett abbahagynia. — 1967-ben ugyanis szívműtéten esett át, s ezért 1970-ben — 40 évesen
— orvosai tanácsára pályát változtatott, s anyai nagyapja foglalkozását követve Ő is levéltáros lett.
Kutatási területének a XIX—XX. századot tekintette. Első önálló munkája
A mai Nógrádi megye községeiben működó' nemzeti és földigényló' bizottságok vezetó'i és tagja címmel jelent meg 1975-ben. Cikkeket, könyvismertetéseket, levéltári módszertani tanulmányokat viszont már attól kezdve publikált, hogy a levéltárba került. Fontosnak tartotta az úgynevezett tudományos ismeretterjesztő munkát is. Ennek tudható be, hogy számos cikke jelent meg a Honismeretben, a helyi Palócföldben, a Történelemtanításban. Az ilyen jellegű munkáját 1980-ban Ortutay Gyula emlékéremmel honorálta a honismereti mozgalom.
Igazán nagyot, országos jelentőségűt ugyanis azzal a kétkötetes Madáchforráspublikációval alkotott, amelyben közzétette a Nógrád Megyei Levéltárban, illetve az ország közgyűjteményeiben Madách Imre közéleti tevékenységére, illetve a Madách család XIX. századi gazdasági viszonyaira vonatkozó valamennyi fellelhető dokumentumot. Lektorai, kritikusai ezen két kötetét a Madách-kutatás bibliájának tartják. Véleményük szerint amennyiben ezek a kötetek nem állnának ma az irodalomtudomány rendelkezésére, úgy
nem lehetne hozzákezdeni Madách Imre műveinek kritikai kiadásához sem.
Tudományos munkásságát 1988-ban Madách-, 1991-ben Toldy-díjjal jutalmazták.

Takácsné Csente Juliánna a Bihar megyei Komádiban született 1931. május 28-án. Veleszületett gyengén látása ellenére a jó tanulók közé tartozott a látó gyermekek között. Szombathelyen szerzett ápolónői oklevelet és 1953-ban került városunkba, a Bányász Kórházba. 30 évig teljesített szolgálatot betegágy mellett. Ez idő alatt leérettségizett a Közgazdasági Technikumban és diétás-nővéri képzettséget szerzett az Élelmezéstudományi Intézetben. Gyermekkora óta vonzotta az irodalom, a versírás, a versmondás. Alapító tagja az Országos Versmondó Egyesületnek, az Országos Baráti Körnek, az Életet az évek-nek és a helyi Növekvő Életfa Egyesületnek. Több verses és novellás kötete jelent meg, írásait folyóiratok, napi és heti lapok is őrzik. A „Nem ismert utakon” című könyvében többek között városunk egyik legismertebb személyétől, Schalkhammer Antaltól búcsúzik
Kitüntetései:
Tatabánya Kultúrájáért 2009
Pro Sanitate Eü. Miniszteri kitüntetés

A tatai medence első bányafelügyelője,majd igazgatója.
Gottschee-ben a krajnai nagyhercegség /mai Szlovénia/ német többségű településén született 1856-ban.
1882-ben Leobenben, a ma is működő híres bányászati akadémián bánya és kohómérnöki oklevelet szerzett.
Először az osztrák érdekeltségű annavölgyi bánya üzemvezetője, majd 1891-től az esztergomi szénbányászatnál tevékenykedett. Kitűnő szakmai munkája alapján bányakapitánysági ajánlásra került a tatai medence szénbányászatához. 1897 január 1-én bányafelügyelői minőségben átvette, ahogy akkoriban nevezték az alsógallai bányászat közvetlen irányítását. A tatai medence szénbányászatának első időszakában 6 lejtősakna tervezési és kivitelezési munkáit irányította. Újszerű bányászati, gépészeti technológiák bevezetésével nagymértékben hozzájárult a kezdetektől a bányászati műveletek biztonságához, a termelési és szállítási kapacitások növeléséhez.
1900-tól a tatai szénbányák igazgatója.
Magyarországon először vezette be az iszaptömedékelést, melynek technológiája évtizedekig jellemzője volt a térség bányászatának. Jelentős érdemei voltak a bányászati tevékenység melletti infrastruktúrák létesítésében. /munkáskolóniák, villamoserőmű, mészégető kemencék, brikettgyár, külfejtés, kulturális és szociális intézmények / 1902-ben I. Ferenc Józseftől m.kir.bányatanácsosi címet kapott.
Egyházat támogató munkájáért a Szent Gergely Rend lovagjává választották.
1907-ben a MÁK Rt. igazgatósági tagja lett majd augusztus végén nyugdíjba vonult, de továbbra is mint műszaki tanácsadó a medence szénbányászatát figyelemmel kísérte és hasznos tanácsaival segítette.
1907-től Bécsben élt ahonnan a trifaili bányászat ügyeit intézte. 1933. április 23-án Bécsben elhunyt.
Még az első lejtősakna megnyitását követő időkben egy emléktáblán megörökítették nevét és érdemeit.
A későbbiekben a VI.sz. akna neve Ranzinger akna lett.
Az 1920 –as évektől egy bányatelepi utca is viselte nevét.
A Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány Ranzinger Vince Emlékérmeket készítetett, melyet minden évben a helyi bányászhagyományok ápolásában jeleskedő személynek adományoz.

Az iskola története 1965 szeptemberben kezdődött, amikor a tatabányai Árpád Gimnáziumban egy autószerelő osztállyal megindult a szakközépiskolai képzés. A következő tanévben (1966/67) már önálló intézményként - Ipari Szakközépiskola és Gimnázium néven - új épületben, Újvárosban, az akkori Felszabadulás téren (ma Fő tér) kezdtük el. A hét gimnáziumi és az autószerelő osztály mellett megindult az esztergályos, lakatos és mechanikai műszerész képzés. Az 1967/68-as tanévben bővült az intézmény profilja, megkezdték tanulmányaikat az első kereskedelmi szakközépiskolások. Így a tantestület arculata, összetétele is színesebb lett, új szakemberek felvételét tette szükségessé. Az utolsó gimnáziumi évfolyam 1969-ben érettségizett, ekkor megváltozott az iskola elnevezése is, 1976-ig Ipari és Kereskedelmi Szakközépiskola néven ismerték a városban, a megyében.
Ebben az évben (1976) a szakképzés szempontjából egységesebb lett az iskola, mert tatabánya új középiskolával gazdagodott: megnyitotta kapuit a Kereskedelmi Szakközépiskola és Szakmunkásképző intézet. Nevünk újra változott, Gépészeti és Közlekedésgépészeti Szakközépiskola (GKSZ) lettünk Az 1977-es év tavasza fontos fordulópont volt az intézmény életében, ekkor költöztünk a dózsakerti új létesítménybe, jelenlegi iskolánkba. Itt - a korábbi körülményekhez viszonyítva - elsősorban a szakmai gyakorlati és elméleti képzés feltételei váltak korszerűbbé. Az iskola beépített alapterülete 5800 m2. Az oktatás 14 tanteremben, 4 előadóban, 4 laborban és 7 tanműhelyben folyt. Egyre gazdagodó könyvtárunk már kinőtte a számára kialakított helyiséget. Kedvezőek viszont a sportolási lehetőségek, a tornatermen kívül a szabadtéri pályák (kézi-, kosár-, tenisz és focipálya) is teret adnak a rendszeres testedzésnek.

1984. december 13. jelentős dátum iskolánk történetében, mert bensőséges, tartalmas ünnepség keretében ekkor vettük fel megyénk szülöttjének, a mérnökfeltalálónak, Bánki Donátnak a nevét, s lettünk Bánki Donát Ipari Szakközépiskola (BDISZ). Azóta minden évben hagyományos diáknapon emlékezünk meg az eseményről, a Bánki-nap derűs színfoltja a diákéletnek. Az 1985-től műszaki szakközépiskolák részére kiadott tantervek alapján tanítottunk 4+1-es rendszerben. A képzés lényege, hogy a negyedik év végén tanulóink érettségi és szakmunkásvizsgát tesznek, majd a megfelelő eredményt elérőknek lehetőségük van a következő tanévben nappali tagozaton megszerezni a technikusi képesítést. 1989 őszén indítottuk az első gépszerelő és karbantartó osztályt, 1990-ben a gépjárműtechnikai szakon is megkezdődött ez a képzési forma valamint egy új szakkal gazdagodtunk, a gépjárműüzemi szak szintén ehhez a rendszerhez igazodik. Így ekkor iskolánkban már 19 osztályban folyt az oktatás.
      Tatabánya Megyei Jogú Város Képviselőtestülete 2005. augusztus 1-i hatállyal összevonta a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziumot a Bánki Donát Ipari Szakközépisko-lával. A közös iskolában így két telephelyen folyik azóta az oktató-nevelő munka.
      A tagintézmény 2017.09.01-től Tatabányai SZC Bánki Donát – Péch Antal Szakgimnáziuma néven működik tovább.

A FÉMO Fémipari Megmunkáló Kft 1991. óta működik korlátolt felelősségű társaságként. Jogelődje a FÉMÓ Kisszövetkezet volt, a BKV mozgólépcsők alkatrészeinek gyártása és felújítása fő profillal. A vállalkozás 100%-ban magyar magánszemélyek tulajdonában van. A vállalkozás a kezdetektől a jelenlegi tulajdonosokkal/ügyvezetőkkel működik, családi vállalkozásnak mondható. Ügyvezető Csapó Attila. Már a korai időszakban CNC megmunkálás tevékenységi körrel indult, és több év során alakult ki a jelenlegi géppark. A vállalkozás munkavállalói létszáma 2020-ban 16 fő. A cég telephelye Vác, Madách u. 2. sz. alatt található, cca 500 négyzetméteres alapterületű. A cég vezetése folyamatosan keresi a fejlődési lehetőségeket, a jelenlegi tevékenységének folytatása (négyütemű csillagmotorok gyártása repülőgépmodellekhez) mellett kutatás-fejlesztési tevékenység területén is.
A CNC maró, és a CNC esztergagépek mellett huzalszikragépekkel, tömbszikragéppel és CNC köszörűvel is rendelkeznek. Ezek a gépek elengedhetetlen kiegészítői a megmunkálás teljes vertikumának. Külön szerelőrészlegük van, ahol a jelenlegi szériamotorjaikat állítják össze
Már 15 éve – a német Airworld GmBh megrendelésére gyárt a Fémo Kft. négyütemű csillagmotorokat a modellsport számára, melyeket a német partner a világ 62 országába exportál. E magasszintű technikai sport igényeihez kellett alakítani a vállalkozás motorválasztékát. Ez folyamatos és szükségszerű fejlesztéseket igényel, mivel egyre korszerűbb és nagyobb teljesítményű motorokat kíván a világpiac.
Másik fő megrendelőjük az NCT Ipari Elektronikai Kft, mely a hazai piacon egyedülálló módon CNC gépeket gyárt. Ezekbe a gépekbe szállítjanak szervomotorokat ill. aszinkron főmotorokat.

1953-ban a Vácott a Duna bal partján az Alumínium- és Horganyfeldolgozó Vállalatra alapozva egy új hajóépítő üzem jött létre a Dunai Hajógyár és ezen a néven működött 1962-ig. Ez a gyár az alumínium hajóipari feldolgozására rendelkezett be. Kezdetben számos alumínium testű ladikot, csónakot és vitorlás hajót készítettek. Az alumínium ötvözetből készült vízi járművek anyagát a Fémipari Kutatóintézettel közösen fejlesztették és ezzel szakmai körökben is komoly elismerést váltottak ki. Az igazi feladat azonban, amely ezután a gyár fő profilját képezte a vízibuszok építése lett. Az első vízibusz a 301/1. típusszámú 150 személyes TIHANY 1956-ban készült el. A hajó 25 m hosszú, 5 m széles volt és 2 db 85 LE-s Csepel diesel-motor hajtotta. A jól ismert vízibuszok mind a Dunán, mind a Balatonon alkalmazásra kerültek és számos országba exportálták is őket. Ezek a hajók közúton is szállíthatóak voltak, így több olyan zárt víztározón és tavon is megjelentek, ahová egyébként vízi úton nem juthattak volna el. 1956 és 1962 között 44 db. készült belőlük. A Hajógyár 1953-tól a Folyami Flottilla részére is épített alumínium hajókat. Ez a típus az AN-2 nevet kapta. A 13 m hosszú, 3 m széles aknamentesítésre és telepítésre tervezett hajókat szintén Csepel diesel-motorokkal szerelték fel. Ezekből több, közel 40 darab áll szolgálatba a 60-as évek elejéig. Érdekesség, hogy a hajógyár sólyája sosem készült el. A hajótesteket kocsira rakva szállították a vízpartra, ahol úszódaruval emelték őket vízre.
Az alumínium testű hajók építésére szakosodott váci Dunai Hajógyár is része lett a Magyar hajó és Darugyárnak (MHD) Váci Gyáregység néven 1962-ben. A gyár próbaképpen a vízibuszoknak két tengeri változatát is elkészítette. Ezek HÉVÍZ és KESZTHELY néven váltak ismertté a Balatonon. Újdonság volt, hogy ezeken a hajókon a zárt utasterek mellett egy nyitott felső fedélzet is kialakításra került. A hajókat két egyenként 150 lóerős motor hajtja és befogadóképességük a folyami típus 150 férőhelyével szemben 220 fő. A váci gyár másik jellegzetes terméke az alumínium tengeri mentőcsónak lett. E csónakok már evezők helyett kézzel és lábbal hajtható csavarral voltak felszerelve. A hajógyár motorcsónakjai közül a NIXI típus volt a legismertebb 2 és 4 személyes kivitelben készültek. A két személyes csónak 3,7 m hosszú volt és mindössze 107 kg-ot nyomott. A jóval olcsóbb műanyag csónakok térhódítása azonban a hajógyártást gazdaságtalanná tette Vácott. Ettől kezdve az üzem felhagyott a hajóépítéssel és profiltisztítás során fém konténereket gyártására szakosodott. Vácott a gyár harminc éves működése alatt 77 vízibusz épült, amelyek a hazai vizeken túl eljutottak többek között Velence lagúnáiba és Afrika nagy folyóira is.
A motoros kishajók és vizibuszok iránti kereslet csökkenése a gyártmányszerkezet részbeni megváltoztatására kényszerítette a gyárat. Így került sor 1955-ben a gyár életében egészen újszerű motorkerékpár-oldalkocsi gyártásra. Ez az eddigi egyedi és kissorozatú gyártás helyébe a tömeggyártás bevezetését kényszerítette az üzemre. Az oldalkocsi-gyártás folyamata egyes szakaszokon zárt szalagokat alkotott. Technológiailag igen nagy erőpróba elé állította a gyárat, mert az alumínium lemezek sajtolásának szinte valamennyi módszerét alkalmazni kellett. A szerszám kialakításától, a szükséges anyagráhagyásokon keresztül, a ráncfogó nyomásának helyes beállításáig, amitől függött, hogy az anyag szakadás és túlöblösödés nélkül töltse ki a formát, számos kísérletet és tapasztalt szakemberek verejtékes munkáját igényelte. Ebben a munkában és a hajóépítés eddigi sikereiben is Guti Lajos rajzpadlásmester és Halász Kálmán üzemvezető jártak az élen. Hogy ez a gyártás mennyire az egyes személyek rátermettségén múlott, mutatja, hogy a gyár által később külső vállaltnál rendelt, újabb oldalkocsitípus szerszámai sohasem hozták meg a várt eredményt.
Az oldalkocsi gyártás 1957-től kezdve a gyár kapacitásának egyre nagyobb részét vette igénybe és a 60-as években már évi 10-20000 darabot készítettek. A gyártás 1975-ben fejeződött be és az addig gyártott oldalkocsik száma meghaladta a 260.000 darabot. Ennek túlnyomó része exportra készült, amit az is segített, hogy az oldalkocsik csővázát különböző külföldi motorkerékpárokhoz illeszthető változatokban gyártották.
Amikor a motorkerékpár-gyártás leállt, megszűnt az oldalkocsi-készítés is, helyette konténereket állítottak elő, aztán a kilencvenes évek elejére mindenféle ipari tevékenység megszűnt.

1950-ben államosították a Váci (Czibolya) György alapította Kapisztrán Nyomdát, felszerelését elvitték, majd Pest megyei Nyomda Vállalat néven működött.
1991.04.11-től Váci Nyomda Kft. (Vác, Dózsa György út 53.)

Az üzem 1950-ig Váci Vágóhíd és Jéggyár Vállalat címen szerepelt. 1951-től vette fel a Váci Húsipari Vállalat nevet. 1962. május 10-én átvette a Gödöllő község kezelésében levő vágóhidat. 1963–1964-ben a Ceglédi Húsipari Vállalat, a Nógrád megyei Húsipari Vállalatot, a Váci Húsipari Vállalatot egyesítették és megalakították a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalatot. 1968-ban újabb összevonásra került sor. A Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi Vállalat (székhely: Budapest) és a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalat egyesítésével létrehozták a Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi és HúsipariVállalatot, budapesti székhellyel, s ennek egyik gyára lett a váci üzem. 1968 végétől szerepel a vállalat mai nevén.

1992-ben az ÉDÁSZ Rt. a Király sori fűtőerőművet Székesfehérvári Fűtőerőmű Kft. néven önálló gazdasági társaságba szervezte. 1993. január 1-jétől a Székesfehérvári Ingatlankezelő Vállalat jogutódjaként Székesfehérvár Közgyűlése megalapította a SZÉPHŐ Székesfehérvári Épületfenntartó és Hőszolgáltató Részvénytársaságot.
A Székesfehérvár Fűtőerőmű 2000. április 1-jén, évekig tartó pereskedés után önkormányzati tulajdonba került. 2004-ben a hőtermelés fejlesztése céljából Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, a SZÉPHŐ Zrt., az Energott Kft. és a DARIUS INT Kft. között befektetési megállapodás jött létre, melynek következtében a menedzsment jogokkal együtt a Fűtőerőmű 49%-a magántulajdonba került.
2014-ben Székesfehérvár Önkormányzata megvásárolta a felszámolás alá került Fűtőerőmű Kft. vagyonelemeit, és július 1-jével a SZÉPHŐ vagyonkezelésébe adta.

Tatabánya elődközségei közül Felsőgallán 70 éve, 1925. szeptember 1-jén kezdte meg működését a település első, középfokúnak minősíthető intézménye, Felsőgallai Magán Polgári Fiú- és Leányiskola néven, Vince Leona magániskolájaként.
Felsögalla község.1928. szeptember 1-jén — miniszteri jóváhagyással — saját kezelésébe vette át a magániskolát, személyi és dologi kiadásainak átvállalásával. Innentől neve: Felsogallai Községi Polgári Fiú- és Leányiskola.
A polgári iskola működésének 22 esztendeje alatt 11 917 tanulója volt, részletezve: a fiúiskolában 4032 nyilvános, 972 magántanuló; a leányiskolában 3384 nyilvános és 529 magántanuló.
A volt polgári épületébe 1949 februárjában a Péch Antal Bányaipari Technikum költözött

Az egyesület 1998. februárban alakult 10 fővel, bírósági bejegyzése ugyanezen év szeptemberében történt. Az egyesület tagsága kizárólag a pszichiátria felhasználója illetve volt felhasználója. Az egyesület célja, hogy a pszichiátriai betegségben szenvedők érdekeit képviselje, tájékoztassa a sorstársaikat érintő jogi és más őket érdeklő kérdésekben, véleményt nyilvánítson, javaslatokat tegyen az őket érintő kérdésekben.
Elnöke Karácsony Erika

A középkori oklevelekben először 1251-ben bukkan fel Galla neve. A török hódoltságot követő elnéptelenedés után, a 18. században kapott lendületet a fejlődés. Az új földbirtokos, gróf Eszterházy József főispán 1733. februárjában fogott neki az elnéptelenedett terület betelepítéséhez. Elzászból, Würzburgból és Bambergből jöttek német telepesek, akik hat évi adómentességet és szabad költözködési jogot kaptak. Kezük munkája alatt hamar termőre fordult a talaj, a település takaros kis faluvá fejlődött. 1851-re kiterjedése elérte a 2800 holdat, lakosságszáma pedig a 700 főt. A község élén a falu által választott bíró állt, akinek munkáját képviselőtestület segítette.
Újabb változást a bányászat megjelenése okozott, a MÁK Rt. ugyanis, az Eszterházy uradalomtól megvásárolta a szénkitermelés jogát. Alsógalla képviselőtestülete 1896. decemberében adta bérbe a határában lévő földeket a MÁK Rt-nek. A bányászkodás új betelepülőket hozott az egész Monarchia területéről, az 1920-as évektől a falu a vasút felé kezdett terjeszkedni. Alsógalla kisközségből nagyközség lett. Ebben az időszakban új községháza, plébánia és iskola épült.
A második világháborút követően a várossá válás a fejlődés és a városi élettel járó előnyök mellett több negatívumot is hozott. Alsógalla elvesztette falusias jellegét, a halottak az óvárosi temetőbe kerültek áttelepítésre, az iskolák megszűntek, a községháza helyett kirendeltség lett, sok iparos és kereskedő volt kénytelen visszaadni vállalkozását. A rendszerváltást követően indult újra az egyesületi élet, amely a hagyományok továbbvitelét és ápolását állítja középpontba.
Ma Alsógalla, Tatabánya legkisebb történelmi városrésze, mintegy 3000 fős lakossággal.

A török fennhatóság alól Vác 1686-ban szabadult fel végleg, ekkorra épületállománya teljesen romokban hevert, állandó lakossága nem volt, földjei parlagon. Az újjáépítő munkát azonnal megkezdték, de hadi események (Rákóczi szabadságharc), valamint természeti katasztrófák évtizedekig hátráltatták azt. Az 1731-es tűzvészt követően - melyben az akkor 229 belvárosi házból 198 leégett - kezdődtek meg a nagy püspöki építkezések. A XVIII. század második felére, az 1770-es évekre alakult ki a zömmel középkori alapokra épített barokk város.
A város újranépesülése részben a püspökök szervezett telepítő munkájának, részben spontán beköltözéseknek köszönhető. Az újjáépítést és a gazdaság talpra állítását célul kitűző püspök-földesurak különböző kedvezményekkel - ingyenes házhely, építőanyag, adókedvezmények - igyekeztek idecsalogatni a kizárólag katolikus telepeseket. A betelepülők zöme - a visszatelepülő magyarok mellett - német nyelvterületről érkezett, de csehek, morvák, szlovákok, szerbek, horvátok, sőt franciák és olaszok is jöttek. Ez a heterogén eredetű lakosság a XVIII. század végére vált öntudatos váci polgárrá. Fejlődésnek indult a mezőgazdaság - különösen a szőlőtermesztés - és a kézművesipar is.
A korra jellemző vallási békétlenség a városszerkezet alakulására is hatással volt. A török idők alatt protestáns hitre áttért lakosságot igyekeztek visszatéríteni a katolikus vallásra. A püspöki székvárosban 1712-ben Kollonich püspök megtiltotta a nem katolikusok szabad vallásgyakorlását. A reformátusok ezért a várostól északra fekvő területre költöztek, ahol Kisvác néven jobbágyfalut alapítottak, ami külön élt és működött 1769-ig.
Sajátos újabb kettősség a korabeli város felosztása a Püspökség és a Káptalan birtokjoga szerint. Megegyezés alapján a Káptalan - mint önálló testület - Vác földesúri jövedelmeinek 1/8 részét kapta volna, de perre került sor, mivel a püspöki uradalom nem fizette ezeket a jövedelmeket. A per a város tényleges felosztásával fejeződött be, a Káptalan az elmaradt összeg fejében megkapta a város és határa 1/8-ad részét. Ettől kezdve Káptalan-Vác külön közigazgatási egységet alkotott, külön tanáccsal, pecséttel, önálló céhszervezetekkel. Vác ikerváros lett, s a két mezőváros - Káptalan-Vác és Püspök-Vác - csak a közös ügyeket tárgyalva alkotott közös bizottságot.

Magyar Bélés- és Szövetárugyár Rt. néven alapította 1935-ben Vácott egy Neumann és Zimmermann nevű német cég a későbbi Váci Bélésszövetgyár elődjét. Az alapító cég külföldön már akkor 7 gyárat mondhatott magáénak. A váci üzemben az induláskor 48 szövőgép működött és 52 alkalmazott dolgozott, négy évvel később a géppark már megkétszereződött. Belföldi megrendelésre gyártottak különböző ruhabélés-szöveteket. A II. világháború kitörése után a hadiszállítások mennyisége erősen megnövekedett, ami további gépberuházásokra ösztönözte a tulajdonosokat.
A háború után a gyárat mint volt német tulajdont, az Elhagyott Javak Kormánybiztossága vette kezelésbe, de az eredeti német tulajdonosoknak sikerült „kiigényelniük” és 1945 novemberétől 8 hónapig tovább működtették. Ekkor szovjet kezelésbe került, majd 1952-ben visszaadták a magyar államnak. Termékei továbbra is a bélésszövetek maradtak. Ezt a profilját a Magyar Selyemipar Vállalathoz csatolása után is megtartotta.
A Magyar Selyemipar Vállalat (rövidített nevén: MSV, a vállalatot külföldön DUNASILK néven ismerték) 1955. január 1-jével alakult hét selyemszövödéből, két selyemcérnázógyárból, valamint egy selyemkikészítő gyárból. Ezzel az akkori magyarországi selyemipar egészét egy szervezetbe tömörítették. Ebben az évben a selyemipar a magyar textilipar termelési értékének 4,1%-át állította elő és összesen mintegy 3-4 ezer embernek adott munkát.
Az újonnan alakult nagyvállalat a következő korábbi gyárakat foglalta magában:
Adria Selyemszövőgyár,
Duna Cérnázógyár,
Hungária Jacquardszövőgyár,
Mohácsi Szövőgyár,
Pipacs Szövőgyár,
Selyemkikészítőgyár,
Soproni Szövőgyár,
Szentgotthárdi Szövőgyár,
Tolnai Fonógyár,
Váci Bélésszövetgyár.
A vállalat ebben a formájában lényegében 1991-ben bekövetkezett felszámolásáig állt fenn. Ezt követőleg felbomlott és a nagyvállalatot alkotó egyes gyárak ismét önállóak lettek vagy megszűntek.